13. Fejezet

LuHan POV

Csodálatos dolgot álmodtam.

Karácsony volt és tudni illik, ez a kedvenc ünnepem. Imádom, amikor a boltok tele vannak mindenféle kacattal; mikor este ki vannak világítva az utcák és mézeskalács illat leng be mindent. Amikor már nagyon hideg kint, ezért betérsz egy kis kávézóba, hogy ott melegedj fel, közben szól a karácsonyi zene. Egyszerűen csodálatos. És én ezt az ünnepet azzal a személlyel töltöttem, akit mindennél jobban szerettem és álmomban ő is szeretett engem.

Ez a személy Kris volt. A karjaiban voltam –úgy néztünk valami karácsonyi filmet, de minket nem kötött le. Egymással voltunk elfoglalva. Kris ledöntött a kanapén, majd az egyik lábát átvetette rajtam, úgy csókolt meg. Testünk egymásnak simult, mire belenyögtem a csókba. Hirtelen felriadtam. Annyira élethű volt, mintha tényleg megtörtént volna.

Gondolkodásomból a csengő rázott vissza. Vajon ki lehet ilyenkor? Gyorsan lesiettem a lépcsőn –közben majdnem eltaknyoltam, mire sikerült egyben odaérnem az ajtóhoz és már nyitottam is ki.

Egy kissé meglepődtem, mikor Krist pillantottam meg. Vajon miért van itt?

- Szia! Esetleg nálad aludhatnék ma este? Történt otthon egy kis zűr. – nézett szemeimbe és elmosolyodott, de ez nem boldog mosoly volt. Nyílván nem boldog, ha arra kért, hogy hadd aludjon itt. Nagyszerű LuHan! Ennél hülyébb már nem is lehetnél!

- P-persze. Gyere be! – mondtam egy kissé zavartan, hiszen még sosem volt a házunkban, meg persze még egy kicsit az álmom hatása alatt álltam. Tényleg olyan élethű volt, mintha nem is álom lett volna.

- Szép a házatok!

- Köszi… - szinte suttogtam, bár magam sem tudom, hogy miért tettem.

- A szüleid nincsenek itthon?

- Apa üzleti úton van, anya meg későn végez, ha minden igaz. – és most az egyszer tényleg örültem, hogy nincsenek itthon.

Anya valószínűleg kifaggatná Krist mindenről, ami nekem –valljuk be – nem kicsit lenne kínos, tekintve, hogy mindent elmondtam neki a Kris és az én köztem történtekről.

Viszont még mindig érdekelt, hogy miért jött át hozzám, és ami még furcsább, hogy miért is szeretne itt aludni. Tényleg ennyire komoly lenne a dolog a szüleivel. Biztos, hiszen akkor nem nálam kötött volna ki.

Félve, de rákérdeztem.

- Mi történt? – remélem, majd elmondja.

- Nem akarok róla beszélni. – hangja határozott volt, de közben tekintetével a padlót figyelte. Úgy voltam vele, hogy elmondja, ha akarja, de ha mégsem, akkor nem igazán tudok neki segíteni. Válaszom csak egy bólintás volt, majd bevezettem a konyhába és hellyel kínáltam, amit ő el is fogadott.

- Kérsz valamit inni?

- Kávétok van? – ismét bólintok, de most már mosolyogva, majd el is kezdtem elkészíteni, majd miután kész lett, leraktam elé a bögrét, amit meg is köszönt.

Miközben a kávéját itta, egész végig figyeltem és azon tanakodtam, hogy vajon mi történt vele. Remélem semmi komoly. Miután megitta a kávét, a kanapén kötöttünk ki és beszélgettünk mindenféléről. Legszívesebben tényleg rákérdeztem volna a történtekre, de nem vagyok ennyire tapló – hogy ha már egyszer azt mondta, hogy nem akar róla beszélni, akkor én csak azért is kiszedem belőle. Ennyit nem ért meg a kíváncsiságom.

Rengeteget beszélgettünk mindenféléről. Nem is néztem az időt, de rendesen elszaladt. Főleg akkor, ha azzal a személlyel vagy, akit szeretsz. Na, jól van LuHan, elég volt! Nem szabad ilyenekre gondolnod. Most Kris a legfontosabb. Viszont annak örülök, hogy sikerült, legalább egy kicsit elfeledtetnem vele a gondokat.

Még egy kicsit beszélgettünk a kanapén, majd felvittem őt a szobámba. Az elején egy kicsit feszengtem, hiszen nem mindenkinek mutattam még meg. Tökre olyan voltam, mint egy tinédzser kislány, aki életében először vitte fel a pasiját a szobájába.

Ezzel csak két gond van. Az első, hogy én nem vagyok lány; a második, hogy Kris nem a pasim. Pedig lehetne…

Viszont, ahogy láttam Krist nem nagyon érdekelte a szobám.

Leült az ágyamra velem szemben és belőlem kikívánkozott a már rég megfogalmazódott kérdés.

- Kris! Mi volt az oka, hogy otthonról eljöttél? –kérdeztem félénken, de mégis határozottan. Vett egy mély levegőt. Látszott rajta, hogy semmi kedve elmesélni, de tudja, hogy nem hagynám csak ennyiben a dolgot, hiszen valamikor el kell mondania.

Elmesélte, hogy mikor kitudódott, hogy azzal a lánnyal – akivel múltkor láttam – együtt van, akkor a szülei eltiltották tőle és szakítaniuk kellett. Hogy az anyukája mindig kiabál vele reggel és, hogy ezen kívül levegőnek nézi. Hogy a szülei szerint az a gondoskodás, hogy pénzt adnak neki. Én csak csendben hallgattam és egyszerűen nem jutott el a tudatomig, hogy egy ilyen kedves és aranyos fiút, hogy nem lehet szeretni? Vajon a szülei mit szólnának, ha mi ketten összejönnénk? Valószínűleg még ennél is jobban meggyűlölnék és lehet, hogy ki is tagadnák. Viszont felesleges volt ezen agyalnom, hiszen Krisnek nem is jelentek többet egy barátnál. Viszont akkor már tudom, hogy miért viselkedett velem így az elmúlt időkben. Biztos csak arra volt szüksége, hogy érezze, valakinek fontos.

Ez egyszerre tett boldoggá is és szomorúvá is. Kris még azt is elmondta, hogy ma kellett megtudni, hogy az „állítólagos’’ édesapja, nem is az igazi apja. Hogy az édesapja a születése után meghalt és úgy a szülei csak befogadták.

Őszintén nagyon sajnálom ami Krisszel történt. Ilyen életet senki nem érdemel meg.

A következő pillanatban észrevettem, hogy Kris sír. Egy kicsit megilletődtem, de végül is nem csodáltam tettét. Én is ki lennék borulva egy ilyen nap után. Kris, mintha észre sem vette volna könnyeit, én gyengéden megfogtam arcát és elkezdtem simogatni. Mintha most vette volna csak észre – egyből elkezdte őket letörölni, nem csillapodott. Helyette még jobban elkezdtek folyni könnyei és ő annál inkább próbálta eltüntetni őket, amit én már nem bírtam tovább nézni. Annyira kétségbe esett volt, hogy muszáj volt cselekednem.

Elvettem kezeit arcáról és próbáltam nyugtatgatni, hogy jobb lesz miután kisírta magát. Kris szerencsére hitt nekem, majd szorosan megöleltem, mire Krisből kitört a zokogás.

Én csak simogattam hátát és csak remélni mertem, hogy ettől valamelyest megnyugszik. Éreztem, hogy Kris visszaölelt és olyan erővel szorított magához, hogy attól féltem, megfojt.

Az egyik pillanatban kibontakozott ölelésemből, majd megragadta arcomat és megcsókolt. Egy kicsit meglepődtem hirtelen tettétől, de amint érzékeltem, hogy mit is teszünk, visszacsókoltam.

Testével hozzá simult enyémhez, ezért megragadtam a karját, hogy elfojtsak egy nyögést. Annyira jól esett az érintése, akárcsak álmomban. Boldog voltam, hogy most itt lehettem neki és érezhettem őt. Közelsége megrészegített és már csak azt vettem észre, hogy nem kicsit izgultam fel tettei hatására. Testem már nem engedelmeskedett, teljesen magától cselekedett.

Kezeimmel átkaroltam Kris nyakát és az ölébe ültem. Majdnem felnyögtem a hirtelen ért érzésre, de hangom már nem tudtam visszafogni, mikor csípőmbe markolt és elkezdett magához húzni. Agyamat ellepte a rózsaszín köd és csak Krisre koncentráltam. Megéreztem nyelvét, amivel végig simított ajkaimon. Nem is kellett bebocsátást kérnie, egyből megadtam neki. Nyelveink vad táncot jártak. Szenvedélyesen túrtam bele hajába, mire kezeivel elkezdte oldalamat simogatni. Belenyögtem a csókba.

Kezei nyomán bőröm égett és testemet átjárta egy megmagyarázhatatlan érzés. Kezeimet mellkasára helyeztem és úgy kezdtem el simogatni, éreztem, ahogy beleborzongott érintésembe és ez boldoggá tett. Egy kissé erősebben simított végig rajtam, minek következtében belemarkoltam felsőjébe. Az érzéstől mindketten felnyögtünk. Ujjai ismét felfedezőútra indultak rajtam, csak most már a pólóm alá is bemerészkedtek.

Először csak alhasamat cirógatta, majd végig simított a hasamon, majd derekamon és ott kezdett el simogatni. Azt hittem végem van, ráadásul Kris megtalálta az egyik gyengepontomat. Ott nagyon érzékeny volt, de úgy tűnik, tetszett Krisnek.

