21.fejezet

  Kris POV

  Amikor reggel kinyitottam a szememet, ismételten egy angyalt pillantottam meg, magam mellett és ez az angyal nem volt más, mint az én Kis Bambim, LuHan. Elmosolyodtam, mert eszembe jutott a tegnap este. Halkan felkuncogtam, mert annyira... hihetetlenek tűnt. Ez nem történhetett meg. Rápillantottam az órára, ami szerint november 7. volt. Szóval tényleg megtörtént. Végig tekintettem a szobán, és tekintetem megállapodott a székemen. Ott voltak a kötelek, amivel nem engedett mozogni. Ez kész! Sosem gondoltam volna LuHanról, hogy ilyet fog tenni, de... nagyon tetszett. Túlságosan is tetszett. Óvatosan lefontam magamról Lulu karját, közben kimásztam az ágyból, majd betakartam, az én angyalomat és elkezdtem felöltözni. Magamra kaptam egy melegítőt és egy lazább pólót és lekoslattam a konyhába.

  A konyhában, készítettem magamnak egy szendvicset, és majszolni kezdtem. Az asztalnál ülve, megpillantom azt a képet, amit anyám szorongatott akkor, mikor elmondta ki is az igazi apám, magam elé vettem és csak néztem. Elmosolyodtam, mert eszembe jutottak apám szavai. "Vigyázz arra a személyre, akit magad mellett akarsz tudni, az idők végezetéig!" Hát apa, megtaláltam azt a személyt, akire vigyázni akarok és akit teljes szívemből szeretek. Annyira sajnálom, hogy nem lehet itt velem, és lássa, Lulu milyen csodálatos ember is, de remélem figyel minket és boldog, mert én az vagyok.

  Letettem magam elé a fényképet, és eszembe jutott ismételten az éjszaka. Az istenért LuHan! Mit tettél te velem? Elvigyorodtam, mint egy idióta és lepergett előttem a történtek.

  Éreztem, már akkor, hogy valamire készül, de erre nem számítottam. Amikor hazafelé sétáltunk és közölte, még van egy ajándék, és meglepetés, tudtam, hogy valami zavarba ejtő lesz, ezért is mosolyodtam el akkor, meg tettem megjegyzést is. Annyira aranyos mikor elpirul. Biztos meg akart akkor ütni, mert piszkáltam. Mindig ezt csinálta. Amikor megérkeztünk hozzánk, már nagyon érdekelt mi az ajándékom, majd LuHan megcsókolt és felhúzott a szobámba. Egyből beleültetett a székembe, majd az ölembe ült és egy morgás tört fel belőlem, mert ez nagyon tetszett. Egyből oldalára tettem a kezemet, de visszatette eredeti helyükre és nyakamat kezdte el csókolgatni. Annyira kényeztetett, hogy semmire sem tudtam gondolni akkor. Majd ismételten oldalához akartam nyúlni, mire nem sikerült. Döbbenten néztem Lulura, hogy vajon ezt most miért csinálta, de mikor mondta, hogy az ajándékom, vágyakozva vártam mi is lehet az. Gyengéden megcsókolt, majd elindított egy dalt, amin elmosolyodtam és vártam mi is fog történni. Elém lépett, megtámaszkodott térdeimen és megcsókolt. Többet akartam a csókból, de elhúzódott tőlem és elkezdte... mi??? Most komolyan? Bambi! Most tényleg ilyen előadást add elő nekem? Meg fog ölni. Elkezdte felfelé húzni a póló, vágyakozva várom, mikor csodálhatom meg testét, de...
  - Jó reggelt! -hallottam meg egy hangot, melyet mindig hallani akarok és két kar ölelt át hátulról. Mosollyal az arcomon fordítom a hang tulajdonosa felé fejemet.

  - Jó reggelt Bambim! -mondtam és ajkára hajoltam. Annyira édes!

  Készítettem neki is reggelit, és mosogatni kezdtem, vagyis próbáltam, mert a hűtőhöz ment és... lehajolt, de csak egy póló és alsó volt rajta, ami nem takarta el fenekét, így mindenre ráláttam. Basszus! Hirtelen megéreztem, ahogy a forró víz kezemre folyik, így ugrottam egyet és elnyomtam magamban egy káromkodást. Miért veszi el mindig a józan eszemet? Szerencsére ez többször nem fordult elő, mert mondtam, hogy menjünk el sétálni. Kapott az ötleten és egyből öltözni is kezdett. Én is követtelek, de sikeresen akkor nyitottam mikor már nem volt rajta a póló, így egy szál alsónadrágban láthattam, és muszáj volt nyelnem egyet. Most simán leteperhetném és magamévá tehetném... Gyorsan elhessegettem ezeket a gondolatokat és kutakodni kezdek a cuccaim közt. Már tudom is hova fogunk menni. Elmosolyodtam, mert az a hely nagyon fontos volt számomra. Ott kezdődött minden.

