8.fejezet

Kris POV

(itt az ígért fejezet ;) )

Miután sikeresen leküzdöttem a pánikrohamomat, visszabandukoltam a terembe. Ezt nem tudom elhinni. Meleg lennék? Nem értem. Nem, most nem gondolkodhatok ezen, dogát írok a következő órán. De nem tudom kiverni fejemből Bambit. Az a tegnapi kicsinyke csók, tökéletes volt. Ma meg… ha Chen vagy hogy is hívják, csak öt, öt nyamvadt perccel később jött volna, már rendesen megcsókolhattam volna. Nem hiszem el. Amikor elhívta a cukrászdába, azt hittem, ott fogok felrobbanni. Elrontotta a napomat. Elegem van.

Épp megszólalt a csengő, mikor kaptam egy üzenetet.

„Szia. Rég beszéltünk. Beszélni szeretnék veled. Esetleg ma délután ráérsz? Jin”

Jin? Tényleg ő írt? Nem hiszem el. Mióta is? Fél éve nem hallottam felőle. Ő volt az előző barátnőm, akit a szüleim nem engedélyeztek. Most meg írt. Olyan rég láttam. Még mindig ugyan úgy néz ki, mint mikor utoljára láttam és öleltem magamhoz?

Gyorsan visszapötyögtem neki a választ, hogy a ma tökéletes. Mivel nem LuHannal megyek haza, így legalább nem leszek egyedül.

Egész álló nap, míg ki nem csöngettek az utolsó óráról, Jin járt a fejemben. Miért akarhat velem, ennyi idő után találkozni? Talán történt vele valami? Nem, akkor nem hozzám fordult volna. De akkor miért? Nagyon idegesített ez a kérdés!

Ahogy haladtam a megbeszélt találka helyhez, végig ezen gondolkodtam. De mikor megpillantottam elfelejtettem gondolkodni.

Pontosan úgy nézett ki, mint ahogy emlékeztem rá. Szőke haját kibontva hordta, mely körül ölelte tökéletes kerek arcát. Szemét kissé erősebben kihúzta a kelleténél, kis pirosított is feltett arcára. Csizmát, farmert viselt mely kiemelte csípőjét, pólót és bőrdzsekit, mely kiemelte tökéletes alakját. Pont, ahogy emlékeztem rá. Amint megpillantott csodálatos mosolyával ajándékozott meg, és nem tagadom, de nagyon boldog voltam, hogy ismételten láthattam. Odasétáltam hozzá, mosolyogva és szorosan magamhoz öleltem. Annyira jó érzés volt ismételten a karjaim közt tartani, pont, mint LuHant. Micsoda? Miért hasonlítom Bambihoz?

Mikor elengedtem két karomra tette és végig mért.

- Semmit sem változtál Kris. –mondta mosolyogva.

- Te sem panaszkodhatsz. Most is remekül nézel ki. –bókoltam neki.

- Hagyd már. –mondta nevetve.

- Miért akartál találkozni, vagyis beszélni? –kérdeztem érdeklődően és elindultunk az utcán. Néhány percig némán baktattunk, mikor végül megszólalt.

- Férjhez megyek. –mondta suttogva.

- Micsoda? –kérdeztem kikelve magamtól.

- Férjhez megyek. –mondta ismételten.

- De miért? Hogy? És kihez? –vágtam hozzá mindenféle kérdést, melyek felére nem is emlékszem.

- Figyelj Kris! Ezért akartam találkozni vele, hogy ezt elmondjam. Férjhez megyek. Nem állíthat meg semmi és senki. Szeretem. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért mentem bele ebbe a házasságban, csak a szívemre hallgattam. A szívem azt súgja, helyesen döntöttem. Remélem megérted. –mondta, miközben vállamra helyezte kezét. Értetlenül ránéztem, majd magam elé pillantottam. Nem hiszem el, hogy csak ezért találkozni akart velem. Leroskadtam az egyik padra és magam elé bámultam.

Ez most komoly?

- Kris? Jól vagy? –kérdezte, miközben leült mellém.

- Igen… csak… ez az egész olyan váratlan volt.

- Tudom, de szerettem volna, hogy tud. –megfogta kezemet, mire feléje fordítottam fejemet. –Szerettelek Kris. Most is szeretlek, de mint a legjobb barátomat. Mintha a testvérem lennél. Remélem megérted a döntésemet és nem fordulsz el tőlem. –mondta és magához ölelt. Szorosan ölelt, és hogy tudja, elfogadtam a döntését, a lehető legerősebben visszaöleltem. Éreztem, ahogy megkönnyebbül a reakciómra, majd mikor elengedett megpuszilta arcomat.

- Nem is tudod mennyire boldoggá tettél ezzel. –mondta mosolyogva és könnybe lábadt a szeme.

- Nehogy elsírd nekem itt magad. –mondtam nevetve és letöröltem könnyeit. Elkezdett nevetni és ennek nagyon örültem. Semmit sem változott. Ha ő boldog, akkor én is az vagyok. Ott van nekem, kicsi Bambim. Istenem. Miért jutott eszembe? Ezzel csak magamat ölöm meg.