Érintései hatására csípőm megmozdult és próbáltam lábaimat összeszorítani, de nem igazán sikerült, hisz épp Kris ölében ültem. Pólómat elkezdte felfelé húzni, amit készségesen hagytam is neki, ezzel megszakítva csókunkat. Miután eldobta felsőmet, ismét egymás ajkait faltuk. Kris hideg kezeit most már csupasz felsőtestemen járatta végig. Kezei nyomán úgy éreztem, itt a vég. Hihetetlenül tetszett, de tudtam, hogy ezt csak azért csinálja, mert el akarja felejteni a múltat. Vagy legalább is a mai napot.

Én mégsem állítottam meg. Ehelyett én is elkezdtem vetkőztetni őt. Levettem róla a pólót, ezzel csókunkat egy pillanatra megszakítva, de mikor végre lekerült róla, újból egymás ajkaira tapadtunk. Éreztem, hogy ez nem helyes, hiszen olyan, mintha csak kihasználnám.

Kris erőszakosan végig döntött az ágyon, amitől eléggé megijedtem, de még visszacsókoltam. Nyakamat kezdte csókolgatni és harapdálni, kezével pedig már nadrágomon ügyködött.

Nem tagadom, eléggé megijedtem, ezért, amit elkezdte rólam lehúzni a nadrágom, megragadtam kezét és csak reménykedni tudtam benne, hogy veszi a célzást és leáll.

Igaz, hogy szeretem, de még nem állok arra készen, hogy lefeküdjünk. Hiszen Kris is csak azért csinálja ezeket, mert felejteni akar. Én meg úgy nem akarom, hogy nem is élvezi teljesen.

Kris felnézett rám és szemeiben megint láttam a szomorúságot. Nem is tévedtem. Megint elkezdett sírni és azt hajtogatta, hogy mennyire sajnálja.

A szívem szakadt meg, mikor így láttam. Gyorsan magamhoz húztam és csitítgattam egy kicsit.

- Semmi baj. Tudom miért voltál ilyen. Nem történt semmi. – próbáltam minél lágyabban és kedvesebben mondani, ezzel is éreztetve azt, hogy itt vagyok mellette. Majd egy apró puszit hintettem feje búbjára és elkezdtem ringatni őt a karjaimban.

Először még szipogott párat, majd ezt felváltotta egyenletes légzése. Ekkor tudatosult bennem, hogy valószínűleg elaludt és ebbe belegondolva én is ásítottam egyet. Elfektettem Krist az ágyamon, majd magunkra húztam a takarót. Figyeltem, ahogy veszi a levegőt.

Annyira helyes… Mit nem adnék azért, ha nem csak barátként tekintene rám.

Végigsimítottam arcán, majd hozzá bújva nyomott el engem is az álom.

Reggel, mikor felébredtem Kris nem volt mellettem. Egy kicsit megijedtem, hogy csak úgy elment, így elindultam megkeresni. Első utam a konyhába vezetett, de ott nem találtam. Majd egymást követték a helységek, de Krist sehol sem találtam.

Tényleg elment volna? Itt hagyott volna egyetlen szó nélkül?

Nagyot sóhajtva mentem fel az emeletre és vissza a szobámba, de mikor kinyitottam az ajtót, Kris az ágyamban feküdt. Mi a…? Hogy kerül ide? Az előbb nem is volt itt. Csak képzelődtem volna?

Órámra pillantva örömmel nyugtáztam, hogy még bőven van időm a suliig, ezért leültem az ágyamra és Krist figyeltem. Tényleg nem értem, hogy került ide? Ez annyira furcsa. Sajnos akármennyire is nem akartam, de az érzelmek nagyobb hatással bírtak józan eszemnél.

Közelebb hajoltam Krishez, hogy adjak neki egy puszit, de hirtelen kipattantak a szemei, rám meg a szívroham jött.

- É-én nem… Nem akartam, csak…- hebegtem össze vissza mire Kris csak elmosolyodott. Istenem! Olyan helyes ilyenkor. Kris még pislogott párat, majd nagyot nyújtózkodott és felült.

- Köszönöm, hogy itt aludhattam. Hála neked, már sokkal jobban érzem magam. – mondta mosolyogva és szemeiből temérdeknyi hálát olvastam ki.

- Igazán nincs mit. Örülök, hogy segíthettem. H-ha esetleg bármikor szükséged lenne rám, csak szólj. – mosolyodtam el zavartan. Kris maga felé fordította arcom és egy gyengéd puszit hintett bőrömre.

- Köszönöm, Lulu. – hangja annyira édesen csengett, hogy azt hittem, ott helyben elolvadok.

- S-szívesen. – mondtam immár teljesen zavarban és szerintem ez meg is látszódott, mert Kris csak mosolygott és meg is jegyezte.

- Annyira aranyos vagy, amikor elpirulsz. – éreztem hanglejtésén, hogy most jól szórakozik. Ugyanis, nemhogy a szemébe, de még az arcára se mertem ránézni zavaromban. Elkezdtem a takaróval játszani, amikor eszembe jutott, hogy mikor felkeltem, nem volt mellettem, így bátorkodtam feltenni neki is a kérdést.

- Amúgy Kris. Amikor felkeltem, nem voltál itt. Mindenhol kerestelek, de nem találtalak. Aztán, amikor visszajöttem már itt voltál. Ez hogy lehet? – Kris megint elmosolyodott. Istenem! Többet kéne mosolyognia… Nagyon jól áll neki!

- Egyszerű! Mikor felkeltem, te még aludtál. Lementem a táskámért, találkoztam anyukáddal is.

- Anyuval? – kerekedtek ki a szemeim. Elképzelni sem mertem, hogy mit mondott Krisnek, csak remélni tudtam, hogy semmi olyat, ami túlságosan zavarba hozhat.

- Igen. Nagyon kedves nő, mondjuk rendesen kifaggatott. –nevette el magát – Mondjuk meg is értem, hiszen még nem is ismert és biztos meglepődött, hogy egy vadidegen van a házában. – fejezte be mondandóját mosolyogva.

- É-és mondott bármi mást? – félve mertem megkérdezni, de már az is nagy szám volt tőlem, hogy egyáltalán megmertem. Erre csak sejtelmesen elmosolyodott. Úristen, anya! Miket mondtál te rólam?! Most biztos, hogy hülyének néz. Köszi, anya!

Lemondóan sóhajtottam egyet, majd mondtam Krisnek, hogy menjünk le, együnk valamit. Most érdekes módon nem várt anya üzenete, csak két ebédes doboz. Kris meg is lepődött, majd várakozóan nézett rám. Gondolom, nem hitte el, hogy azaz övé, ezért felvilágosítottam.

- Nyugodtan rakd csak el. Anya neked csinálta. – mosolyogtam rá a még mindig palacsintaméretű szemeivel bámuló Krisre, majd mintha megvilágosodott volna, elmosolyodott és már el is rakta. Még szóltam Krisnek, hogy amíg ő reggelizik, addig én felöltözök.

Épp a szekrényem előtt tanakodtam, hogy mit vegyek fel, amikor hirtelen Kris termett mögöttem és belefújt a nyakamba. Annyira megijedtem, hogy majdnem hátra estem, de szerencsére ő megtartott.

Aranyos mosollyal a száján közölte velem, hogy béna vagyok, ami egy kicsit feldühített, hiszen nem is az én hibám volt. Másrészről pedig boldoggá tett, hogy foglalkozik velem.

Leült az ágyamra és onnan nézte, hogy miként válogatom ki a ruháimat. Az egész nagyon kínos volt, legalább is részemről, ugyanis Kris egész végig engem nézett, miközben öltöztem. Mire magamra kaptam a ruháimat már úgy nézhettem ki, mint egy túlérett paradicsom, amit Krisnek gondolom DIREKT meg kellett jegyeznie. Sajnos jót szórakozik azon, hogy engem zavarba hozhat, de majd úgy is vissza fogja kapni.

Mikor már mindketten készen voltunk elindultunk a suliba. Az út csendesen telt, nem igazán szóltunk egymáshoz. Aztán mikor elérkeztünk a már olyan jól ismert kereszteződéshez, a szívemet melegség öntötte el és akaratlanul is elmosolyodtam.

Hirtelen azt éreztem, hogy Kris megfogja a kezem és ujjainkat összekulcsolta. Rákaptam tekintetem, de ő továbbra is mosolyogva figyelte a messzeséget.

Így érkeztünk meg a suliba. Kézen fogva és nem érdekelt, hogy ha megnéztek minket. Abban a pillanatban csak Kris és én léteztünk. Mikor beértünk Kris elengedte a kezem és megbeszéltük, hogy ebédszünetben megint a fánknál találkozunk.

Már épp mentem volna be a termembe, de Kris megállított és egy puszit nyomott ajkaimra.

- Aztán ügyes légy ma nekem. – a szívem majd kiszakadt a helyéről és csak őt néztem és a távolodó alakját.

Kris. Azt hiszem én menthetetlenül beléd szerettem…

12.fejezet

Kris POV

Hát nem erre számítottam mikor az igazgatóhoz értünk. Mondjuk eléggé kicseszett velünk, de jobb, mint egy felfüggesztés, vagy kicsapás. Az a két hét gyorsan el fog teli, főleg, ha tudom Lulu vár rám.

Mikor kiléptünk az ajtón Lulut már várta kint Chen. Rögtön elénk is állt, a másik irányból pedig Suho jött. Mikor Chenre pillantottam, aki teljesen elfehéredett és össze-visszakezdett dadogni. Suhora pillantottam, aki meg a földre szegezte a tekintetét. Suhot megértem miért reagál, így de Chent nem értettem. Talán? Ne már! Ezek egymásba vannak habarodva, de nem veszik észre. Ilyen nincs. Épp Suhot kezdeném piszkálni mikor elénk áll, az a gyerek, mint kiderült Kyungsoonak hívják, aki megcsókolta Lulut. Beszélni akart velünk, semmi kedvem nem volt hozzá, de LuHan miatt megtettem. Intettem Suhonak, hogy majd beszélünk.