  Mikor felöltöztünk elindultunk, kézen fogva húztam magam után, majd elérkezünk oda ahova szerettem volna. Mosolyogva álltam még néztem rá szerelmemre. Ő értetlenül nézett rám, mire csak megragadtam arcát és megcsókoltam. Lágyan faltam ajkait, majd mikor a levegőnk elfogyott, elváltam tőle és összeérintettem homlokunkat. Ajkára súgtam, hogy emlékszik-e erre a kereszteződésre, mire egy mosoly került arcára. Kuncogva mondtad, hogy igen, mire megragadtalak és húztalak tovább. Szerencsére nem sokan járkáltak az utcákon, alig találkoztunk emberrel, mondjuk eléggé hideg volt, szóval mindenki otthon maradt a jó melegben. Kivéve minket. Egészen addig sétálunk, míg meg nem pillantjuk a várost, ahogy elterült a lábunk előtt. Beleremegett a gyomrom a sok emlékbe. Itt csókoltam meg először. Akkor annyira kívántam, hogy ha nem szólalt volna meg a telefon, akkor biztos átléptem volna egy határt, még szerencse, hogy Min Ah kereste. Mikor felértünk, a fához indultam, ahol megtörtént a csók. Leültem a fa tövébe és néztem a kilátást. Annyira hihetetlen. Először csak úgy voltunk itt, mint barátok, most meg egy párként. Elmosolyodtam a gondolattól és szerelmemre pillantottam.

  - Emlékszel...

  - Igen. -mondta és elmosolyodott.

  - Mire emlékszel? -kérdeztem mosolyogva.

  - Erre. -mondta és ajkamra hajolt. Kezét tarkómra csúsztatta és úgy vont közelebb magához. Kezemmel átfogtam derekát és úgy húztalak magamhoz. Elkezdted tépni ajkamat, így én sem tétlenkedtem. Csodálatos minden idő, amit vele töltök. Egyre jobban faltam ajkát, és már nem tudtam mit tettem... 

  Eltelt a hétvége. Luluval nem voltunk együtt, mert Min Ah-nak kellett valamit segítenie, így otthon voltam egész álló nap és nem csináltam semmit. Vagyis egyszer elmentem apám sírjához és ott töltöttem el az idő. Leginkább magamban beszéltem, vagyis apához. Elmeséltem neki mindent LuHanról és örültem, hogy kimondhattam ezeket. Lehet nem élt és válaszolt, de még elmondhattam neki. Joga volt tudni róla.

  Hétfőn suliba indulva, összefutottam LuHannal a szokásos keresztezősédünknél, és egy csókkal üdvözöltem. Kézen fogva sétáltunk az iskolába, ahol el kellett válnunk, mert el kellett intéznie valamit. Így egyedül kullogtam a termem felé, mikor is...

  - Yifan! -hallottam meg Choi Junhong hangját. Megfordultam a hang irányába és szembe is találtam magam vele. Nem nagyon beszélgettem vele, mindig egyedül volt, nem voltak barátai. Mit akarhat?

  - Szia! -mondtam neki, mikor elém ért. Nem volt nálam sokkal kisebb, talán néhány centivel, de akkor is én voltam a magasabb. Kicsivel világosabb szőke haja volt, mint nekem, barna szeme...
  - Szia! Öhm... azt szeretném kérdezni, hogy lennél a barátom? -kérdezte meg.

  - Tessék?

  - Jajj bocsi, nem jól fogalmaztam. -nevette el magát -Mármint, hogy barátom, akinek el lehet mondani, ha valami bánt, akivel együtt nevetsz. Ilyen barátra gondoltam. -mondta mosolyogva.

  - Jah, így már értem. Nincsenek barátaid? -kérdeztem meg.

  - Nincsenek.

  - És miért pont engem akarsz barátodnak? 

  - Nem tudom. Szimpatikus vagy. Mármint, ne értsd félre.

  - Nem fogom. -mosolyodtam el -Szívesen leszek a barátod, viszont sietek, mert még beszélnem kell valakivel. -mondtam és már mutattam a hátam mögé.

  - Persze. Menj csak. Majd találkozunk. Szia. -mondta mosolyogva és már el is tűnt.

