22. Fejezet

  Először is szeretnék bocsánatot kérni, hogy több hónapig nem volt friss, ami igazából csak az én hibám, ezért még egyszer is bocsánatot kérek író társamtól Sáritól is és Tőletek is. :))

  LuHan POV

  Azt hiszem most már mindenkinek bevallhatom, hogy én visszavonhatatlanul szerelmes lettem. Wu YiFan, mit tettél te velem?!

  Az egész napot úgymond „átromantikáztuk”. Sétáltunk és egyszerűen csak élveztük egymás társaságát. Egymás kezét fogva indultunk meg és nem érdekelt, hogy bárki megláthat bennünket, mert abban a pillanatban voltam a legboldogabb. Elhaladtunk az oly annyira ismert kereszteződés mellett, ahol először találkoztunk… Emlékszem, hogy mikor először a szemébe néztem teljesen megbűvölt, bár próbáltam nem mutatni neki. És arra is emlékszem, hogy mennyire nem volt nekem szimpatikus, de ezt hamar ellensúlyozta, mikor több időt töltöttünk együtt és jobban megismertem. Az is eszembe jutott, hogy mennyire féltem az érzéseimtől iránta és arra is, hogy nem tudtam Ő mit érez. Így visszagondolva örülök, hogy végül így alakult ez az egész.
  Az emlékek hatására egy mosoly kúszott ajkaimra. Láttam, hogy Kris is rám mosolygott, bár szerintem nem tudta, hogy miért is volt ilyen jó kedvem. Mindegy is, érezze csak, hogy boldog vagyok.
  Elmélkedésemből egy nagyon ismerős hely rángatott vissza. A kilátó. Ismét egy mosoly kúszott ajkaimra, amint elmémbe férkőztek az emlékek. Itt csókoltuk meg először egymást. Szinte még most is érzem ajkaimon az övéit.

  Oda sétáltunk a fánkhoz és egymás kezét fogva töprengtünk a múlton. A csöndet Kris mély hangja törte meg. 
   - Emlékszel... 
   - Igen - vágtam szavába és elmosolyodtam a régi szép emlékeken. 
   - Mire emlékszel? 
   - Erre - majd ajkaimat övéire nyomtam és vadul tépni kezdtem párnáit. Ő nagy kezeivel átfogta a derekamat és szemből az ölébe húzott. Én sem tétlenkedtem, kezeimmel benyúltam pólója alá és kockás hasát kezdtem simogatni. Mikor elfogyott a levegőnk pihegve váltunk el egymástól. Homlokát az enyémnek döntötte, miközben a kedvességtől csillogó íriszeit enyémekbe fúrta. Ott akkor, abban a pillanatban nem számított semmi, csak Ő és én. Mi. Éppen ezért sohasem gondoltam, hogy egyszer azt kívánom, hogy a megismerkedésünk csak egy álom lett volna. Egy rossz álom…

   A következő hét folyamán nem nagyon tudtam Krisszel találkozni, persze mindketten próbáltunk időt szakítani a másiknak, de egy idő után kezdett ez az egész fárasztóvá válni és untam, hogy nem tölthetek még egy kis időt sem szerelmem közelében. Hiszen én idén érettségizem, így nem csoda, ha sokat kell tanulnom, de azért nem gondoltam volna, hogy ez a hajcihő ennyire lefáraszt. Ezt tetézte még Chen barátom viselkedése is, aki az elmúlt időben eléggé magába fordult. Kérdeztem, hogy mi baja lehet, de nem akart nekem válaszolni. Egész héten olyan volt, mint valami zombi. A szemei alatt fekete karikák voltak és mintha egy kicsit le is fogyott volna. Remélem azért nincs semmi komolyabb baja. Majd megkérdezem Suhot.

   Csak teltek a napok és ezzel együtt nőtt bennem a stressz is, hiszen egyrészt közeleg az érettségi, másrészt a héten töménytelen mennyiségű dolgozat vár rám. Nem értem, hogy a tanároknak miért kell ilyenkor ilyenekkel traktálniuk bennünket. Hogy eltereljem a gondolataimat, ismét belevetettem magamat a tanulásba.