Mikor kibökte, hogy mi járunk, Luluval egyből rávágtuk, hogy nem. Ezen kissé meg is lepődtem. Mondjuk, tényleg nem járunk, de én szeretnék. Csak ezt nem mondhatom ki, csak úgy.

Ezek után hazafelé vettük az irányt, nem szóltunk semmit csak mentünk előre. Mikor megérkeztünk Bambi háza elé, kicsit álldogáltunk ott szótlanul, majd megtörte a csendet.

- A-akkor én most bemegyek. –kezdet el kotorászni a kulcsa után, gondolom. Mikor megtalálta, már a zárba is nyomta, majd majdnem belépett, de a történtek után muszáj volt megtennem. Megragadtam a karját, visszarántottam és gyengéden megcsókoltam. Annyira édes.

– Álmodj szépeket, LuHan! Holnap találkozunk. –mondtam neki, majd sarkon fordultam és mentem haza.

A fenébe! Nem bírtam megállni. Mondjuk fent a kilátóban sem bírtam türtőztetni magam. Már nem bírom az érzéseimet visszatartani. Amit ma mondtam neki, a kilátóban… Úristen! Hogy mondhattam azt ki? Már én sem tudok kiigazodni magamon. Mi bajom van? Mi történik velem?

Akármikor LuHannal vagyok, állandóan erősen dobok a szívem, görcsöl a gyomrom és cikáznak a gondolatok a fejemben, hogy mit is kéne mondanom. Nem vagyok normális! Éreztem eddig is, hogy ez több mint barátság. De nem hittem volna, hogy idáig fajul. Mi a fészkes fene folyik itt? Én ezt nem értem! Miért fáj ilyenkor a szívem? Miért érzem ezt, mikor nincs mellettem? Mintha a lelkem egyik darabját szakítanák el.

Most mit tegyek? Szerelmes lennék? Nem. Az nem lehet. Voltam szerelmes, de az nem ilyen volt. Valamiért kellemes volt. Nem éreztem azt, hogy képtelen lennék nélküle élni. Nem bírom ezt tovább. Mit tegyek?

Amikor hazaértem, anyám és apám is otthon volt. Ez ritka. Általában csak anya volt ilyenkor itthon, apám állandóan túlórázott. De most, mintha megváltozott volna a hangulat köztük. Akármikor itthon volt, mind a ketten, általában, ment a veszekedés. Nem tudom miről vitáztak állandóan, de nem is érdekelt. Nem akartam belefolyni. Becsuktam magam mögött az ajtót és haladtam a konyha felé. Hogy valami ételt vegyek magamhoz, mielőtt a szobámba zárkózom.

- Jó, hogy megjöttél Kris! –hallottam meg apám hangját. Ez furcsa. Valami itt nagyon nem stimmel.

- Sziasztok! –köszöntem nekik, mikor megpillantottam, hogy anyámmal az étkezőasztalnál ülnek. A hűtő felé nyúltam, kivettem belőle az ebéd maradványait, amit anya készít, néha. Kiöntöttem magamnak egy pohár vizet és épp fordultam volna meg, hagytam volna el a szobát, mikor megszólalt anyám.

- Kris! Kicsim! Beszélni szeretnénk veled. –mondta lágyan. Ezt a hangnemet, nagyon rég hallottam tőle. Nem is tudom mikor. Talán azelőtt, hogy megtudták Jinnel járok?

- Miről van szó? –kérdeztem, de nem ültem le.

- Kérlek! Ülj le! –mondta apám. Ő is eléggé furcsa. Mi történt? Mi az amiről nem tudok? Letettem az asztalra a poharat és a tányért, majd leültem. Kérdően néztem a szüleimre.

- Miről van szó? –kérdeztem ismét.

- Miért vagy ilyen távolságtartó velünk? –kérdezte anyám. Még kérdi? Hát ezt nem tudom elhinni.

- Még én vagyok távolságtartó? Mintha az elmúlt öt hónapban ti letettek volna velem! Nem emlékeztek? Mikor megtudtátok, hogy Jinnel járok, kiakadtatok és ki sem engedtettek a házból, míg nem szakítottam vele. Nem engedtetek semmit! Az égvilágon semmit! –szinte köptem a szavakat, és utálattal néztem rájuk. Ők nem szülők, már. Az elmúlt.

- Hogy mersz így beszélni velünk? –förmedt rám apa.

- Úgy beszélek veletek, ahogy ti szoktatok velem! Úgy ébredtem az elmúlt hónapban, hogy rám üvölt anyám, mintha púp lennék a hátán. Egyikőtök sem foglalkozik velem! Reggel, senki sem köszön a másiknak, valamikor nem is látlak titeket! Egyáltalán nem törődtök velem! –már majdnem üvöltöttem, de visszafogtam magam.

- Miről beszélsz? –förmedt rám anya –Mi igenis törődünk veled!

- A pénzt érted törődéskép? Arra a pénzre, amit minden reggel a pultra teszel, vagy épp elfelejted? Arra, ami csak azt mutatja, mennyire nincs időtök rám? Ha engem kérdeztek ez nem törődés! Ha egy szülő törődik a gyerekével, akkor legalább megkérdezi tőle, hogy van, mi történt a suliban, meg a többi. De ti még erre sem veszítek a fáradságot. Szánalmasak vagytok! –mondtam ki a mondatott, amit már rég akartam. A következő pillanatban egy pofon csattant az arcomon. Felkaptam a fejem és apámat pillantottam meg, aki eléggé mérges volt. Még sosem láttam ilyennek.

- Hogy mersz, így beszélni az édesanyáddal? Ennyire tiszteled a szüleid? Nem mi vagyunk a szánalmasak, hanem te. Már bánom a napot, mikor befogadtalak! –mondta üvöltve. Micsoda? Befogadott?

- Miről beszélsz? –néztem apámra, majd anyámra kérdően. Anyám sóhajtott egyet.

- Ezt szerettük volna elmondani. Apád –pillantott apámra- nem a vérszerinti apád. Mikor megszülettél az igazi apád, egy autóbalesetben meghalt. Egyedül neveltelek, akkor már apádat ismertem és befogadott minket. Először csak rövidtávra terveztem az itt maradásunkat, majd beleszerettem és összeházasodtunk. Nem is emlékezhetsz az igazi apádra, mert néhány napos lehettél csak. Akire emlékszel, aki felnevelt, az Apád. Rá emlékszel. Arra gondoltunk, mikor eléggé érett leszel, ahhoz, hogy megértsd, akkor mondjuk el neked, és ezt most szerettük volna elmondani, de nem ilyen körülmények közt. –mondta anyám és láttam, amint könnyek gyűltek a szemébe. Elővett egy zsepit és kifújta az orrát. -Az meg, hogy így telt el ez a hónap, az azért volt, mert apád és én, túlhajszoltuk magunkat az elmúlt időben. Nem akartam minden reggel rád kiabálni, hogy ébredj fel, de annyira nem voltam magamnál, hogy már nem tudtam hol áll a fejem. Tudom ez nem mentség, de kérlek, bocsáss meg ezért. Kérlek Kris! -mondta, miközben átnyúlt az asztal felett és megfogta a kezem.

Értetlenül néztem anyámra, majd apámra és vissza. Ez túl sok! Túl sok információ, rövid idő alatt. Nem bírom ezt tovább. Ebben a közegben, már rosszul vagyok. El kell tűnnöm innen. Anya biztos, ki fog akadni, de most a legkevésbé sem érdekel.

Kirántottam kezemet szorításából és a szobám felé vettem az irányt.

- Kris! –hallottam anyám kétségbe esett hangját. Most a legkevésbé sem érdekelt, mi baja. Minél előbb el akartam tűnni ebből a házból. Minél messzebb tőlük. Nem érdekel, ha nem fognak elengedni, akkor is elmegyek. Hogy történhetett ez meg? Miért most? Miért pont ma? Annyi minden történt a mai nap, hogy már nem vagyok képes többet, befogadni. Mindjárt szétrobban a fejem. Nem bírom én ezt.

Amint a szobámba értem, magamra zártam az ajtót és pakolni kezdtem. Nem figyeltem, mi kerül bele a táskába, csak dobáltam bele mindent, ami a kezem ügyébe akadt.

- Kris! –hallottam meg ismételten anyám hangját. Hallottam, amint az ajtót próbálta kinyitni, de nem foglalkoztam vele. Amikor a táska már szépen megtelt, kinyitottam az ajtót, anyám könnyes arcával találtam szemben magam, de nem vettem figyelembe. Elsétáltam mellette, teljesen semleges arckifejezéssel, és lebaktattam a lépcsőn.

- KRIS!!! –üvölt utánam, de nem érdekelt már semmi.

A bejárati ajtónál, felvettem a cipőmet és már neki is vágtam a világnak. Hallottam még anyám kiabálását, de egy idő után már megszűnt.

Nem tudtam hova tartok, csak arra mentem amerre a lábam vitt. Nem figyeltem semmire, és senkire. Csak mentem bele a vakvilágba.

Hogy történhetett ez? Apám nem is az igazi apám. Az igazi apám halott. Végig titkolóztak előttem. Semmiről nem tudtam. De miért ma akarták elmondani? Miért ma, amikor annyi minden történt? Mikor épp sietek, hogy azzal a fiúval töltsem az időmet, akit szeretek, majd őt látom egy másik sráccal csókolózni, később bemos nekem, majd az igazgató kiszabja ránk a büntetést, mert megvertem a srácot. Most meg ez. Túlcsordul már az agyam ettől a sok… nem is tudom minek is nevezzem ezeket. Egyszerűen ennyi dolgot az nem tud feldolgozni, ilyen rövid idő alatt.