  - Szia. -mondtam és mentem a termembe.
  A teremben egyből kiszúrtam Suho barátomat és levágódtam mellé a padba. Elkezdtünk beszélgetni a hétvégéről és megkérdezte tetszett-e LuHan ajándéka. Teljesen értetlenül néztem rá, mire kinyögte ő tudta mi volt az ajándékom, szóval nem kell köntörfalaznom, csak mondjam ki tetszett-e vagy sem. Szégyenlős mosollyal bámultam a padot és elvigyorodtam. Hogy tetszett-e? Miért ne tetszett volna? Szerintem minden férfinak ez lenne az álma, hogy akit szeret, az legyen férfi vagy nő, ilyen ajándékkal lepje meg szíve választottját és hogy ennyire tökéletessé tette, az csak még jobb volt. Végül bólintottam egyet, mire drága barátom nevetni kezdett rajtam, majd játékosan belebokszol a vállamba. Nah, mondhatom, szép ki barátom, de én így szeretem. Még hülyültünk egy kicsit, vagyis most én vágtam vissza. Kérdezgettem mi van Chennel, mire csak elfordította a fejét és én meg csak kérdően néztem rá. Mi történhetett? Megfogtam a vállát és magam felé fordítom, mikor megdermedek. Sosem láttam még Suho arcát ennyire meggyötörtnek.
  - Suho... mi történt? -kérdeztem gyengéden.
  - Semmi. -mondta és elfordította a fejét.
  - Ez nekem nem semminek tűnik. -mondtam és vártam, hogy mondjon valamit.
  - Kicsit összevesztünk Chennel... -mondta beismerően, de még mindig nem nézett rám -Szombat óta nem beszél velem és ha kerestem, akkor is mindig volt valami kifogása, és így is az anya mondta meg nekem. Ma beszélni akartam vele, de nem volt még bent, és rohadtul nem tudom, most mi van. -mondta és tehetetlen arcot vágtál -Mit csináltam, hogy ezt érdemelem? Mit tettem, hogy nem beszél velem? -kérdezte meggyötört arccal és kérdően nézett rám, mintha tőlem várta volna a választ. Mit mondhatnék? Fogalmam sincs mi történt köztük, talán Lulu tudja.
  - Megkérdezem, majd Lulut hátha tudja mi baja van Chennek, jó? -kérdeztem mosolyogva és, ahogy megláttam azt a megkönnyebbültséget arcán, jól éreztem magam.
  - Köszönöm. -mondta és magához ölelt. Viszonoztam ölelését és ellőttem néhány poént, hátha ezzel kicsit elfeledhettem vele Chent és sikerült. Egész nap ezt csináltam. Suhot vidítottam állandóan fel, majd egyik szünetben megkerestem LuHant hátha tud valamit Chenről, de nem tudott semmit, mert Chen nem árulta el neki. Hát ez nehéz lesz.
  Épp sétáltam vissza LuHantól, mikor Junhong üvöltött utánam. Megvártam és sétált velem vissza az osztályom felé, addig meg beszélgettünk. Egyre többet és többet tudtam meg róla, eléggé érdekes személy, meg kell mondjam. De egész nap ez ment. Amikor csak lehetett felkeresett és beszélgetünk, jól esett a társasága. Mindenről beszéltünk, amiről csak lehetett. Elkezdett beszélni a múltjáról, ami eléggé érdekes volt. Elmesélte mi volt vele az általánosba, hogy mennyit bántották, verték és kiközösítették. Mennyit szenvedhetett. Némán végighallgattam, majd elváltunk egymástól. Annyira sajnáltam szegényt. Ettől a nap további részében kissé rossz hangulatom volt, de Suho kedvéért mosolyogtam. 
  Órák után Luluval sétáltunk hazafelé, kézen fogva. Mikor megérkeztünk hozzá, megcsókoltam és mentem is haza, mert másnap tz és neki is tanulnia kellett. Hazaérve bevetettem magamat a szobámba és tanulni kezdtem. Tanultam, mint egy idióta, mert nem kéne ez az egyes, muszáj lesz valamit alkotnom belőle. Tanultam azokat átkozott képleteket, hogy a fejembe mennyenek, de nem ment. Ahogy próbáltam egyre jobban megértetni magammal a dolgokat, úgy felejtettem el mindent. Ez így nem fog menni. Hátradőltem a székemben és plafont kezdtem el bámulni. Valamit ki kéne találnom. Hogy ne kapjak egyest? A legkönnyebb Suhoról lelesni, de nem leshetem le róla mindent, valami más kell. Lehet kéne írnom egy puskát, hát azzal menni fog. Gyorsal elő is kapartam egy kis cetlit és kezdtem firkanatni a képleteket. Mikor végeztem velük -eléggé sok lett -lefeküdtem az ágyra és bámultam ki a fejemből. Mit csináljak? LuHant, nem akartam zavarni, mert tanult, Suho is biztos a holnapi dogára készült... Mit csináljak? Nem volt jobb ötletem, így lementem, felöltöztem és kisétáltam az ajtón. Elkezdtem csak úgy bóklászni az utcákon, nem figyelve merre mentem, csak mentem.
