LuHan Pov
Egy hónap. Egy hónap telt el azóta, hogy szakítottam Krisszel. Nem is tűnt fel, hogy ennyi idő telt el utolsó találkozásunk óta, mégis úgy érzem, mintha csak tegnap lett volna. Szinte még hallom, ahogy kétségbeesetten próbálja menteni a menthetőt és visszaszerezni. Nem mondom, hogy nem fájt, mikor ott hagytam, mert de. Piszkosul fájt. De belefáradtam ebbe. Tudtam, hogy részben az én hibám is, mert azért meghallgathattam volna, de egyszerűen olyan dühös voltam, hogy a szavak maguktól jöttek. És mit ne mondjak, megbántam őket. De ami történt, megtörtént. Megpróbálhatnék változtatni rajta, elmenni és bocsánatot kérni, de félek. Félek, hogy nem érdeklem és rám csapná az ajtót mielőtt bármit is mondhatnék. Tudom, hogy rosszabb volt, amit én csináltam és megértem, hogyha ezek után látni sem akar, de… Úgy érzem, hogy még mindig szeretem.
Akármennyire is akartam jóvátenni a hibáimat, sajnos nem ment az olyan könnyen. Bármikor, amikor megláttam Krist, vagy messze elkerültem vagy tudomást sem vettem róla. Szégyen vagy sem, berezeltem… Szerencsémre Chen és SuHo nagy segítségemre voltak abba, hogy jobban érezzem magam. SuHo kicsit le is volt törve, mert állítása szerint, nem tudott annyi időt Krisszel tölteni, mint szerette volna és nem akart rossz barátja lenni amiatt, hogy az „exével” barátkozik. Hiába mondtam neki, hogy nyugodtan menjen oda hozzá, ő makacsul a fejét rázta és hárított. Pont, mint én…
Közben megkezdődött a téli szünet és mit ne mondjak… Egy kicsit jobban telt, mint elképzeltem. Ugyanis nem egyedül töltöttem az ünnepeket, hanem Valakivel. Ez a „Valaki” pedig nem volt más, mint Oh SeHun. SeHun tette gyönyörűbbé az elmúlt hetek gyötrelmeit és varázsolt vidámságot és ragyogást az életembe. Hálás vagyok neki, hogy akkor is mellém állt, mikor úgy éreztem, hogy nincs értelme még a létezésemnek sem. SeHun volt az, aki fényt varázsolt a szürke hétköznapjaimba. Mellette éreztem, hogy vagyok valaki, mióta Kris eltűnt az életemből. Épp ezért mondtam neki Karácsony éjszakáján igent, mikor az első csókunk után megkérdezte, hogy lennék-e a barátja. Akkor annyira boldog voltam, hogy sírva a nyakába ugrottam és ott csókoltam, ahol tudtam. Nagyon szerettem SeHunt, de valami hiányzott…
Szerencsére anyu is nagyon szimpatikusnak találta SeHunt; egyből megszerette és mondta, hogy bármikor szívesen látjuk. Ennek nagyon örültem, főleg, hogy anyu ennyire rendes volt és nem emlegette fel Krist…
SeHunnal a kapcsolatunk semmit sem változott mióta összejöttünk. Ugyanolyan kedves, megértő és dögös, mint mikor először találkoztunk. Sokat szórakoztunk és nevettünk együtt és pozitívum, hogy Chennek és SuHonak is elnyerte a kegyeit. Persze ehhez hozzá tartozott a lehengerlő mosolya és gyönyörű szép gesztenyebarna szemei, melyeknek drága barátaim nem igazán tudtak ellenállni. Még SuHo is zavarba jött, ami nem kis szó. Így hát boldogan teltek az ünnepek és jó diákokhoz híven egyáltalán nem vártuk, hogy vége legyen a szünetnek. Főleg, mivel érettségi szezon van, ezért természetesen nem telt el olyan nap, amikor a körmünket rágva azon izgultunk, hogy mindenképp vegyenek fel minket a kiválasztott egyetemre. Nem kicsit aggódtam, hiszen minden álmom volt bekerülni arra az egyetemre. Már 11.-től kezdve azért tanultam, hogy ha eljön az érettségi, ne ott izguljam szét magam azon, hogy nem kezdtem el időben a felkészülést. Szóval a végzőshajrá utolért, de úgy tűnik, hogy csak engem, mert Chen és SuHo teljesen kizártak mindent és úgymond „fellázadtak” az iskola ellen mondván, majd ha eljön az ideje, elkezdenek tanulni, de addig is szeretnének minél több időt nyugodtan eltölteni. Kettesben. Nagyon örültem nekik, mert láttam rajtuk, hogy tényleg boldogok és ez engem is valahogy boldoggá tett.