Kirázott a hideg. Már október volt, és az éjszakák kissé hűvösek. Előhalásztam a dzsekimet és úgy bandukoltam tovább. Nem tudom hova tartottam, de nem is érdekelt. De mikor megálltam és körülnéztem, hol is lehetek kissé meglepődtem.

A kis Bambi háza előtt álltam. Hogy kerültem én ide? Ide akartam jönni végig? Vagy teljesen öntudatlanul vezéreltek a lábaim? Nem tudom, de nagyon örültem, hogy itt állhatok most. Feltekintettem az égre, mely már sötét volt és egy-két csillag már ragyogott. Elmosolyodtam. Legalább ennyi jó legyen ebben a napban.

A bejárati ajtóhoz mentem és becsöngettem. Abban reménykedem, hogy LuHan nyit ajtót, ha az anyukája, akkor biztos kifaggat, miért is vagyok itt. Eltelik egy perc és semmi választ nem kapok. Talán nincs itthon senki? De hát Lulu körülbelül fél órája lépet be ezen az ajtón. Ismételten csöngettem, mire egy pillanatra nyílik is az ajtó.

Az én kis Bambim áll előttem. Szőke haja össze-visszaállt, mint aki most ébredt volna fel. Kikerekedett gyönyörű őzike szemeivel néz rám, melytől elalélok. Talán pizsamában lehet, de nem tudom eldönteni. Arca most is tökéletes, és ajka. Olyan gyönyörű ívben volt, hogy talán most rögtön megcsókolnám. Láttam rajta, hogy sokkolta az érkezésem, ezért én szólaltam meg elsőként.

- Szia! –kezdtem. Remek. A legjobb kezdés. –Esetleg nálad aludhatnék, ma este? Történt otthon egy kis zűr. –mondtam zavarodottan és félve rá mosolyogtam. Pislogott egyet-kettőt, mire felfogta mit is mondtam.

- P-persze. Gyere be! –mondta bátortalanul és nagyobbra nyitotta az ajtót. Levettem a cipőmet, majd a táskámat az előszobában hagyva beljebb léptem. Nagyon takaros kis ház. Kissé hasonlít a miénkre. Zsebre vágtam a kezemet és úgy néztem körbe, hátra pillantottam LuHanra, aki még mindig sokkos állapotban állt az előszobában. Valamit mondanom kéne neki, hogy felszabaduljon.

- Szép a házatok. –böktem ki. Jobbat nem is mondhattam volna. Szép volt Kris. Tízből tíz pont.

- Köszi… -mondta szinte suttogva.

- A szüleid nincsenek itthon?

- Apa üzleti úton van, anya meg későn végez, ha minden igaz. –mondta félénken és végül mellém lépet. –Mi történt?

- Nem akarok beszélni róla. –mondtam határozottan és lehajtottam a fejem.

Bólintott és bevezetett a konyhába, ahol leültem az asztalhoz.

- Kérsz valamit inni? –kérdezte.

- Kávétok van? –most arra van szükségem. Vagy nem tudom. Inni nem akarok. Annak sosincs jó vége, ha elkezdem.

Elmosolyodik, és már készíti is. Eltelik egy kis idő, majd elém tettem a bögrét, benne a gőzölgő kávét.

- Köszönöm. –mosolyodtam el kissé.

Nem mondott semmit, de tudom, hogy figyel. Végig. Amikor végzek a kávéval, leülünk a nappaliban és beszélgetni kezdünk. Láttam rajta, nagyon érdekli miért is jöttem el otthonról, de nem kérdezte meg.

Nem is tudom, mennyi időt töltünk lent a nappaliban, de valahogy felkerültünk a szobájába. Talán azért, hogy megmutassa, hol tudok aludni? Nem tudom, de nem is érdekel. Csak az számított, hogy velem volt végig.

Leülünk az ágyára és megkérdezte.

- Kris! Mi volt az oka, hogy otthonról eljöttél? –kérdezte félénken, de volt alatta egy határozottság és követelés. Mély levegőt vettem. Nem akartam emlékezni, miért is jöttem, ide, ha nem mondom el neki, akkor addig fog nyaggatni, míg nem kezdek beszélni.

- A szüleim… mikor Jinnel jártam. A volt barátnőm, akit láttál. Mikor kitudódott a kapcsolatunk, a szüleim addig fenyítettek, míg szakítottam Jinnel. Nem akartam belevinni semmibe, és nem akartam, hogy szenvedjen. Azóta a szüleim… anyám minden álló nap üvölt velem, hogy keljek fel. Mindig az ő hangjára ébredek, és egyből elveszi a kedvemet a naptól. Hozzám se szól, mikor találkozunk. Mintha levegő lennék, mintha nem léteznék. Reggelit sem készít, nem érdeklődik felőlem. Mintha állat lennék, aki elél egy bizonyos összegen. A pultra kitett pénzből kell a nap ételt beosztani. Azt hiszik, a pénz kitölti a velük töltött időt. Pedig csak ront a helyzeten. Azt hiszik… -itt gúnyosan elmosolyodtam –Azt hiszik, ők törődnek velem. Meg sem kérdezik, hogy vagyok, mi történt velem, mintha… púp lennék a hátukon. És a legszebb az egészben, hogy anyám erre, azt hozza fel mentségnek, hogy rengeteget dolgozik, fáradt, nyűgös és ezért kelt minden reggel így. Pedig szerintem ez nem így van. Utálnak. Én, nem kellek nekik. Jah, és a legjobb az egész sztoriban, amit ma közöltek velem. Akit eddig az apámnak hittem, nem az. Az igazi apám, a születésem után meghalt, ezek után ő befogadott minket anyával, aki meg beleszeretett és hozzá ment. Én csak rá emlékszem. Semmi emlékem nincs az igazi apámról. Semmi. Ezt mind ma kellett elmondaniuk. Ma mikor minden összejött. Téged megcsókolt, Kyungsoo. Akkor kaptam tőled egy pofont. Megtudtam mi a büntetésem a verekedés miatt. Akkor veled jöhettem haza, remekül éreztem magam, míg haza nem mentem. És erre. Mi történik? Közlik, hogy szánalmas vagyok, hogy az apám nem is az apám. Elméletileg ők törődnek velem. És én már ezt nem tudom feldolgozni. Elegem van már az életből. Elegem van, ebből az elcseszett napból. –mondtam ki mindent, ami a szívemet nyomta. Vettem egy mély levegőt és felsóhajtottam.

Hirtelen egy kezet érzek meg arcomon, amint megtörölte azt. Mit töröl le? Odakaptam a kezem és éreztem, hogy az arcom nedves. Sírtam? Elsírtam magam? Gyorsan letöröltem a könnyeimet, de nem ment. Csak még több jött a helyére. LuHan megragadta a kezemet és elvette onnan. Értetlenül néztem rá. A kis Bambi, pedig csak szorította a kezemet és nem engedte el.

- Hagyd, hogy kijöjjön. –mondta lágyan –Nem jó, ha magadban tartod a könnyeket. Csak magadnak ártasz. Ne tartsd vissza! Nyugodtan sírd ki magad! Itt nem láthat senki. –mondta és magához ölelt. Arcomat belenyomta mellkasába és simogatni kezdte hátamat. Lesokkolt a tette, de nem tudtam ezzel foglalkozni, mert a következő pillanatban kitört belőlem a zokogás. Nem szoktam sírni, inkább magamban tartom, de úgy tűnik Lulunak igaza volt. tényleg jobb kiadni magunkból a fájdalmat, mint bent tartani.

Szorosan magamhoz öleltem LuHant és a lehető legerősebben nyomtam arcomat mellkasába. A pólóját teljesen eláztattam, de úgy tűnik nem zavarja.

Életemben először sírtam el magamat valaki előtt. Sosem sírtam nyilvánosan. Nem akartam, hogy az emberek gyengének lássanak. De LuHan más. Neki meg merem mutatni, hogy gyenge is vagyok. Előtte nem szégyellem magam. Mellette más vagyok. Mellette, teljesnek tűnök, mintha a lelkem másik fele lenne.

Kibontakoztam ölelő karjai közül, megragadtam arcát és megcsókoltam. Erre van szükségem. Rá van szükségem. Csak rád édes, kis Bambim. Erőteljesen húztam magamhoz, erősen és szenvedésen csókoltam. Egy pillanatra sem engedtem el.

Éreztem, ahogy egy pillanatra meghökkent, de miután rájött mit is teszek viszonozta csókomat. Ez kell nekem, hogy elfelejtsem azt, ami ma történt. Csak Lulura kell koncentrálnom, az én kis Bambimra. Kezét karomra tette és erőteljesen megszorította. Egyik kezemet, elkezdtem lefelé vezetni, miközben karjával átölelte nyakamat és az ölembe ült.

Erősen megszorítottam csípőjét és húztam magamhoz. Egyre szenvedélyesebben csókoltam, míg nyelvemet el nem indítottam ajka felé. Mikor ajkához ért a nyelvem, rögtön folytathatta útját a szájába. Nyelvét egy pillanat alatt a birtokom alá vontam. Belemarkolt hajamba, szinte tépte, de nem törődtem vele. Kezemet oldalára helyeztem és simogatni kezdtem.

Ahogy sejtettem. Tökéletes az alakja. A ruhái alatt is kivettem tökéletes testét, de most ruha nélkül is tudni akarom, milyen. Kezét levette nyakamról és mellkasomon kezdett el fel s alá járkálni. Beleborzongtam az érzésbe, de mindennél jobban akartam a folytatást. Kissé erőteljesebben simogattam meg oldalát, mire ő belemarkolt a pólómba, így kissé a bőrömet is húzta. Mind a ketten felnyögtünk.