  Ahogy bóklásztam, valahogy az iskola elé értem, ahol egy ismerős alakot pillantottam meg. Junhong? Mit csinál ez itt? Odasétáltam hozzá, és megböktem a vállát, mire ugrott egyet ijedtében én meg nevettem rajta. Megtudtam, hogy bent hagyott valamit és azért jött vissza, így gondoltam hazakísérem, úgy sincs jobb dolgom. Elindultunk feléjük és végig beszélgettük az egész utat. Kiderült, azért szeretne a barátom lenni, mert felnéz rá, amin kissé meglepődtem, mert ezt még sosem mondták nekem. Nagyon jól esett, amit mondott és el is mosolyodtam rajta. Mikor az egyik kereszteződéshez értünk, épp pirosra akart váltani a lámpa, de mi már elindultunk a zebrán, így megragadtam a kezét és átrohantam vele. Nevetve fújtuk ki a levegőt, majd folytattuk utunkat. Nagyon sokat nevettünk még a következő negyed órában, majd a házuk előtt, el akartam búcsúzni, de kérte, hogy menjek be, hamár hazakísértem. Elfogadtam a meghívását és bevezetett. Találkoztam az édesanyjával, aki nagyon aranyos volt velem, egyből sütivel akart kínálni, de nem fogadtam el, mert nem voltam édes szájú. Elbeszélgettünk egy kis időt, de már későre járt, így elköszöntem, Junhong kikísért, majd hazafelé vettem az irányt.
  Hazaérve anyákkal megvacsoráztam, majd a szobámba mentem és felhívtam Lulut, hogy halad a tanulással. Mikor felvette eléggé fáradt volt a hangja, így arra gondoltam még mindig tanul és igazam is lett. Még mindig tanult, mert majdnem egy féléves anyagból írtak töriből és rengeteg év szám, személy és cselekmény volt benne, amit tudnia kéne holnapra, mert sok vizsgája lesz a héten, meg ezen a héten is. Nem fogunk nagyon sokat találkozni, a sulin kívül. Első a tanulás, ahogy Min Ah mondta, én meg nem is akarok Lulut akadályozni benne, de hiányzik, ha nem lehetek vele. Lehet a suliban láthatom, de az nekem nem elég, főleg egy ilyen szülinap után. Miért kell ennyit tanulnia? Nekem ez miért nem ment ilyen könnyen? Lulu mindent tudott, én meg semmit, ilyenkor éreztem a kettőnk közt lévő korkülönbséget, ami nem volt nagy. Egy év az nem sok, de néha feltűnő, ezt meg nem szerettem. Mesélte nekem mennyi mindent kell tanulni és mennyire elege volt már belőle, és fáradt, de meg kellett tanulnia. Miután beszéltünk olyan fél órát, vagy még annyit sem, a tanulásra hivatkozva letettük. Nem akartam, hogy miattam rossz jegyet szerezzen, de utálom, ha valami megakadályozza, hogy együtt legyünk. Csalódottan dőltem az ágyamra és bámultam a falat. Mit csináljak? Végül előkaptam a telefonomat és olvasgatni kezdtem, majd szerintem bealudtam, mert mikor kinyitottam a szemem a telefonom a mellkasomon feküdt. Hát ilyen se volt még.
  - Kris! -hallottam meg anyám hangját, amit már nem kínszenvedésként éltem meg -Ébren vagy? El fogsz késni. -mondta az ajtó másik oldaláról. A telefonom kijelzőjére pillantottam és igaza is volt anyának. Már fél nyolc is elmúlt.
  Gyorsan átöltöztem, bevágtam néhány füzetet a táskámba, a puskát is eltettem, majd már rohantam is. Útközben ugye nem futottam össze LuHannal, mert korábban szoktunk menni, de mivel elaludtam, egyedül kellett mennie. Sikeresen a csengő előtt beértem a terembe és levágódtam Suho mellé. Lihegve vettem a levegőt, és végül egyenletesen lélegeztem. Legjobb barátom jót nevetett a érkezésemen, de végül vele nevettem. Az első óra nyugisan telt, majd a következő is, és egészen a nap végéig. Egyik szünetben megkerestem Bambit, hogy megkérdezzem, milyen lett a vizsgája. Sikeresen pont azt a szünetet választottam