Két nappal Szilveszter előtt SeHunnal eldöntöttük, hogy kiruccanunk egy kicsit és elmegyünk sétálgatni a városba. Imádtam télen feltérképezni a várost; annyira más hangulata volt mindennek, mint nyáron. Eleve az emberlétszám az utcákon, hiszen télen nem sokan szeretnek a szabadban sétálni, éppen ezért nincsenek is sokan az úton, aminek kifejezetten örültem, mert így legalább nyugodtan tudtunk sétálni kézen fogva SeHunnal. Azért imádom őt annyira, mert vele tényleg mindenről ellehet beszélgetni.
Egészen addig kellemes hangulatban telt az út, mikor is megláttam Őt. Ez az „Ő” nem Kris volt – hiába, pedig ő is ott volt – hanem Ő. A fiú, aki tönkretette az életemet. Aki miatt iskolát váltottam, és aki miatt úgy éreztem, soha többé nem tudok senkit sem szeretni. Kim Jongin.
Lábaim földbe gyökereztek, kezem izzadt és szám kiszáradt. Enyhe sokkal figyeltem a fiút, aki tönkretett, amint Kris kezét fogva ugyanúgy bámulnak minket, mint mi őket. Értékeltem, hogy SeHun bátorításképp megszorította a kezemet, de ez a gesztus oly halovány volt lesokkolt agyamnak, hogy nem tudtam mivel viszonozni.
- S-SeHun? - a rémisztő csendet Kris mély, rekedtes hangja törte meg.
- Kris… Tényleg te vagy az? - kérdezte barátom és a döbbenettől szóhoz sem jutottam… Ők ismerik egymást??
- Ezer éve nem láttalak - mondta Kris, majd SeHun felé lépett és megölelték egymást. - Hogy kerülsz te ide? Nem úgy volt, hogy elköltöztetek?
- Úgy volt, de a szüleim itt találtak munkát és egyetemre is ide fogok járni, ezért jobbnak láttam ideköltözni. De mesélj, mi újság veled?
Csak hallgattam, hogy szerelmem és Kris úgy beszélnek egymással mintha évek óta ismernék egymást. És be kell vallanom ez az igazság, hiszen tényleg úgy tűnt, szoros kapcsolat volt köztük. Elmélkedésemből egy – a nevemet lágyan motyogó, kissé érdes orgánumú – hang rángatott vissza, mely még most is képes megremegtetni a gyomromat. De nem jó értelemben.
- Kai… - hangom erőtlenül csengett és úgy éreztem menten elájulok, ha SeHun nem fogná a kezemet.
- Ti… Ismeritek egymást? - ezúttal YiFan mély hangja volt az, ami megtörte a csendet, tekintete rajtam állapodott meg.
- Régen… Nagyon régen ismertük egymást - hangom elcsuklott, ahogy felidéztem magamban a múlt sötét rémképeit.
- LuHan a volt barátom - felelte egyszerűen Kai, én pedig szégyenemben lesütöttem a szemem a helyzet komikusságán.
- T-ti.. ti honnan ismeritek egymást? - kérdeztem elfúló hangon. Egyszerűen nem tudtam elhinni… Ő és Kris… Kai és Kris… YiFan és Jongin… Ilyen nem történhet meg velem…
- A… Egy dombon találkoztunk úgy egy hónapja és utána találkozgattunk - Kris hangja meg-megremegett. Sejtettem, hogy ő sem hitte el, hogy ez megtörténhet.
- Most meg együtt vagyunk - mondta, miközben ujjait YiFanéra kulcsolta és közelebb húzta magához. Ugye nem?
- E-együtt? Ti? - nem hiszem el…. Hogy történhetett ez meg? Kris… Mondd, hogy csak hazudik. Mondd, hogy csak kitalálta az egészet. Miért JongInnal? Miért pont vele? Magamra erőltettem egy mosolyt és próbáltam nem elsírni magam. - Sok boldogságot! - azzal karon ragadtam SeHunt és elrángattam onnan. Vagyis csak próbáltam, de nem engedett. Értetlenül néztem rá, de ő csak óvatosan elmosolyodott és visszahúzott magához.