Ujjaim meg találták pólója szegélyét és nadrágja kezdetét. Benyúltam a pólója alá és megéreztem, puha és selymes bőrét. Tudtam, hogy ilyen lesz. Biztos voltam benne. Végig simítottam hasán, majd derekán, megtaláltam a feneke felett a két kis bemélyedést, melyek nagyon aranyosak. Látni akarom őket.

Érzem, amint combját kissé összeszorítja, de mivel én az útját álltam, nem járt sikerrel. Elkezdtem lassan felfelé húzni pólóját a szegélyénél fogva, és mikor a hóna aljához értem, készségesen felemelte a kézét, egy pillanatra elvált ajkamtól, de mikor a pólót épp hajítottam el, rögtön visszatapasztotta a megfelelő helyre ajkát. Kezemet most már meztelen felsőtestén mozgattam fel s le. Mennyire tökéletes. Hasa gyönyörűen kidolgozva, nem kockás, de határozottan izmos. Hátán is feszültek az izmok, karja is nagyon erős.

Egy pillanatig sem tétlenkedett, megfogta pólóm végét és elkezdte felfelé húzni. Mikor hónom aljához ért, felemeltem a kezemet, elváltam ajkától hagytam, had húzza le rólam a pólót. Amikor már a kezem szabad volt, megragadtam felsőtestét és ledöntöttem az ágyra, miközben erőteljesen megcsókoltam.

Visszacsókolt, de már nem bírtam magammal. Ajkamat levezettem nyakára és csókolgatni kezdtem, miközben kezemmel oldalát simogattam.

- Kris… -suttogta a nevem. Egyre jobban akartam őt.

Nem hagytam abba. Egyre lejjebb került ajkam, miközben kezem már az alhasán volt és a nadrágjával kezdett babrálni.

- Kris… ne… -mondta suttogva, de mintha nem akarná, hogy abba hagyjam. Épp sikeresen elkezdtem lefelé húzni róla a nadrágot, mire megragadja kezemet és nem mozdul. Felnéztem rá. Arca kétségbeesett volt? Nem tudom, mert megint könnyek szöktek a szemembe. Gyorsan felültem és törölni kezdtem őket. Egy idióta vagyok!

- Sajnálom. Hülye vagyok. Egy idióta. –mondtam, miközben a könnyeimmel küzdöttem. Hirtelen valaki magához ölelt és én rögtön belekapaszkodtam.

- Semmi baj. Tudom miért voltál ilyen. Nem történt semmi. –mondta és megcsókolta fejem búbját. Elkezdett a karjaival ringatni, mint egy kisbabát, de nem érdekelt. Most csak az számított, hogy itt van velem. Mit csinálnék nélküled LuHan? Talán így aludtam el, vagy nem tudom, de innen már nem emlékeztem semmire. Csak Lulu gyengéd szavaira.

Bambim, azt hiszem, én…

11. Fejezet

LuHan POV

Otthon anya csípőre tett kézzel várt engem.

- Mégis hol voltál ennyi ideig? Tudod, mennyire aggódtam?

- Sajnálom anyu. Krisszel voltam és hát elszaladt az idő. –mondtam és lehajtottam a fejem. Szegény anyu, ilyenkor úgy szoktam sajnálni, hogy ennyit kell aggódnia.

- Azért legalább felhívhattál volna, hogy később jössz.

- Tudom és sajnálom. Legközelebb, majd szólók.

- Rendben. –enyhültek meg a vonásai –És mi jót csináltatok Krisszel? –erre a kérdésre ereztem, hogy elpirulok. Szemeim előtt lebegett a kép amikor Krisszel csókolóztunk. Szívem hevesen kezdett verni és ujjaimat számra helyeztem.

– Hát, végül is sikerült tisztázni a helyzetet és azt hiszem, nem haragszik rám. Mondjuk mondta is, hogy nem haragudott, de azért megkönnyebbültem, hogy tényleg így volt.

– És, ha jól sejtem, nem csak ez történt. – vonta fel sejtelmesen a szemöldökét.

– Hát, miután beszélgettünk, elvitt egy nagyon szép kilátóhoz. Ezért nem jöttem hamarabb, mert ott voltunk és aztán… - éreztem, hogy a vér megint arcomba fut. – Aztán megcsókolt. – mondtam olyan zavarban, amilyenben még sosem voltam. Látszott anyun, hogy meglepődött és erre nem igazán tud mit mondani.

– Értem. És milyen volt? – itt azt hittem elájulok. Hogy kérdezhet tőlem olyat, hogy milyen volt vele csókolózni?!

- E-egész kellemes. Azt hiszem. – ezt is olyan halkan mondtam, hogy én is alig hallottam.

Ezután anyám abba hagyta a „vallatásomat” és felengedett végre a szobámba. Ott szerencsére ki tudtam fújni magam az előbb ért sokkokból.

Vettem jó forró fürdőt és utána boldogan vetettem be magam az ágyamban. Tényleg nagyon boldog voltam, hogy sikerült megbeszélnünk mindent és az a csók csak ráadás volt. De még mindig van bennem egy félsz, hogy vajon mi lesz ezután? Hogyan fogunk viszonyulni egymáshoz? Fejembe rosszabbnál rosszabb gondolatok férkőztek be. Lehet, hogy neki nem is jelentett semmit? Lehet, hogy csak szórakozik velem? Hiszen azt mondta, hogy csak ki akarta próbálni. Akkor ezek szerint csak arra voltam jó, hogy kiélje magát rajtam? Erre a gondolatra összeszorult a torkom és éreztem, hogy eluralkodik rajtam a sírás.

Bárcsak több lehetnék számára, mint egy barát…

A történtek óta, mindennap ugyanúgy telt el. Minden reggel Kris várt a kapunknál, minden ebédszünetben vele ebédeltem a fánknál. Volt olyan alkalom, hogy Chen elrángatott valahová, de általánosságban Krisszel voltam. Volt olyan is, hogy felmentünk a kilátóhoz és beszélgettünk - akkor persze mindig értesítettem anyámat, hogy később megyek haza és biztosítottam arról, hogy Kris haza fog kísérni – amit amúgy minden alkalommal megtesz, szóval nem értem, miért kell külön megkérni, de mindegy. És minden alkalommal vagy megölelt, vagy megpuszilt, vagy csak megsimította az arcom búcsúzáskép. Ami még furcsa volt számomra, hogy Kris elkezdett engem Lulunak hívni. Mondjuk engem nem zavart, sőt! Kifejezetten jól esett, hogy van egy név, amin csak ő szólít.

A csókot még egyikőnk sem hozta fel. Én, azért mert nem mertem, Kris meg…- na, azt nem tudom. Lehet, hogy tényleg nem jelentett neki semmit, csak azt nem értem, hogy akkor miért csinálja „azokat’’ mindennap mikor elbúcsúzunk? Tényleg nagyon fura srác. De nekem így tetszik. Olyan furcsa ilyet mondanom valakire. Azt hittem, hogy Ő utána már nem leszek képes senkit sem szeretni. Hát, örülök, hogy tévedtem.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Aztán egy hét múlva, az iskolában történt egy verekedés Kris és az egyik barátom között, amit nem nagyon értettem és gondolom, ti sem, ezért elmagyarázom az elejéről. Hét elején az osztályfőnök megkért, hogy a könyvtárban fénymásoljak le néhány papírt a következő témákhoz, de mivel még nem igazán tudtam, hogy hol is találom, elkezdtem kérdezősködni a folyosón. Meg is akadt a szemem egy fiún.

Szürke nadrágot egy fekete-piros kockás pólót és egy farmer inget viselt. Valamint szemüveg is volt rajta, így egyből levontam azt a következtetést, hogy biztos egy könyvmoly.

Tudom, nem szép dolog első benyomásként ezt gondolni valakiről, de nekem egyből ez ugrott be, valamint, ha tényleg szeret olvasni, akkor biztos tudja, hogy hol van a könyvtár.

– Öhm…Szia! Még új vagyok itt és nem tudom, merre van a könyvtár. Esetleg meg tudnád nekem mondani?

– Szia, persze! Az igazság az, hogy én is oda tartok.

– Oh, akkor jó. – mosolyodtam el kedvesen. Igazából, szerintem nagyon aranyos ez a fiú és segítőkész is. – Amúgy a nevem LuHan. – mutatkoztam be.

– Az enyém Kyungsoo. Nagyon örülök.

– Én is örülök. – mosolyogtam rá. Olyan furcsa, hogy nekem kellett kezdeményeznem ennél a fiúnál, már hozzá szoktam, hogy mindig én voltam az, akit bíztatni kellett.

– Te hányadikos vagy? – próbáltam kicsit oldani a hangulatot.

– Tízedikes.

– Oh! Akkor csak egy évvel vagyok idősebb nálad.

– Miért jöttél ebbe a suliba? – kérdése váratlanul ért. Nem gondoltam, volna, hogy ilyet fog kérdezni.

– Igazából azért, mert sokat bántottak a másik sulimban. – horgasztottam le fejemet. Nem szerettem beszélni másoknak a múltamról, mert attól féltem, hogy szánalmasnak tartanának. Hiszen egy férfinek meg kell tudnia védeni magát.

– Értem. Tudod, velem is ez volt a helyzet. Én is ezért változtattam sulit.

– Tényleg? – őszintén tényleg meglepett. Akkor ezek szerint nem csak én vagyok az egyetlen, akivel rosszul bántak az évek során.

– Igen. Szóval tudom, milyen érzés újnak lenni egy ismeretlen közegben. – mosolyodott el keserűen.

- Örülök, hogy találkoztunk.

– Én is örülök. – mosolyodott el – talán most először szívből. – Remélem, még összefutunk. – válaszom egy bólintás volt, majd már mentem is vissza a termembe.