ki, ami előtt volt a vizsga. Gyorsan beköszöntem neki és mondtam a suli előtt várom órák után, de mondta plusz órája lesz valami miatt. Így szomorúan ballagtam az osztályom felé, mikor Junhongba ütköztem, szó szerint. Felsegítettem, majd elkísértem a terméhez, addig is beszélgettünk és sokat nevetett meg. Mondta, látott, amint berohantam a suliba és majdnem pofára estem a bejáratnál. Hát igen, erre is csak én voltam képes. A terménél elbúcsúztunk egymástól, majd megkérdeztem mit csinál délután. LuHan úgyis tanulni fog, Suho meg el lesz foglalva, én meg unatkozni fogok. Sikeresen rábeszéltem, hogy jöjjön már velem sétálni a városba, és kapott az ötleten, így meg is beszéltük, suli után indulunk. Mikor vége volt az utolsó órámnak a bejárat felé vettem az irányt, ahol Junhong várt. Mosollyal az arcomon indultam el vele a városba.
  Annyit nevettünk és hülyéskedtünk, hogy elrepült az idő, mire hazaindultunk, már sötétedni kezdett. Egész délután nem gondoltam a másnapra, vagy arra anya esetleg haragudni fog, mert nem szóltam neki, vagy LuHanra, semmire. Csak Junhonggal voltam, és jól esett. Nem stresszeltem, hogy holnap doga vagy hasonlók, ami nem került volna el, ha otthon ültem volna. Jól éreztem magam vele, de mégis furcsa volt kissé. Nem tudtam eldönteni miért, de nem is törődtem vele. Hazaérve senkit nem találtam otthon, csak egy üzenetet. Elmentem apával vacsorázni és majd este jönnek. Nah, legalább egy veszekedést nem kellett végighallgatnom. Felmentem a szobámba, majd a fürdőbe mentem, lezuhanyoztam és végül az ágyamra feküdtem. Előhalásztam a telefonom és néhány nem fogadott hívás, és üzenet várt. Nem is hallottam, hogy hívtak. Anya hívott, Suho és LuHan. Megnéztem az üzeneteket. Leginkább LuHantól jöttek. "Hol vagy?", "Miért nem veszed fel?", "Otthon vagy?", "Haragszol rám?" és "Hívj fel, ha láttad". Miért haragudnék rá? Elkezdtem gondolkodni az okán, de végül rájöttem, azért gondolhatta, hogy dühös vagyok, mert nem tudtunk együtt hazajönni. Elmosolyodtam, hogy ezt hitte ennyitől megharagudtam rá. Tárcsáztam a számát és néhány csengéssel később fel is vette.
  - Yifan? -kérdezet bele.
  - Ki más. -mondtam nevetve.
  - Nagyon vicces.
  - Bocsi. -mondtam és próbáltam visszatartani a nevetést, mert ilyenkor nagyon aranyos tudott lenni.
  - Hol voltál? Kerestelek. -mondta végül.
  - Igen, láttam. Egy barátommal elmentünk a városba sétálni kicsit, és nem hallottam, hogy csörgött. 
  - Kivel voltál?
  - Junhonggal. Odajár a suliba.
  - Nem ismerem.
  - Nem ismerhetsz mindenkit Lulu. -mondtam mosolyogva.
  - Miért kell piszkálnod? -kérdezte kissé idegesen.
  - Nem piszkállak.
  - De piszkálsz.
  - LuHan, én nem piszkáltalak, ha meg igen akkor bocsánat. -mondtam és már én is kezdtem ideges lenni.
  - Mindegy. -mondta és letette. Mi van? Értetlenül néztem a telefonomra, majd magam mellé dobtam az ágyra. Remek. Most összevesztem LuHannal. Lehetne ennél is rosszabb ez a nap? Nem is csináltam semmit sem aznap, csak LuHanon járt a fejem. Biztos, csak azért akadt ki, mert sokat kellett tanulni a vizsgákra és ideges, hogy nem fog sikerülni, pedig nagyon okos. Én meg okot adtam rá, hogy aggódjon értem. Most mindent elrontottam. Remek. Elmentem lefürdeni, majd az ágyba bújtam és aludtam.