Kris elmotyogott egy halk köszönömöt, majd a kérdése egy másodperc alatt kiszökött az ajkai közül.
- Ti honnan ismeritek egymást?
Hogy honnan? Honnan is? Hát persze… Hogy is felejthetném el. Miután Junhonggal megláttam és otthagytam… Igen, utána történt, hogy megismertem SeHunt. Hála neki, sikerült kitörnöm a magány börtönéből és nem éreztem magam annyira szemét embernek Kris miatt.
- Teljesen véletlenül futottunk össze jó néhány hete. És most itt vagyunk. – felelte szerelmem teljesen nyugodtan és piros pont, hogy nem ájultam el ott az utca közepén.
Beállt közénk a kínos csend, melyben percekig csak álltunk és bámultunk ki a fejünkből.
- Nos… Örülök, hogy újra találkoztunk Kris. – majd kezet fogott vele és negédesen elmosolyodott. Ezután tekintetét Kaira vezette és hirtelen valami megmondhatatlan érzés lett úrrá rajtam. Nem tudtam, hogy pozitív vagy esetleg negatív érzés, de mélyen éreztem és nagyon furán kezdtem érezni magam. - Remélem, még összefutunk. Sziasztok - megszorította a kezemet és elindultunk kikerülve őket.
- Én is. Sziasztok. – Kris elköszönt tőlünk, de már alig hallottam.
Hátrafordultam, de kár volt. YiFannal találkozott a tekintetünk és az, amit akkor kiolvastam a szeméből többet mondott minden szónál.
Kris, annyira sajnálom!
A találkozásunk után mondhatni eléggé furcsán éreztem magam. Nagyon fúrt a bűntudat Kris miatt és egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy mégis, hogy történhetett mindez. Kai, az én legelső szerelmem - akit mindennél jobban szerettem és becsültem - tönkretette az életem és miatta sokáig senkiben sem tudtam megbízni. Féltem az emberektől és rettegtem mindentől, ami egy kicsit is rá emlékeztetett… Ő most együtt van Krisszel. A fiúval, akit mindennél jobban szerettem a világon. Aki mindig kedvesen bánt velem és mindig a legjobbat akarta nekem. Hihetetlenül fájt, amikor egy másik sráccal láttam együtt. Úgy éreztem átvertek… Mint anno JongIn… Sosem fogom elfelejteni azt a napot, amikor megismerkedtünk. Annyira nagyon szerettem őt. Sőt! Talán még most is szeretem, de már túl késő. Kris soha nem fog nekem megbocsátani. Ő most már Kait szereti. Esély sincs arra, hogy megbocsásson. És különben is… Én most SeHunnal vagyok együtt. Ő vele valahogy teljesen máshogy érzem magam, mint Kaival vagy Krisszel.
Ő maga a kedvesség és odaadás. Mindent megtesz annak érdekében, hogy jól érezzem magam. És ez mindig sikerült is neki. SeHun mellett újra gyereknek érzem magam. Egy gondtalan gyereknek, aki semmivel sem törődik csak a jelennel. Nem aggódik semmi miatt, és mindig vidám, energikus. Ezt mind SeHun váltja ki belőlem. Nagyon szeretem őt és úgy vélem örökké eltudnám viselni a közelségét.
A Szilveszter is remekül telt, ugyanis Chen és Joonmyun is velünk volt. Természetesen a pia sem maradhatott el, éppen ezért nem lepett meg, amikor Chen és Joonma leléptek, mert „dolguk” akadt. Csak mosolyogva megráztam a fejem, majd párommal úgy döntöttünk mi is elfoglaljuk magunkat. Félreértés ne essék, nem csináltunk semmi olyat, csak egymás társaságát élvezve bekapcsoltunk egy filmet és azt néztük. Szóval mindennel összevetve az Újév is jól telt.
~ 10 hónappal később ~
Már javában zajlik az iskolai élet itt az egyetemen. Nem túlzok, ha azt mondom madarat lehetett volna fogatni velem, mikor kiderült, hogy felvettek arra az egyetemre, ahová mindig is menni akartam. Az érettségit sikeresen letettem, mindenből jól teljesítettem és szerencsémre nem csak én. SeHun és a többi osztálytársam is jó eredményekkel zárta a tizenkettediket, így boldogan vetettük bele magunkat a nagybetűs életbe.