Ott lehuppantam Chen mellé, aki igen csak furán viselkedett. Nem tagadom, kíváncsi voltam, hogy mi történt vele, ezért próbáltam kedvesen rákérdezni.

– Chen. Valami baj van? Olyan fura vagy.

- S-semmi bajom. Tényleg. – én ezt nem veszem be. Még csak rám sem nézett. Tuti, hogy történt valami.

– Figyelj Chen! Ha valami nyomja a szíved, nekem nyugodtan elmondhatod, hiszen barátok vagyunk. Lehet, hogy könnyebb lenne, ha elmondanád, hogy mi a baj. – próbáltam kicsit bíztatni, hiszen, lehet, hogy tényleg jobb lenne neki, ha elmondaná. Akaratlanul is eszembe jutott az, amikor ő próbálta kihúzni, hogy mi történt velem a Krises dolog kapcsán. Akaratlanul is elmosolyodtam, majd a kezemet a vállára helyeztem.

– LuHan. – hangján érződött, hogy meghatódott a beszédem miatt, majd azt mondta, hogy majd elmeséli. Azért remélem, hogy nincs komoly baj.

Már egy hét is eltelt azóta, hogy a suliba jöttem. Eddig nagyon tetszik és sok barátot is szereztem. Plusz Krist. De neki soha nem mondanám el, hogy tetszik. Nem akarom, hogy megutáljon emiatt, hiszen tényleg kezdett úgy tűnni, hogy nem igazán érdekelte a csókunk. Azért ez egy kicsit fájt. De hát, már az is boldoggá tesz engem, ha csak vele lehetek, így valamennyire elviselhető ez az érzés.

Közben kiderült, hogy Chennek csupán az volt a baja, hogy megtetszett neki valaki és nem igazán tudta kezelni a helyzetet - mert elmondása szerint, még sosem volt szerelmes és ezért nem merte nekem elmondani, mert félt, hogy kinevetném (?) amiatt, hogy még nem volt senkivel. A legfurcsább az egészben viszont az volt, hogy akárhányszor kérdeztem, hogy még is ki az a lány, aki elcsavarta a fejét, Chen mindig elterelte a témát. Csak tudnám, hogy miért.

És ami még furcsább – múlthét óta mindennap találkoztam Kyungsooval, aki napról-napra egyre furcsább lett. Ezt úgy értem, hogy mindig mosolyogva futott oda hozzám, amikor meglátott. Vagy egyre többször kezdett el engem simogatni meg ölelgetni és volt olyan is, hogy elpirult miközben beszélgettünk.

Az egyik szünetben is ez történt, vagyis ennél jóval több.

Épp az egyik kedvenc könyvemről meséltem neki –amiről kiderült, hogy ő is imádja, amikor hirtelen megragadta a tarkómat és megcsókolt. Annyira hirtelen ért, hogy nem tudtam rá mit reagálni. Teljesen lefagytam.

Már csak azt vettem észre, hogy Kris ellökött Kyungsootól és elkezdte ütni-verni, ahol csak érte. Nagy meglepetésemre Kyungsoo is betalált egyszer-kétszer. Nem gondoltam volna, hogy ő is tud ilyen lenni. De most nem ez volt a lényeg.

Annyira megijedtem. Attól féltem, hogy valami baja esik Krisnek. Próbáltam leszedni Kyungsooról több-kevesebb sikerrel. Mikor végre sikerült leszednem róla, még ellenkezett és próbált kiszabadulni szorításomból, de nem engedtem. Nagyon hálás voltam annak a másik srácnak, aki Kyungsoot fogta le, mert így legalább könnyebb dolgom volt.

– Hagyd abba! – üvöltöttem rá. Látszott rajta, hogy meglepődött, hiszen még sosem beszéltem vele így, ilyen hangnemben.

Egyszer csak se szó, se beszéd nélkül megragadta a csuklómat és elkezdett vonszolni maga után. Próbáltam enyhíteni szorításán, de erősebbnek bizonyult – megint. Már csak azt vettem észre, hogy megint a kilátón vagyunk.

Ott végre elengedett, én pedig már annyira dühös voltam, hogy pofon vágtam. Látszott rajta, hogy megdöbbent és most nem tud mit csinálni, belőlem meg ekkor törtek fel a kérdéseim.

- Hogy tehetted ezt? Nem kellett volna megverned! Simán kicsaphatnak érte! Megőrültél? Nem vagy normális! Miért tetted? – üvöltöttem neki torkom szakadtából és már a könnyeim is eleredtek.

Miért nem képes felfogni, hogy egy ilyen cselekedet nem jár következmények nélkül? Mit csinálnék, ha kirúgnák? Abba belehalnék. Kivel ebédelnék az udvaron? Kikísérne haza engem suli után? Kivel jönnék fel ide? És ki adna minden nap végén búcsú puszit a kapunkban? Belegondolni is szörnyű, hogy elveszíthetem. Könnyeim már patakonként folytak végig arcomon.

Hirtelen két keze közé fogta arcomat és megcsókolt. Annyira jól esett. Ezt a gyengédséget még sosem tapasztaltam. Úgy csókolt mintha nem lenne holnap, viszont nem vesztette el a fejét.

Ajkai mozgását komótosan folytatta, majd mikor már sikerült egy kicsit lenyugodnom, elvált tőlem és magához húzott. Olyan erővel szorított magához, hogy azt hittem megfolyt. Annyira jól esett éreznem a közelségét, hogy azt hittem ott helyben elájulok.

– Ne haragudj rám! Nem tudom, mi ütött belém. Egyszerűen, csak olyan rossz volt látni, hogy más csókol meg téged, úgy ahogy én. – karjait még szorosabban fonta körém. – Megígéred, hogy nem hagyod senkinek sem, hogy hozzád érjen?

– Meg, ha te is megígéred, hogy többet nem fogsz senkit sem bántani. – suttogtam erőtlenül.

- Ezt nem ígérhetem. Senki sem fogja megúszni, ha csak egy újjal is hozzád mer érni. Ne kérdezd, miért mondok ilyeneket, még én sem értem. – szóval ez azt jelenti, hogy még nem szerelmes belém, csak valamit érez irántam? Ez is több a semminél.

Valamiért boldogsággal töltött el, hogy ezt mondta még akkor is, ha úgy nem is érez irántam semmit. Lassan eltoltam magamtól, majd a szemébe nézve próbáltam rá mosolyogni, amit ő is viszonzott.

Gyengéden letörölte könnyeimet és egy puszit hintett homlokomra. Szívem elkezdett hevesen verni –csak úgy, mint minden alkalommal, amikor ilyen dolgokat tesz.

- M-most mit csináljunk? Visszamenjünk a suliba? Vagy maradjunk itt? – tettem fel kérdésemet, mert igazából szívesen maradtam volna itt, csak hát minden cuccom a teremben volt és azért a leckét mégiscsak meg kellett volna csinálni, meg a táskám is bent volt, amire szükségem lenne.

– Vissza szeretnél menni? – kérdezte aranyosan mosolyogva. Válaszom csak egy bátortalan bólintás volt, de egyből hozzá tettem: - De mi van, ha valami bajod esik? Vagy az igazgató kirúgat? – gyűltek megint könnyek a szemembe.

– Én azt nem akarom. – nyöszörögtem a gombóc miatt a torkomban. – Ne félj! Nem lesz semmi baj. – próbált meg nyugtatni és elkezdte simogatni a hátam.

– Gyere! Menjünk vissza. – Azzal már indultunk is vissza a suliba.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

- Ugye tudják, hogy amit tettek, nem jár következmények nélkül. – mondta az igazgató, majd nagyot sóhajtott. – Az én iskolámban nem fogadok el ilyen viselkedést. Mivel eddig nem volt semmi baj Önökkel, ezért a büntetésük kétheti takarítás az iskola összes férfi mellék helységében, mindennap, tanítás után. Remélem elégedettek a feladattal, ha már egy fiú miatt van ez a galiba – majd rám pillantott.

A tekintetében nem volt semmi jele undornak, inkább szórakozott volt. Amolyan „ezek a fiatalok” kifejezés.

– Na, menjenek haza. – azzal mi már kint is voltunk a diri irodájából.

- Na, szép kis galibát okoztatok itt. – lépett elém Chen, de nem úgy tűnt, mint, aki mérges, inkább, mint mindig. Vidáman. Aztán hirtelen elfehéredett és elkezdett hadoválni mindenféléről. Nem értem, mi baja van.

– Chen! Jól vagy? Olyan fura lettél hirtelen.

– P-persze, csak most jutott eszembe, hogy elfelejtettem valamit. Majd holnap talizunk. Szia LuHan. – azzal már sarkon is fordult és elment.

Én csak álltam ott, majd Kris felé fordultam, aki egy folytában Suhot leste (mint kiderült, Suho volt az, aki lefogta Kyungsoo-t), aki viszont csak a földet pásztázta és mintha zavarban lett volna. Teljesen összezavarodtam köztük. Közben Kyungsoo is mellém lépett és megkérdezte, hogy beszélhet-e velem meg Krisszel. Ahogy láttam Kris nem igazán örült ennek, de végül bele egyezett.

– É-én sajnálom ezt az egészet. Én csak… Én azt hittem, hogy LuHannak nincs senkije. Nem tudtam, hogy ti jártok. Ne haragudjatok.

– Mi nem járunk. – vágtuk rá egyszerre Krisszel.

– Nem? De hát, akkor miért vertél meg? – kérdezte Kyungsoo nagyra nyílt szemekkel. Így azt a látszatott keltett, mintha egy bagoly lenne.

– Nem tudom. – vakarta meg Kris a tarkóját és mintha kicsit zavarba is lett volna. – Egyszerűen csak jött az egész. – szegény Kyungsoot nagyon sajnáltam.