  Másnap reggel, amint találkoztam LuHannal, magamhoz öleltem és megcsókoltam. Ő el akart tolni magától, de nem engedtem. Elmondtam neki, mennyire sajnáltam a tegnapit, meg nem direkt mondtam azt amit. Megbocsátott, meg ő is bocsánatot kért, amiért kiakadt. Végül mosollyal az arcunkon léptünk be az iskola kapuján, elkísértem a terméig, ahol gyorsan megcsókoltam, majd indultam tovább, de Junhong letámadott. Anyukája küldött nekem valami sütit, amivel múltkor náluk nagyon szemeztem, mert nem mertem elvenni. Hát észrevette. Elfogadtam tőle a sütit és összeborzoltam haját. Elkísért az osztályomig, majd elváltak útjaink. Suho mellé leülve, feléje nyújtottam a sütit, hogy vegyen, így is jobb kedve lesz, mert még mindig nem tudtuk mi Chen baja. Meg fogom keresni és kikérdezem mi is történt, mert ez így nem mehet tovább. A nap lassan telt, de unalmasnak nem mondható, mert LuHannal tudtam ebédelni, aminek nagyon örültem. Végre tölthettünk együtt egy kis időt, de elég volt arra, hogy feltöltődjek energiával. Loptam tőle pár csókot, mert szükségem volt rá. A nap végén, megint egyedül kullogtam haza, mert Lulunak több órája volt, mint nekem. Ebbe bele fogok őrülni. Otthon ültem a szobámba és gubbasztottam a könyveim fölött. Annyira unalmas minden Bambi nélkül. Holnap lehet átmegyek hozzá tanulni, legalább akkor is együtt vagyunk. Este felhívtam Lulut, de csak öt perc erejéig, hogy felvessem az ötletem, aminek nagyon örült, viszont hallottam a hangján, hogy még mindig tanult, így nem zavartam tovább. Végül késő estig játszottam a telefonomon és bealudtam.
  Ez így ment egész héten. Általában a suliba együtt mentünk, majd együtt ebédeltünk és nagyon, de tényleg, nagyon ritkán mentünk együtt is haza. Annyi vizsgája volt, hogy szinte mindig késő estig tanult. Amikor ott voltam nála akkor is mikor elmentem, pedig nem korán volt az. Egyszer túl fogja hajszolni magát és beteg lesz. Miért nem tart egy kis szünetet? Komolyan mondom, nem vigyázz magára. Az eszem megáll tőle néha. És nem ez volt az egyik dolog, ami történt a héten. Junhong egyre többször és többször keresett, kért hogy kísérjem haza, menjek el vele vásárolni, meg még sok ilyen dolgot kért, én meg nem értettem. Az, hogy kísérjem haza, az már volt, így nem utasítottam vissza, mondjuk kezdett furcsán viselkeni, amit nem nagyon értettem. Amikor rá mosolyogtam elkapta a tekintetét, vagy elpirult és egyre többet ért a karomhoz, mondjuk ez nem zavart, csak a reakciója. Miért viselkedett így?
  Egyik nap, ha jól tudom péntek volt, épp mentem LuHanhoz, hogy menjünk haza, mikor közölte nem ér rá. Így egyedül indultam haza, de közben összefutottam Junhinggal, így hazakísértem. Épp a suli előtti zebrán akartunk átmenni, mikor is lelépett a járdáról, de egy idióta száguldott felénk. Gyorsan visszarántottam, és reflexszerűen húztam magamhoz és raktam teste elé kezemet, mint LuHannál. Mikor az autó elszáguldott, magam felé fordítottam és lehordtam.
  - Megőrültél? Miért nem figyelsz oda jobban? Olyan vagy, mint LuHan. -mondtam üvöltve és néztem Junhongre. -Komolyan mindenkire nekem kell vigyáznom? -tettem fel a költői kérdést. Nem sokkal később valakinek a köhintésére lettem figyelmes és nem is akárki állt ott. Lulu semleges arccal nézett minket, majd leesett milyen helyzetben álltunk. Elengedtem a "kis" szőkét, és Lulura pillantottam.
  - LuHan ez... -kezdtem bele, mire csak elsétált mellettem rám se nézve. -LuHan! -szóltam és utána nyúltam, de egyből lerázta kezemet. Még egyszer utána kaptam, de ezúttal erősen meg is szorítottam. -LuHan! -erre felém fordult és elengedtem kezét. Ilyen arcot még sosem vágott. Sosem. Csalódottság, szomorúság, bánat, tudatlanság és értetlenség sugárzott róla, de ami a leginkább megdöbbentett, hogy a düh mennyire dominált, ezek érzelmek felett. Rohadtul dühös volt. Figyeltem, ahogy elsétált és eltűnt a sarkon. Nem tudtam mit kell tennem. Csak figyeltem. Most mit csináljak? Eltelt öt vagy tíz perc, nem tudom, de azt vettem csak észre, hogy rohanni kezdtem. Egyenesen LuHanékhoz. Mikor odaértem, kopogtam, mint egy idióta, de senki sem nyitott ajtót. Hol lehet? Hova ment? Ott forgolódtam az ajtó előtt, mikor Min Ah-ot pillantottam meg magam mögött.
  - Kris! LuHant keresed?
  - Igen. Nem láttad. -kérdeztem aggódva.
  - Nemrég ment el. Ledobta a cuccait és már el is ment. Nem tudod mi baja? Mert nagyon ideges volt. -kérdezte aggódva.