SeHunnal is csoporttársak lettünk, ezzel együtt pedig szinte minden percünket egymással töltjük, aminek egyáltalán nem tudok nem örülni. Úgy érzem hihetetlen sokat változtam az elmúlt hónapokban és ez csakis SeHunnak köszönhető. Segített felkészülni, mindenben támogatott és mellettem volt akkor is, ha nem kértem. Ő egy igazi álombarát. Nála, ha létezne sem lenne megfelelőbb lelki társ. Éppen ezért próbálok én is mindent megadni neki és támogatni, ha szüksége van rá. Nagyon jól kijövünk egymással és úgy terveztük, hogy az egyetem után összeköltöznénk, ha minden összejönne. Már magától a gondolattól, hogy vele élnék, is bizsereg a gyomrom. Igaz, sokszor aludtunk már egymásnál és történtek khm… dolgok is, de azt hiszem, ezzel egy újabb szintre emelnénk a kapcsolatunkat, aminek hihetetlenül örülnék.
És még egy dolog… Ez alatt a tíz hónap alatt egyszer sem találkoztam sem Krisszel, sem Kaival. Na, nem mintha bántam volna, csak egyszerűen olyan furcsa volt az egész… Se hírük, se hamvuk. Mintha soha nem is léteztek volna, pedig ezelőtt szinte mindig összefutottunk. Olyan érzést kelt, mintha csak egy álom lett volna a létezésük. Bár, megértem, hogy nem keresik a társaságom, őszintén én sem vágyom az övékre, csak olyan fura érzésem van velük kapcsolatban. Én magam sem tudom megfogalmazni, hogy miért furcsa vagy, hogy honnan jött, csak egyszerűen a hatalmába kerített egy érzés, ami sehogy sem akar nyugodni. Persze SeHunnak nem meséltem el – hiába tudom, hogy meghallgatna – nem éreztem úgy, hogy ezt meg kéne osztanom vele. Én sem értem, hogy mi ez az egész, de úgy érzem, hogy a jövőben komoly fejtörést fog okozni.
Ma egész sokáig benn maradtam egyetemen, egészen le is fárasztott. Szerencsére ma volt az utolsó napom a héten, így megkönnyebbülve hagytam el az iskola területét. Amint kiléptem az ajtón megborzongtam a hűvös széltől. November elején járunk, és kezd hidegre fordulni az időjárás. Összébb húztam magamon a kabátom, majd zsebre vágva a kezem elindultam hazafelé. Nem vettem sietősre a dolgokat. Jól esett egy kicsit kiüríteni a fejem és egy kis friss levegőt szívni. Az utcán már sötétség honolt, melyet megtört néhány – egymástól egy-két méterre álló – lámpa. Nagyon hangulatos volt az egész, hiszen mindig is imádtam a telet és a hideget.
Éppen egy számomra eléggé ismerős és fontos helyszínhez értem. A kereszteződés. Az emlékek hirtelen telítették meg agyamat, melyeknek hatására boldog mosolyra húztam ajkaimat. Boldogan sétáltam tovább, de elmémen újra úrrá lett az a különös érzés, amit sehogy sem tudtam mihez hasonlítani, amikor is elhaladt mellettem valaki. Nem tanúsítottam neki nagy figyelmet, de néhány méterrel később észrevettem valamit a földön. Az egyik lámpa megvilágította a kis néhány centis dolgot és akkor jöttem rá, hogy mi is az. Egy fém öngyújtó volt, méghozzá elég szép darab. Felkaptam a földről, hogy jobban szemügyre vegyem és csak akkor pillantottam meg. Az öngyújtóba egy „K” betű volt belegravírozva, aminek akkor még nem tanúsítottam nagy figyelmet. Gyorsan a hátam mögé néztem, ugyanis azt gondoltam, hogy az előbbi férfi hagyhatta el. Szerencsémre még láttam őt, bár épp akkor akart befordulni az egyik utcába. Utána rohantam, de arra nem számítottam, hogy mikor befordulok az utcán, abban a pillanatban nekimegyek valaminek. Vagy inkább valakinek. Elkerekedett szemekkel bámultam az illetőt, aki előttem állt és aki viszonozta a pillantásom. Kezem ökölbeszorult, amiben még mindig ott volt a kis fém tárgy.
Most már értem, hogy miért „K”.
(Sziasztok!~ Tudom, hogy megint sokat késtem az új résszel, ezer bocsánat érte, de kárpótoljon, hogy a következő részek igen izgalmasak lesznek! ^^)