Ott állt hitetlenkedve és megverve, ráadásul nem is tudta, hogy miért. Miután Kyungsoo elbúcsúzott, Krisszel hazafelé indultunk.

Elhaladtunk a szokásos kereszteződés mellett, majd csak azt vettem észre, hogy már a kapunkban állunk. Egyikünk sem szólt a másikhoz, csak álltunk ott lehajtott fejjel. Majd megtörve a csöndet, így feleltem:

- A-akkor én most bemegyek. – kotorásztam táskámban a kulcsért, majd miután megtaláltam, már nyitottam is ki a zárat.

Már mentem volna be, amikor Kris megragadta a karomat, visszarántott magához és gyengéden megcsókolt.

– Álmodj szépeket, LuHan! Holnap találkozunk. – aztán sarkon fordult és elment.

Én meg csak ott álltam bazsalyogva és a helyet figyeltem, ahol Kris nemrég állt.

Boldogan mentem be a lakásba. Anyum még nem volt itthon, ezért egyből felmentem, vettem egy jó forró fürdőt, majd bementem a szobámba és rávetettem magam az ágyamra. Boldogan fúrtam fejem a párnámba, míg végül elnyomott az álom.

Kétségtelenül ez volt az egyik legszebb nap az életemben.

10.fejezet

Kris POV

Örülök, hogy sikerült tisztáznom a dolgokat LuHannal. Nem hittem volna, hogy ennyire csodálatos lesz. Amikor megkérdezte, hogy nem haragszom-e, azt hittem ott fogom megcsókolni, annyira aranyos volt. Egész nap mosolyogtam emiatt. De mikor megölelt, arra azért nem számítottam. Annyira aranyos volt, mint egy elveszett őzike. Mikor elengedett pont abban a pillanatban, szólalt meg a csengő, így muszáj volt visszamennünk a terembe. Még gyorsan megkérdeztem tőle, hogy suli után, ráér-e, mert elmehetnénk valahova. Nagyon örültem a válaszának, boldoggá tette. Már tudtam is, hova viszem el. Megbeszéltük, hogy a bejáratnál találkozunk.

Nagyon izgultam. Mi ez az érzés? Miért vagyok ilyen? Jin említette tegnap, hogy ez szerelem, de szerintem nem. Túl korai lenne még. Megijedne tőlem, ha rávetném magam. De már nagyon meg akarom csókolni, valamiért ez a késztetés van bennem, már nem tudom mióta. Mennyi ideje is ismerjük egymást? Három napja? Túl korai lenne, mind a kettőnk számára egy kapcsolat. Szerintem ő nem is úgy érezz irántam, mint én, mert akkor nem így viszonyulna hozzám. Vagy csak én nem veszem ezt észre? Ennyire azért senki sem titkolhatja az érzéseit.

Suho állandóan piszkált, amiért ennyire jó kedvem van, mert ez nálam nagyon ritka. Mondtam neki, majd elmesélem, miért vagyok ennyire a topon, de csak nem akart békén hagyni. Így szépen óra közben leírtam neki, hogy esetleg meleg lehetek, de nem biztos, és hogy lehet, szerelmes vagyok LuHanba. Erre kikerekedett szemmel nézett rám, majd szorosan magához ölelt, mire a tanár leszidott minket, miért itt nyilvánítjuk a házas életünket. Erre elvörösödtem, de Suho állta a megjegyzést. Óra után rögtön kérdezgetni kezdet, hogy mióta érzem ezt, meg hasonlók. Teljesen ledöbbentett a reakciója, nem is értettem, hogy lehet ennyire elfogadható. Muszáj volt rákérdeznem.

- Suho, esetleg te…

- Hogy meleg vagyok? –kérdezte mosolyogva –Igen az vagyok.

- És miért nem mondtad el nekem? –kértem számon. –Ilyet elhallgatni a legjobb barát előtt. Na szép.

- Bocsi. Csak nem tudtam te, hogy reagálnál erre, ha kiderülne, hogy a legjobb barátod meleg. Szerintem nem repesnél az örömtől.

- De a legjobb barátom vagy. Azt hitted, hogy, csak azért mert meleg vagy, nem fogok barátkozni veled? Ez hülyeség. –mondtam és hátra dőltem a székben.

- Lehet te így gondolod, de én már találkoztam olyan emberrel, aki az állítólagos legjobb barátját elhagyta, csak azért, mert meleg. Én meg ezt nem akartam. Inkább szenvedek, minthogy elveszítselek. Túl fontos vagy nekem. –mondta és lehorgasztott a fejét.

- Hé! –mondtam, és kezemet vállára tettem –Engem sosem fogsz elveszíteni. Túlságosan régóta ismerlek, ahhoz hogy egy ilyen apróság miatt elveszítselek. Mindent tudok rólad. És most nagyon boldoggá tettél, hogy ezt is megosztottad velem. Fontos vagy nekem. Sosem fogsz elveszíteni. –mondtam határozottan és rá mosolyogtam.

- Köszi Kris. –mosolygott vissza rám –Ez jól esett.

- Nah, de akkor beszéljünk rólad. Van kiszemelt áldozat? –kacsintottam rá. Hangosan felnevetett, majd elpirult.

- Igen.

- Ki az? –kérdeztem kíváncsian.

- Nem mondom el.

- Én is elmondtam most te jössz. –mondtam neki és vártam a válaszát. Kis idő elteltével kinyögte az illető nevét.

- Chennek hívják. Felsőbb éves. –mondta sóhajtva –De esélyem sincs nála. Nem is ismerem, meg ő se engem. Szóval felejtős.

- Chen??? Ő LuHan osztálytársa. Sima ügy lesz. Összehozunk. –kacsintottam rá.

- Ne!!! Ne merj semmit sem csinálni! Ha igen akkor nagyon rosszban leszünk. –nézett rám szigorúan, és tudtam most nem mondhatok neki ellent. Megöl, ha ellenkezek. Volt már rá példa.

- Oké! Esküszöm, nem teszek semmit! –tettem fel a kezem.

- Köszönöm. Viszont, menjünk órára. –mondta és kitolta a székét.

- Rendben. –követtem őt, de végig azon gondolkodtam, hogy is segíthetnék neki.

Egészen az utolsó óra kicsöngőjéig, Suhon gondolkodtam, vagyis az ő problémáján, de amint kiléptem az osztályból, LuHan járt a fejemben. Gyorsan intettem Suhonak, és már rohantam is a bejárathoz. Nagyon izgultam. Az a hely tökéletes lesz. Még apával találtuk, mikor kicsi voltam, Suho is velünk jött oda. Állandóan ott játszottunk és hülyültünk, de ide vittem el először Jint randizni is. Nagyon csodálatos napok voltak, de most még csodálatosabb lesz.

Ahogy kiléptem a bejárati ajtón LuHan mosolygós arcát pillantottam meg és semmi más nem volt fontos mostantól, csak ő. Elindultunk, eléggé magabiztosan mentem elől, ő jött utánam, nem értem miért nem jön mellém, de ebben a pillanatban mellém rohan.

– Amúgy hová megyünk? –kérdezte.

– Egy nagyon szép helyre. Én imádom, biztos vagyok benne, hogy neked is tetszeni fog. –mondtam mosollyal az arcomon. Annyira boldoggá tesz a tudat, hogy megmutathatom neki azt a helyet. Amit csak nagyon kevesen ismerünk.

Amikor felértünk a domb tetejére, elénk tárult a csodálatos látvány, ami csodálatosabb volt, mint emlékeztem. Innen az egész város belátható. Imádom. Rápillantottam az én kis Bambimra, aki csak ámult és bámult, mint boci az új kapura. Mosolyogva telepedtem le a fa alá, majd követte a példámat.

Nem szóltunk semmit csak csodáltuk az elénk táruló látványt. Ahogy ott ültünk, semmi kedvem nem volt haza menni. Itt akartam maradni vele. Örökre. Egyre sötétedett, de úgy tűnik, ő sem akar menni. Észrevettem, hogy kirázta a hideg, szóval kissé fázik. Annyira aranyos. Meg akarom csókolni, de nem tudom ő, hogy reagálna erre. Éreztem, ahogy a szívem egyre gyorsabban kezdet verni, pedig semmi sem történt még.

Kipróbáljuk, hogy is reagál.

Kezemet lassan csúsztattam övére. Nem húzta el, ez jó. Közelebb ültem hozzá, majd kezemet ráhelyeztem arcára, magam felé fordítottam, és cirógatni kezdtem.

- LuHan –szólaltam meg, de rekedte a hangom. Miért ilyen a hangom? Félnék? Éreztem, ahogy kissé megborzong, de nem húzódik el. A szívem csak erőteljesebben vert és a fülemben hallottam már. - Szeretnék kipróbálni valamit. –hajoltam egyre közelebb arcához és az utolsó szavakat az ajkára suttogtam. - Ugye nem bánod? –kérdeztem meg, de nem vártam meg a választ és lehunytam a szemem.

Megcsókoltam. Ajkamat ajkára helyeztem, de nem erősen, hogy ne rémisszem el. Lassan csókoltam, hiszen nem tudom, csókolózott-e már. Nekem ez volt az első. Fiúval. Éreztem, ahogy visszacsókolt. Szóval nem az első.