  - De tudom. Én vagyok az oka, de mindjárt helyre hozom. Merre ment?
  - Arra. -mutatott el az egyik irányba. Hát persze, hogy oda ment!
  - Nemsokára visszahozom. -mondtam és már rohantam is. Miért nem gondoltam erre előbb?
  Pontosan tudtam, hol lehet. Egyenesen odarohantam, csak akkor álltam meg, mikor a domb tetején álltam és téged kerestelek tekintetemmel. Nem láttalak sehol. Hol lehet? Már elegem volt ebből. Miért történik ez? A földhöz vágtam a Táskámat és levágtam magamat a földre. Arcomat a tenyerembe temettem és elgondolkodtam, hogy most mit is tegyek. Hol lehet? Most mindent elrontottam. Remek. Végre boldogok lehetnénk erre, megint történt valami. Elegem volt már ebből. Miért nem lehet minket békén hagyni? Komolyan mondom ebbe bele fogok őrülni. Nagyon idegesen felültem, éppen felálltam és fordultam meg mikor a fa tövében... megpillantottam. Ott ült és fejét a térdén pihentette. Mint egy idióta úgy mentem a fához, lerogytam elé és magamhoz öleltem. Éreztem, ahogy megfeszült a karjaim közt, de nem engedtem el. Egyre jobban öleltelek magamhoz és arcomat nyak hajlatodba fúrtam.
  - Sajnálom LuHan! Nem történt semmi, csak majdnem elütötte egy autó én meg visszarántottam. Nem történt semmi!
  - Nem ezért vagyok mérges. -mondta ki egyszerűen. Lepődötten kaptam fel a fejemet és néztem rá.
  - Ha nem ezért, akkor miért?
  - Amit mondtál. Összehasonlítottál minket, és ugyanolyannak találtál. Én egyáltalán nem hasonlítok rá! -mondta üvöltve és lehajtotta fejét.
  Komolyan, ezért ment el? Úristen! Én meg azt hittem félre értette a helyzetet. Egy kisebb sóhaj hagyta el számat és magamhoz öleltem.
  - Sajnálom. Csak eszembe jutott, amikor találkoztunk és azért mondtam Junhongnak, azt. Nem direkt hasonlítottalak hozzá, mert téged senkihez sem lehet, mivel belőled csak egy van. Szeretlek LuHan. -mondtam, miközben csak öleltem magamhoz. éreztem, ahogy lassan kezét vállamra tette és eltolt magától.
  Akkor most itt volt a vége mindennek? Egyenesen a szemembe nézett, végül megragadta arcomat és megcsókolt. Egyből átvette a csók felett az irányítást, ami ritka volt, de lehet, csak az én késői reagálásom eredménye. Elkezdtél egyre jobban közeledni felém, míg le nem döntöttél a fűbe. Teljes testsúlyával rám nehezedett, de készségesen tűrtem. Átöleltem derekát és elmélyítettem a csókot. Kezét felvezette hajamba és erősen megmarkolta. Olyan hévvel és szenvedéllyel csókolt, mint mikor a születésnapomon táncoltunk. Visszatértek a csodálatos emlékek, egy lendülettel magam alá gyűrtem és átvettem az irányítást a csók felett. Átkarolta nyakamat és még közelebb húzott magához. Annyira hiányzott már egy ilyen pillanat kettőnk közt, hogy már megfordult a fejemben, itt fogom levenni róla mindent, de elvetettem ezt az ötletemet. Lassan elváltam ajkától és a szemébe néztem.
  - Sajnálom Lulu. -mondtam és megsimogattam arcát.
  - Nem haragszom. -mosolyodott el -Tudom, hogy nem direkt mondtad, de akkor is rosszul esett. -mondta és kissé elfordította fejét.
  - Többet nem fordul elő, még véletlenül sem. -mondtam és megpusziltam arcát -Szeretlek Bambi.
  - Én is szeretlek. -mondta és megcsókolt. Nem mélyítettük el nagyon a csókot, de azért egy bő fél órát még a fánál töltöttünk. Végül kézen fogva hazakísértem és egy szenvedélyes csók keretében váltunk el egymástól.
  A hétvégén sajnos megint nem tudtunk együtt lenni, mert most nekem volt programom. Anyáék elrángattak az egyik ismerősükhöz, ahol hivatalosak voltunk egy ebédre, majd annyira elbeszélték az időt, hogy csak késő este értünk haza, így másnap jó későn ébredtem -körülbelül fél egykor -és még tanulnom is kellett, ahogy Lulunak is. Így megint úgy telt el egy hétvége, hogy nem tudtunk egymással foglalkozni, ami már egy kicsit hiányzott. Már az őrületbe kergetnek ezek a hétvégék.