Mikor Jin sikeresen abba hagyta a sírást elkezdtünk beszélgetni. Megbeszéltük, kivel mi történt az elmúlt időben, megtudtam, hogy ismerkedett meg a leendő férjével. Elég rendes pasasnak tűnik, mármint Jin szavaiból, ez jött le nekem. Nálunk idősebb, de rendes, jó módú családból származik. Ahogy Jin mesél róla, látszik, teljesen bele van esve. Rám is így nézett mikor együtt voltunk, de most jobban sugárzik. Talán ez az a sugárzás, amit Suho említett? Hogy ha az ember megtalálja azt a valakit, ezt váltja ki belőlünk? Talán szerelmes vagyok? Szerelmes lennénk LuHanban? Az én kis Bambimba? Próbálom elterelni a gondolataimat LuHanról és inkább Jinre koncentrálok.

A nagy beszélgetést, telefonja csörgése szakítja félbe. Leendő férje hívta, hogy haza kéne mennie, nem is tudom már miért, de eléggé sürgősnek tűnt a dolog. Úgy döntöttem elkísérem valameddig és, majd ott búcsúzkodunk. Még útközben is beszélgetünk, majd feltesz egy olyan kérdést, ami váratlanul ért.

- Kris. Van most neked valakid? –kérdezte mosolyogva. Kissé elgondolkodtam a kérdésen. Hát nincs senkim, de… ott van az én kis Bambim.

- Jelenleg nincs senkim, de van valaki, aki…

- Úristen! Ezt miért nem mondtad előbb? –mondta ujjongva.

- Talán azért, mert eddig rólad volt szó? –mondtam neki mosolyogva, de tudja, hogy csak húzóm az agyát.

- Nagyon vicces. –mondta és belebokszolt a vállamba. Igen, ezt elfelejtettem. Kissé erős. –Nah, de mesélj róla. Milyen lány?

Basszus! Most mit csináljak? Mit tegyek? El kellene mondanom neki, de nem tudom, hogy reagálna.

- Hát az a helyzet… hogy is mondjam… -kezdtem el vakarni a tarkómat –Ő nem lány… -nyögtem ki a választ.

- Micsoda? –kérdezte kikerekedett szemmel. –Egy fiú tetszik neked?

- Úgy tűnik. –mondtam beismerően.

- És mióta? –kérdezte kíváncsian.

- Nem is akadsz ki?

- Most miért? Nekem semmi bajom azzal, hogy valaki a saját neméhez vonzódik. Szerintem ugyan úgy megérdemlik a boldogságot, mint mindenki más. Nah, de mesélj. Milyen is ez a fiú?

- Köszi. Hát csak tegnap óta ismerem… de nagyon aranyos. Tökéletes. Egyszerűen nem tudom, szavakba önteni mit érzek, de szerintem ebből nem lesz semmi.

- Miért?

- Mert szerintem ő nem érez így. Nem tudom miért, de ez a megérzésem. Majd meglátjuk mi alakul ki.

- Helyes. Küzdjél érte! –mondta szigorúan –Megérdemled a boldogságot. És szerintem ő is pont úgy érezz, mint te.

- Miből gondolod?

- Nem tudom. –rántja meg a vállát –Ez a megérzésem.

Elérkeztünk a kereszteződéshez, ahol most elválunk. Annyira nehéz elengedni. Kezét arcomra helyezte és megsimogatta. Nagyon jól esik az érintése.

- Vigyázz magadra! És ne feledd! Ne add fel! Soha!

- Köszönöm Jin. –mosolyogtam rá.

- Majd még beszélünk. Szeretném, ha eljönnél az esküvőre. Még odébb van, de értesítelek.

- Rendben. Sok boldogságot addig is. –mosolyogtam rá.

- Köszönöm Kris. –mondta és megpuszilta arcomat, majd megfordult és elindult.

Egy-két pillanattal később visszafordul és integet, mire csak visszaintettem neki. Megfordultam és megdermedtem.

LuHant pillantottam meg tőlem nem messze. Szeme tele könnyel. Értetlenül néztem rá, de nem is értem miért. Látott minket Jinnel? Mit gondolhat most? Mondani akartam valamit, de nem tudom mit, hogy: EZ nem az, aminek látszik. Ő csak egy barát. Na, persze. És el is hiszi. LuHan nem ennyire hülye. De ha egyszer ez az igazság, akkor mit mondjak?

- LuHan. –mondtam ki a nevét, mire csak sarkon fordult és rohanni kezdett.

- LuHan!!! –üvöltöttem utána, de nem hallotta meg vagy nem akartam meghallani. Befordult valamelyik utcán és elvesztettem a nyomát.

- LUHAN!!! –üvöltöttem a nevét teli torokból, de semmi válasz. Hogy az a!!! A francba!!! Ezt nem hiszem el! Hogy történhetett ez? Miért rohant el? Miért nem állt meg? Mennyit láthatott, hogy ennyire kikészült? Nem történt semmi! Miért? Miért nem jött egy kicsit később? Akkor nem lennénk most ilyen állapotban.