   Egyik nap úgy alakult, hogy nem kell annyit tanulnom, ezért feldobódva írtam YiFannak egy üzenetet, hogy elmehetnénk kettesben valahova. Azonban a jó kedvem kezdett elpárologni, mikor már az ötödik üzenetemre sem válaszolt.
    Vajon hol lehet? Mit csinál? Kivel van? Egyáltalán jól van? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, mikor is végül este megszólalt a mobilom. Egy macska sebességével kaptam a telefonom után és egyből felvettem. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor meghallottam Kris hangját.  
   - Hol voltál? Kerestelek - mondtam aggódva. 
   - Igen, láttam. Egy barátommal elmentünk a városba egy kicsit és nem hallottam, hogy csörgött. – Várjunk csak… Milyen baráttal?  
   - Kivel voltál? - a féltékenység pillanatok alatt vette át az uralmat elmém fölött és éreztem, hogy kezd felmenni bennem a pumpa. 
   - Junhonggal. Oda jár a sulinkba - felelte, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. 
   - Nem ismerem - sziszegtem fogaim között. 
   - Nem ismerhetsz mindenkit Lulu - és itt volt vége. 
   - Miért kell piszkálni?! - emeltem fel hangomat. 
   - Nem piszkállak!  
   - De piszkálsz! - hangom eléggé hisztisen csengett, de nem érdekelt. Tudja, hogy mérges vagyok rá. 
   - LuHan, én nem piszkáltalak, ha meg igen akkor bocsánat! - felelte indulatosan, mire kinyomtam a telefont. 
  Ez remek! Ez a nap sem lehetne rosszabb. Indulatosan dobtam félre a telefonom és rángattam magamra a takarót, ám az álom sehogy sem akart szemeimre jönni. Majd valamikor éjfél tájt valami csoda folytán sikerült elaludnom, ám nem volt valami kellemes. Álmomban Kris szakított velem egy másik fiú miatt, akinek az arcát nem ismertem, csak a gúnyos vigyora árulkodott arról, hogy nagyon boldog, jelen esetben azért, mert Kris épp otthagy engem és őt öleli. Én zokogok és a nevét kiáltom, de ő nem hall… 

         Szemeim kipattantak és lihegve vettem a levegőt, míg realizálódott bennem, hogy ez csak egy rossz álom volt. Annyira valóságosnak tűnt, hogy szemeim könnybe lábadtak a gondolatra, hogy Kris esetleg elhagyna engem. Én azt nem élném túl. 
         Mikor sikerült kellően lehiggadnom, kiválasztottam a ruhámat és már indultam is a suliba. 
         Útközben valaki hátulról átölelt. Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy ki az. Kris vagy ezerszer bocsánatot kért, amit utána én is viszonoztam, hiszen, nem csak az ő hibája, hogy tegnap összekaptunk. Miután mindketten bocsánatot kértünk, - természetesen a reggeli csók sem maradhatott el – együtt indultunk el a suliba. A napom egész jól telt. YiFannal együtt ebédeltünk és volt amikor együtt is mentünk haza. Szinte minden reggel együtt mentünk, együtt ebédeltünk, de nem mindig tudtunk együtt hazamenni, mert mindig tovább kellett bent maradnom, mint ő. 
         Egyik nap történt, hogy épp sétáltam hazafelé és a kereszteződésnél jártam, amikor megpillantottam Krist, amint egy másik fiút ölelget, akit majdnem elütött egy autó. Pont, mint engem. De nem ez volt az egyetlen érdekes dolog. A srácnak pontosan olyan arca volt, mint az álmomban lévőnek. Teljesen lefagyva álltam ott egészen addig, míg egy kiáltást nem hallottam. 
          - Megőrültél? Miért nem figyelsz jobban? Olyan vagy mint LuHan!

  Szóval hozzám hasonlítja… Ezek szerint ugyanolyan vagyok, mint az a fiú. Ennyi erővel ő is lehetne a szerelme. Junhong… akkor ő az, akivel Kris elment múltkor a városba. És ő volt az, akivel álmodtam. Ez azt jelenti, hogy az álmomnak volt valóságalapja…? Ugye nem volt.

  Csak köhintettem egyet, hogy a tudtukra adjam miszerint látom és hallom őket. Kris magyarázkodni kezdett, de nem törődtem vele. Elmentem mellette, majd még utoljára szemébe néztem és elmentem.
Hihetetlenül szomorú és dühös voltam. Lábaim akaratlanul is futásba kezdtek és miután otthon ledobtam a cuccaim, önkéntelenül is a kilátóhoz mentem, majd ott leültem az egyik fához és zokogni kezdtem.
   Annyira fájt ez az egész, hogy elmondani nem tudom… Talán az én hibám, én tehetek mindenről, hiszen ha jobban odafigyeltem volna a dolgokra, akkor több időt tudtam volna Yi Fannnal tölteni és ez az egész nem történt volna meg. Ráadásul az, hogy számára ugyanolyan vagyok, mint az a Junhong, nagyon fáj.