  Hétfő reggel mosolyogva keltem fel és mentem a megszokott kereszteződéünk felé, ahol találkoztam az én Kis Bambimmal. Egyből magamhoz öleltem és megcsókoltam. Annyira hiányzott már. Igaz, csak két napig nem láttam, beszéltünk telefonon, tudtam úgyis látom minden héten és akármikor meglátogathatom, de akkor is hiányzott. Kézen fogva sétáltunk a suliba, ahol a terméhez kísértem és indultam a sajátom felé. Útközben találkoztam Junhonggal, de most nem volt kedvem vele beszélgetni. Miatta vesztem össze LuHannal, ha nem is komolyan, de akkor is. A helyemre érve nem találtam ott Joonmyunt. Hol lehet? Ilyenkor már itt szokott lenni. Leültem a helyemre és abban a pillanatban meghallottam a hangját. Felkaptam a fejem és megpillantottam Suhot és Chent az ajtóban, amit búcsút vettek egymástól és mind a ketten mosolyogtak. A múlt héten még nem voltak vesztek össze? Mi történt? Kíváncsian vártam, míg Suho le nem ült mellém és egyből letámadtam késdéseimmel.
   - Mi történt? Mintha múlthéten valami baj lett volna köztetek. -kezdtem bele.
   - Hát az úgy is volt... de kiderült miért is nem beszéltem velem... amire nem vagyok büszke...
   - Mi volt az? -kérdeztem és közelebb ültem hozzá.
  - A születésnapodon, miután elmentetek, mi ugye ott maradtunk és hát... nem keveset ittam. Elkezdtünk táncolni és amíg ő italokért ment, én elkezdtem táncolni egy csajjal és nem is akárhogy, de nem csókoltam meg, meg hasonlók, csak kissé közel álltunk egymáshoz. Chen meg azt látta rajtam, mennyire is élveztem, így az jött le neki, biztos kihasználom. Pénteken elmentem hozzá és megkértem mondja el mi a baja, és akkor üvöltve elkezdte nekem ezt az egészet mondani, majd végül megölelt, mert hiányoztam neki. És azt is mondta, ha én már nem szeretem akkor megérti, csak maradjak a barátja, mire közöltem vele, én mindig szerettem, szeretem, és szeretni is fogom, majd ezek utána ott maradtam náluk és... -mondta vigyorogva és elpirult. Tudtam mi történt.
   - Békülős szex? -kérdeztem halkan és vigyorogva.
   - Igen. -mondta kuncogva.
  A mai nap témája is megvolt. Egész nap ezen lovagoltunk. Egyik szünetben megkerestem Lulut, csak egy csókra, mert erre volt szükségem. Majd együtt ebédeltünk. A nap folyamán Junhing többször is keresett, de nem volt most hozzá kedvem, így különböző ürügyekkel kihúztam magamat és tölthettem az időt a barátaimmal. Kissé furcsa volt nekem a mai nap folyamán Junhing, és nem tudtam eldönteni miért. Néha elég szúrós tekintettel nézett rám vagy épp arra, akivel beszéltem és kezdett rossz előérzetem lenni. 
  A nap végén megbeszéltük LuHannal, hogy együtt megyünk haza, csak még elintéz valamit, addig én megvárom a kapuban. Ott álltam és vártam. Már egy jó ideje ott álltam, mire valaki megbökte a vállamat. Azt hittem ő az, de mikor megfordultam, nem ő volt. Junhong állt mögöttem mosolyogva.
  - Szia. -köszönt.
  - Szia. -köszöntem.
  - Ráérsz ma?
  - Ma nem, bocs. LuHannal megyünk haza.
  - De csak öt percről lenne szó, nem többről. -mondta mosolyogva és kissé közeledett felém.
  - Mire gondolsz? -kérdeztem félve. Talán meg sem kellett volna kérdeznem.
  - Erre. -mondta és egy laza mozdulattal ajkamra hajolt. Kikerekedett a szemem és lesokkolt a tette. Mire felfogtam mit is tett, karját nyakam köré fonta és erősen húzott magához. Kezemet rátettem a derekára, hogy eltoljam magamtól, de olyan erősen tartott, hogy nem tudtam. Minden erőmet bevetettem, de nem sikerült. Mi volt velem? Miért nem tudtam egyszerűen ellökni magamtól? Végül csak elengedett és dühösen néztem rá.
  - Ez mégis mi volt? -kérdeztem dühösen és ekkor megláttam valakit az ajtóban, akinek nem kellett volna itt lennie. Sokkolt állapotban néztem azt a személyt, aki csak dühösen, mérgesen, szomorúan, csalódottan tekintett rám, majd a következő pillanatban már ott sem volt.

  Hová mész Kis Bambim?