Leroskadtam a földre, nekidőltem a falnak, ökölbe szorítottam a kezem és beleütöttem egyet a betonba.

- A fenébe! –szitkozódtam a földön és közben még egyszer belevertem a kezem a betonba. Nem mondhatom azt, nem kicsit fájt, de most ez volt a legkisebb problémám. Nem bírok gondolkodni. Mit csináljak most? Menjek utána? Nem azzal csak rontok a helyzeten és nem is biztos, hogy meghallgat. Mit tegyek?

Kicsi Bambim. Miért rohantál el előlem?

Feltápászkodom a földről és hazafelé vettem az irányt. Nem tudom miért, de egy évnek tűnt mire hazajutottam. Szerencsémre senki se volt otthon, így ahogy beléptem a bejárati ajtón be is vágtam magam mögött. Nem érdekelt volna, ha kiszakad a helyéről. Most semmi sem érdekel. Csak LuHan.

Valami kaját kerestem a hűtőben, de végül semmit sem vettem ki csak egy flakon vizet. Felbaktattam a lépcsőn egyenesen a szobámba, azt az ajtót is bevágtam magam mögött és ledőltem az ágyra. Nem sokáig bírtam ott. Felkeltem és előszedtem a súlyzóimat, amiket már egy ideje nem használtam.

Először csak keveset, majd egyre többet kezdtem egy csinálni, egy adott feladatból. Ahogy éreztem, hogy feszülnek meg az izmaim, úgy kezdtem kissé megnyugodni, de rögtön eszembe jutott LuHan és ismételten feszülté váltam.

Ismételni kezdtem a feladatokat, és mire észbe kaptam már a földön feküdtem és gyötörtem magam. Miért? Miért történik ez? Ez… annyira rossz. Nem akarok soha többé így érezni. Elegem van ebből. Miért történik ez velünk?

Elmentem lezuhanyozni, mintha segített volna rajtam, de nem. Még korán volt, ahhoz, hogy aludjak, de nem tudtam mit csinálni, így inkább aludtam, minthogy semmit ne csináljak. Nem tudom, hogy de sikerült elaludnom és drága Bambimmal álmodtam.

Másnap reggel, nem anyám ébresztett, aminek nagyon örültem. Kimásztam az ágyból, a szekrény elé álltam és kutakodni kezdtem a ruháim közt. Végül egy fekete csőnadrág, és fehér ing mellett döntöttem. Nem tudom miért, de ehhez volt kedvem. Miután elkészültem, lebaktattam a földszintre, kerestem magamnak valami kaját, de tegnaphoz képest, nem találtam semmit. Dühöngtem egy sort, majd a pultról elvéve a pénzt, elindultam a suliba.

Nem lennék meglepődve, ha nem jönne suliba, de beszélni akarok vele. Elérkeztem az útkereszteződéshez, ahol először találkoztunk. Körülnézek, hátha jön, de nem. Elkeseredetten indultam meg a suli irányába és végig azon törtem a fejem, hogy is beszéljek vele. Mit mondjak neki pontosan.

A suliba megérkezve, nem szóltam senkihez. Suho ezt meg is jegyezte, hogy mennyire lelombozódott vagyok ma. Nem reagáltam semmit a megjegyzésére, csak bámultam ki az ablakon és tanakodtam mit is tegyek. Végül eldöntöttem.

Amikor először megpillantom a mai napon, beszélek vele.

Egész nap jártam a sulit hátha összefutok vele, de nem láttam. Végül az ebédszünetben kimentem az udvarra levegőzni. Mennyire kellemes ez a hűvös szellő. Mélyet sóhajtottam, mikor kinyitottam a szemem és megpillantottam, amit keresek.

Épp sétált a szokásos fánk felé, amerre senki sem járt. Több se kellett. Utána mentem, amint mellé értem, megragadtam karját és húzni kezdtem. Nem törődve ellenkezésével, húztam és nem figyeltem semmire.

- Kris!!! Engedj el! Hallod? –hallottam a hangját, de nem törődtem vele. Amint megpillantottam a fánkat, rögtön úgy fordultam mellé, hogy ne lássanak rá az útról.

Megragadtam és neki löktem a fának. Behunyta a szemét, mikor a fának ütközött háta, de ez most nem érdekelt. Két kezemmel megtámaszkodtam válla mellett, hogy ne tudjon elmenekülni. A lehető legközelebb vittem arcomat hozzá és közvetlenül a szemébe néztem.

A szem, olyan csodálatos, de most félelemmel volt tele. Nem érdekelt, ha most megutál, de el kell mondanom neki. Még közelebb hajoltam arcához, és megfogtam arcát, csak néhány centi van ajkaink közt. Mint tegnapelőtt. A házuknál.

Mit tegyek? Miért érzem ezt?

(remélem tetszett :P a kövi részt, majd Sung Eun Jin hozza :3)