Annyira csodálatos. Ajka puha, és édes. Örökké csókolni akarom. Végig cirógatom arcát, majd másik kezemet elvéve kezéről két kézzel simogattam arcát. Nem hiszem el, hogy megtörténik ez. Egyre szenvedélyesebben csókolom, de ő sem lazsál. Belekapaszkodik karomba, hogy szinte már, fáj, de semmi sem törölheti ki ezt a pillanatot. Nem tudom hogyan, de nyelvemet elindítottam szája felé, és mikor nyelvem hegyével megérintettem ajkát, felsóhajtottam, de nem szakítottam meg a csókot. Végig húztam nyelvemet ajkán, mire kissé elfordította a fejét, és bejárást engedélyezett szájába. Rögtön felfedező útra indult nyelve, mikor megtalálta nyelvét, birtokom alá vettem. Egyszer-kétszer belenyögött a csókba, de nagyon élveztem. Kezemet hátra vezettem tarkójára és egyre erőteljesebben húztam magamhoz. Talán a levegőnk is elfogyott, de nem vettük észre, mivel a másikkal voltunk elfoglalva. Egyre közelebb és közelebb akartam tudni magamhoz, mire kezét nyakam köré fonta és beletúrt a hajamba.

Egymással szemben ültünk, mellkasa csak néhány centire az enyémtől, a szíve is majdnem az enyém. Kezemet levezettem karjára, onnan az oldalára és simogatni kezdtem. Egyszerre nyögünk bele a másik szájába, de egy pillanatra sem hagyjuk abba, amit épp csinálunk. Szenvedélyesebben csókolom, és ugyanolyan erővel viszonozza. Ez tetszik. Kezemet hátára vezetem és végig húzom gerince mentén. Beleborzong az érintésbe. Imádom. Annyira aranyos.

Nem tudom minek hatására, de elkezdtem közeledni felé a testemmel, mikor mellkasunk összeér, megéreztem szíve erőteljes verését, mintha ki akarna szakadni onnan. Egyre közeledek, mire ő egyre hátrébb dől. A következő pillanatban már a fűben fekszünk, kezemmel válla mellett támaszkodok, az ő keze nyakam körül van és a csókot, melyet már nem is tudom hány perce űzünk, nem szakítjuk meg. Egy pillanatra sem.

Talán erről beszélt Jin tegnap? Ez lenne a szerelem? De hogy következhet ez be ilyen gyorsan? Voltam szerelmes, ezt ő is bizonyíthatja, de az nem ilyen volt. Ez más.

Amikor Jinnel voltam együtt nem éreztem ezeket. Más volt. Akkor nem vert ennyire a szívem, nem kavarogtak a gondolatok a fejemben, nem hittem volna, hogy ez megtörténik. Nem görcsölt a gyomrom, nem repdestek benne a pillangók, nem szorulna össze a szívem ettől a csodától. És nem akartam befejezni.

Egyre erőteljesebb, szenvedélyesebb, intenzívebb és intimebb ez a csók, de tetszik. Nem hittem, hogy egy fiú is ki tudja váltani belőlem ezt. Vagy erre csak az én kis Bambim képes? Mi lehet ez a kavargó érzés, amit még sosem tapasztaltam? Annyira furcsa, új, de mégis csodálatos, gyönyörű. Nem értem mi történik velem. Még jobban a birtokom alá veszem ajkát. Egy pillanatot sem akarok elhalasztani, hogy ne emlékeznék rá. Imádom. Nem akarom sosem abba hagyni.

Vele akarok lenni. Így. Egymásba fonódva.

Örökké. Te és Én. Együtt.

Sosem fogom elfelejteni ezt a pillanatot.

Hirtelen valami rezgést érzek, a lábam mellett, de ez nem az én mobilom. Hanem az övé. Hirtelen elválik ajkamtól, felegyenesedik, melyre nekem is fel kell ülnöm.

Rendezem a légzésemet, míg ő előkotorja a mobilját, vesz néhány nagy levegőt, majd felveszi. Remek. Először én, most meg ő. Istenem! Hogy lehet pont a legjobb pillanatokban hívni? Visszaülök a fa alá, és várom mikor fejezi be. Nem hiszem el, hogy tényleg megtettem. Megcsókoltam. És nem is akárhogy. Úristen! Ez valami hihetetlen volt! Csodálatos! Leírhatatlan! Rápillantottam, amint beszélget és nem tűnt boldognak. Mikor letette a mobilt szomorúan felém nézett.

- Haza kell mennem. Anyám… -kezdet bele, de sejtettem mi a folytatás. Felálltam, majd nyújtottam felé a kezemet, hogy felsegítsem.

- Menjünk mielőtt, édesanyád aggódna. –mondtam mosolyogva, mire visszamosolygott és elfogadta a segítségemet.

Szótlanul bandukoltunk hozzájuk, és észrevettem, hogy eléggé fázik. Mivel én fáztam levettem a kabátomat és rá terítettem. Egy csodálatos mosollyal köszönte meg, és így mentünk tovább. Mikor megérkeztünk a házuk el, elszomorodtam, mert nem akartam elválni tőle.

Feléje fordultam és rá mosolyogtam.

- Akkor holnap?

- Holnap. –mosolygott rám és nem bírtam nem ellenállni a kísértésnek, hogy megsimogassam arcát. Annyira tökéletes. Elengedtem arcát, majd mosollyal az arcomon fordultam el tőle. Ez a mosoly nem tűnt el soha többé. A hazafél vezető úton, a szobámban, a zuhany alatt, vagy mikor épp alvásra készültem, nem szűnt meg. Csodálatos érzés.

Már egy hét telt el a csók óta. Egyikünk sem említette, de szerintem ez így van rendjén. Amikor csak tehettem hazakísértem, ilyenkor búcsúzáskor általában vagy megöleltem, vagy megpusziltam arcát vagy épp csak megsimogattam. Kellett az, hogy hozzáérhessek. Egyikünk sem tett egy lépést előre. Nem akartam siettetni a dolgot, de miről is beszélek? Milyen dolgot? Egyáltalán érzünk egymás iránt valamit? Mert én… én… nem tudom. Nem tudom mi ez az érzés. Annyira furcsa. Amikor LuHannal vagyok, boldog vagyok. Örülök, hogy nem otthon kell ülnöm és a szüleim veszekedését kell hallgatnom. Remekül éreztem magam Luluval. Mostanában Lulunak kezdtem hívni, de úgy tűnt nem zavarja. Mondjuk, Bambinak nem fogom hívni. Azt nem tudhatja meg, hogy a gondolataimban ő Bambi.

Imádok vele lenni. Sajnos az elmúlt időben Suhot nagyon elhanyagoltam, meg is jegyezte, de megígértem neki, hogy bepótoljuk az elmaradt időt. Bambival, minden egyes ebédszünetet együtt töltöttünk. Sosem hoztuk fel a csókot, vagy magánéleti kérdéseket, csak semleges dolgokról beszélgettünk. Néha Chen is megjelent, de csak azért, hogy elhívja délután valahova Bambit. Valamikor sikeresen le tudta rázni, de valamikor képtelenség volt. Mondjuk kicsit Suhora emlékezetett Chen. Tudom, Suho belé van esve, próbáltam már gondolkodni a módján, hogy hozzam össze őket, de akkor Suho megöl. Azt meg nem szeretném.

Épp indultam ki az osztályból és eléggé siettem, mivel Luluval megyünk cukrászdába. Nagyon izgatott vagyok. A bejáratnál találkozunk, ahogy általában. Suho is követett, mivel neki is sürgős dolga akadt. Épp kilépek a bejárati ajtón és intenék Suhonak, hogy holnap találkozunk mikor Lulut egy sráccal láttam meg beszélgetni. Mintha eléggé jó barátok lennének. Suho értetlenül néz rám, majd követi a tekintetemet.

Az nem zavar, ha beszélget más srácokkal, de ez valamiért más volt. Épp szólnék oda neki, mikor a srác megragadta az arcát és megcsókolta.

Teljesen ledöbbentem. Nem tudom mit éreztem abban a pillanatban, de egy valamit tudtam. Nem engedem, hogy bárki így érjen hozzá. Csak én. Levágtam a táskámat a földre, és már rohantam is feléjük. Nagyon dühös voltam. Hallottam, amint Suho üvölt utánam, de nem figyeltem rá. Csak LuHan lebegett a szemeim előtt.

Amint odaértem hozzájuk, megragadtam az idegen srácot, ellöktem mellőle Lulut és megmostam neki egyet. Ő a földre került, rögtön rávetettem magam és verni kezdtem. Nem tudom miért, de ki kellett adni magamból, minden dühömet.

Vertem, vertem és csak vertem. Ő is megütött párszor, és nem kicsit fájtak, de amikor valaki megragadta a vállamat és felrántott a földről leálltam. Próbáltam ellenkezni. Meg akartam ölni a mocskot. Mikor hátra pillantottam lefogómra, meglepődtem. Lulu tartott erősen, és Suho hangját is meghallottam és kivettem épp a másik srácot fogja le.

- Hagyd abba! –üvöltött rám LuHan. Meglepődtem. Először hallottam ezt a hangnemet.

Se szó, se beszéd, megragadtam a karját és elrohantam vele. Nem tudom hova, csak el innen. Éreztem, ahogy ellenkezik és szól hozzám, de nem vettem figyelembe.

Mire észbe kaptam már ismételten a dombon voltunk, ahol megcsókoltam. Ekkor elengedtem és feléje fordultam. És valami csattant az arcomon. Oda raktam a kezem és kikerekedett szemmel néztem rá. Dühösen tekintett rám. Most ez miért?

- Idióta! –üvöltött rám –Hogy tehetted ezt? Nem kellett volna megverned! Simán kicsaphatnak érte! Megőrültél? Nem vagy normális! Miért tetted? –zúdította a fejemre a megannyi jelzőt, de nem figyeltem. Csak az tűnt fel, hogy aggódott értem. Aggódik? De aranyos. Észrevettem, hogy szemében gyűltek a könnyek és már záporozni is kezdtek. Nem törődve kirohanásával, megragadtam arcát és megcsókoltam. Erre volt szükségem.

Rád van szükségem. Kis Bambim.