  Hirtelen egy érintést véltem felfedezni a karomon. Hirtelen magához ölelt, én pedig megfeszültem karjai közt.

  Magyarázkodni kezdett, hogy nincs semmi közte és Junhong között. 
   - Nem ezért vagyok mérges. – válaszoltam remegő hangon. Na jó, ezért is mérges voltam, de nem mondtam el neki. Nem tudom miért, talán csak azért, mert abból is veszekedés lenne. 
   - Összehasonlítottál minket és ugyan olyannak találtál. Én egyáltalán nem hasonlítok rá! – szinte már üvöltöttem és ismét eluralkodott rajtam a zokogás.  
   - Sajnálom. Csak eszembe jutott, amikor találkoztunk és ezért mondtam Junhongnak azt. Nem direkt hasonlítottalak hozzá, mert téged nem lehet, mert belőled csak egy van. Szeretlek LuHan. – ismét a sírás kerülgetett, de már nem voltam dühös. Helyét átvette a boldogság, éppen ezért nem haboztam megcsókolni Krist, aki viszonozta is. Eldöntöttem a füvön, majd tovább kényeztettem. Csók csatánkat Yi Fan szakította meg. Ismét bocsánatot kért és én ismét elmondtam neki, hogy semmi baj, majd kézen fogva hazaindultunk.

  Ahogy teltek a hetek visszatértünk a megszokott kerékvágáshoz. Próbáltunk minél több időt együtt tölteni és észrevettem, hogy Kris is egyre kevesebbet van Junhonggal, aminek én csak örülni tudok. Pozitívum, hogy Chen és Suho között végre minden a régi. Örömmel hallgattam, hogy hogyan ecsetelte barátom a múlt éjszakáját, ami szépen megfogalmazva khm… nem alakult rosszul. Szünetekben megpróbáltam beszélgetni még Kyungsooval is, akit nagyon elhanyagoltam mióta megbeszéltük ezt a félreértés, ezért megígértem neki, hogyha túl leszek ezen a hajcihőn, elmegyünk majd valahova. Soo még azt is felajánlotta, hogy ha szeretném, jöjjön velünk Kris is, nehogy megint félreértés legyen a vége, valamint szívesen találkozna és beszélgetne is vele.

  Egyik nap Yi Fannal megbeszéltük, hogy együtt megyünk haza. De én voltam olyan ügyes, hogy a teremben felejtettem a pulcsimat, amiért vissza kellett mennem, de amikor visszaértem, úgy éreztem, hogy menten elájulok. 

   Kris Junhongot csókolta, vagy fordítva tudom is én, de az, amit abban a percben éreztem, leírhatatlan volt. A szívem ezernyi apró darabra tört, és mérhetetlen düh lett úrrá rajtam. Csalódottságot és leírhatatlan keserűséget éreztem. Pilláim egy fél perc alatt megteltek könnyel, de nem hagytam, hogy meglássák őket. Hátat fordítottam és rohanni kezdtem, nem törődve az emberek tekintetével és szitkaikkal, amiket nekem ordítottak, amikor nekik mentem. Csak mielőbb haza akartam érni, hogy egyedül lehessek. Amint ez megtörtént, mit sem törődve azzal, hogy a szüleim otthon vannak-e, a szobámba rohantam magamra zárva az ajtót és az ágyamba vetve magam zokogtam tovább. Nem fogtam vissza a hangomat, üvöltöttem és nem érdekelt semmi sem. Hihetetlenül fájt, hogy azt, akit mindennél jobban szeretek, valaki mást csókoljon… helyettem. A szívem szakadt meg, ahogy megjelentek lelki szemeim előtt. De az is lehet, hogy az egész az én hibám. Miből gondoltam azt, hogy minden jó lesz? Hiszen eleve már a tény maga, hogy két férfi együtt legyen… nem normális. Én is ilyen vagyok? Csak azért, mert egy másik fiút szeretek? Ennyi lenne az indok? Vagy talán több állna mögötte? És Kris? Ő miért nem mondta, hogy mást szeret? Elfogadtam volna… Miért nem mondta már akkor el, amikor megláttam őket az utcán? Miért volt jobb, hogy engem kínoz? Vagy már az elejétől fogva ez volt a célja? Jól megrakni és aztán otthagyni… És én képes voltam mindenem odaadni neki. Miért tetted ezt Kris? Miért kellett engem ennyire összetörnöd? Ehhez és hasonló kérdések fogalmazódtak meg bennem, amikkel nem tudtam mit kezdeni, csak egyet tudtam… Soha többé nem leszek képes más valakit szeretni.

  Már két hét is eltelt azóta, hogy otthagytam Yi Fanékat. Azóta suliban sem voltam, ami nem a legszerencsésebb a sok doga miatt, de mindennap úgy készültem fel, mintha iskolában lettem volna. Rengeteget tanultam, ami anyut eléggé aggasztotta, de nem törődtem vele. Legalább addig nem gondolkozom rajtuk.

  Mióta az eset megtörtént rengeteg telefonhívást és sms-t kaptam Kristől, de egyikre sem válaszoltam. Még anyukámnak sem mondtam el, valamint Chennek sem, aki azóta is mindennap meglátogat és hozza a leckéket valamint édességek tömkelegét, mivel állítása szerint eléggé lefogytam. Értékeltem a kitartását, mert nélküle tényleg nem tudom mihez kezdenék. Ő egy igazi barát és nem tudom elmondani mennyire hálás vagyok, amiért van nekem.

  Egyik nap, anyukám tanácsára elmentem kiszellőztetni a fejemet. Nem is gondolkodtam azon, hogy merre visznek a lábam, csak mentem egyenesen előre. Figyelmetlenségemnek hála, nekimentem valakinek, minek következtében mindketten a földre kerültünk.  
   - Jaj, ne haragudj! Nem néztem az orrom elé! – hallottam meg egy nagyon kedves és vidám hangot. Felnéztem és egy pofátlanul helyes szőke fiú állt előttem a kezét nyújtva.

   - Nem. Te ne haragudj! Én voltam a hibás. – néztem sötét íriszeibe, amik játékosan csillogtak. Kezemet övébe helyeztem, majd gyengéden felállított magával szemben.
   - Amúgy, a nevem Oh Sehun. Nagyon örülök! – a szavakat kis pöszeséggel ejtette ki, amin nem tudtam nem elmosolyodni.
   - LuHan. Szintúgy! – hajoltam meg felé. Észre sem vettem, hogy keze még mindig az enyémet fogja, csak akkor eszméltem fel, amikor enyhén megszorította azt.
   - Remélem nem ütötted meg nagyon magad. Ha lenne kedved megihatnánk valamit. – ajánlotta fel kedvesen, majd elmosolyodott, minek következtében teljesen zavarba jöttem.
  Örömmel elfogadtam a meghívást, majd a nem messze lévő kávéházba indultunk. Nagyon sokat beszélgettünk, de semmi komolyról, csak hétköznapi dolgokról. Volt Sehunban valami, ami megfogott. Nagyon erős kisugárzása van, de emellett nagyon aranyos is. És persze vicces. Az egész kávézó tőlünk zengett, már-már azon csodálkoztam, hogy hogy nem dobnak ki minket.
  A nap egész gyorsan eltelt, szinte észre sem vettem, hogy már este hat óra van. Sehun ragaszkodott ahhoz, hogy hazakísérjen, aminek őszintén örültem. Most lehet, hogy hülyének hangzom, de teljes mértékben megbíztam benne. Olyan volt mint Chen. Mikor elbúcsúztunk boldogan léptem be az ajtón, amit anyu észre is vett és egyből elkezdett kérdezősködni. Megkérdezte, hogy Krisszel voltam-e, aminek következtében egyből lehervadt a mosoly az arcomról. Szerencsére anya vette a lapot, ezért gyorsan más témára tért át.
   - És milyen volt a napod?
   - Nagyszerű! Találkoztam valakivel. Aki nagyon különleges… - feleltem és közben egyből felrémlett előttem Sehun arca, ami mosolygásra késztetett.
   - Oh.. Csak nem új fiú van a dologban? – kérdezte anyu nagy beleéléssel, én meg elmeséltem neki mindent. Anyu azt mondta, hogy Sehun egy nagyon rendes és figyelmes fiú, de azért nem árt, ha jobban megismerem. Itt annyira komoly lett a hangja, mintha már-már sejtené, hogy Krisszel is ugyanez történt. De most nem akartam ezzel foglalkozni. Gondolataimban minduntalan Sehun lebegett és akárhányszor csak rá gondoltam a szívem hevesen kezdett verni.

  Lehet, hogy a kijelentésem miszerint soha többé nem fogok tudni szerelembe esni, megdőlni látszik?