23.fejezet

  Kris POV

  - Junhong, mondtam már, hogy nem vagyok kíváncsi rád! - förmedtem rá, ma már századjára, de nem akarta felfogni, hogy már egy nem kívánt személy számomra. Amilyen gyorsan csak tudtam az osztályomba mentem és lehuppantam Suho mellé. Az elmúlt három hétben mérhetetlenül ideges, fáradt és mogorva voltam. Mérhetetlenül dühös voltam Junhong-ra és utáltam. Miatta veszítettem el Luhant...

  *

  Mikor megpillantottam Luhant, teljesen ledermedtem. Nem láthatta. Az nem lehetett. Nem hihette azt, hogy megcsaltam vagy elhagytam, de egyáltalán nem ezt történt. Junhong csókolt meg és én el akartam lökni, de olyan szinten tartott, hogy nem tudtam. Nem gondoltam volna, hogy ekkora erő volt benne. Amint elengedett és felfogtam, hogy Lulu eltűnt a szemem elől, egyből utána rohantam. Hogy a fenébe nem vettem ezt eddig észre? Miért nem vettem észre Junhong szándékait, pedig annyira egyértelműek voltak. Ott volt minden a szemem előtt, de én nem vettem észre. Egy idióta voltam. Egyre csak rohantam Luhan után, de nem értem utol. Hogy lehetett ilyen gyors? Egyre csak az járt a fejemben, hogy mennyit láthatott az egészből. Csak azt, hogy ellöktem magamtól? Vagy azt, hogy megcsókolt? Esetleg azt hogy csókolóztunk? Nem mindegy melyiket látta. Mit láttál Kis Bambim? Egyre csak szaladtam, míg meg nem érkeztem Luhanék házához. Lihegve kapkodtam a levegőt, úgy léptem az ajtajuk elé és kopogtam be rajta. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de kopogtam, amíg Luhan anyukája ajtót nem nyitott. Megkérdeztem tőle Lulu hol van, mire csak azt felelte, hogy amint hazaért a szobájába vetette magát és azóta nem jött ki onnan. Be akartam menni, felmenni hozzá, hogy magamhoz ölelhessem kicsinyke törékeny testét, ezerszer bocsánatot kérni tőle és agyon csókolni az arcát. Ezt akartam, de nem engedtek be. Kimondhatatlanul mérges voltam ott abban a pillanatban, de már azóta az voltam, hogy Junhong megcsókolt. Ha miatta veszítem el Luhant, esküszöm, megölöm a gyereket. Mi a fenéért nem lehet minket békén hagyni? Még álltam pár percet a ház előtt, hátha Bambi lejön, de nem jött. Csalódottan kullogtam hazafelé az úton, egyedül. Előkotortam a telefonomat és felhívtam. Tisztázni akartam a dolgokat, de nem válaszolt a hívásomra. Nem hívtam egyből újra, inkább hagytam, hogy egy kicsit lenyugodjon, lehet azért nem vette fel. Hazaérve, anya látta rajtam, hogy baj van, így nem kérdezősködtek. Felmentem a szobámba és bezárkóztam.

  Próbáltam elterelni a gondolataimat, de akármit csináltam Luhan arca lebegett a szemem előtt. Az a tekintet, soha többé nem akartam látni. Soha életemben nem láttam még ennyire csalódott, dühös, összetört, megalázott arcot, amit én váltottam ki. Én nem akartam. Azt a megkeseredett szempárt, többé nem lehetett az arcán. Nekem a csillogó szemű Kis Bambim kellett, akit megismertem és szerettem. Mérhetetlenül szerelmes voltam belé, életemben nem éreztem még ilyet, talán egyszer, de az már régen volt, és nem ilyen. A kettő közt talán az a különbség, hogy Jin egy lány volt, Luhan meg egy fiú. A két szerelem közt hatalmas különbség volt. Rég hallottam Jin felől, néha írtunk a másiknak, de semmi több, de az utóbbi időben ez is elmaradozott. Lehet valamelyik nap, majd felhívom, ha sikerül rendeznem a helyzetet Luluval. Az agyam csak kattogott és bármivel is próbálkoztam, mindig az én szerelmem arcát láttam, ahogy csalódottan nézett engem. Elfeküdtem az ágyon és a plafont kémleltem, talán reménykedve, hátha felhív és meg tudjuk beszélni a történteket, de mikor már hajnali egykor is ugyanabban a pózban feküdtem, minden reményem elszállt, hogy fel fog hívni. Csak feküdtem és néztem ki a fejemből, miközben magamban lejátszottam a történteket. Mit rontottam el? Junhong, egyáltalán miért tette, amit tett? Egyáltalán nem értettem semmit. Tetszem neki, vagy mi a fene? Miért közeledett? De... a fenéért! Miért nem vettem észre semmit sem a közeledéséből? Miért voltam ennyire vak? Annyira lefoglalt a boldogság Luhannal, hogy észre se vettem, ami körülöttem történt. Hihetetlenül vak és felelőtlen voltam. Minden az én hibámból történt. Holnap mindenképpen beszélnem kell vele, hogy tisztázzuk a dolgokat. Nem akarom, hogy így legyen vége a kapcsolatunknak. Nem engedhettem, hogy így legyen vége, mindennek, amit eddig velünk történt. Túlságosan boldog voltam, hogy elengedjem. Túl tökéletes volt Luhan. Ha... ha itt lesz mindennek vége, akkor én összeomlok. Teljesen és örökre. Nekem csak Luhan volt. Senkivel nem éreztem még ezt. Én nem akartam elengedni. Szükségem volt rá, mint a levegőre. Már létfontosságú lett nekem, hogy létezzek nélküle. Holnap mindent rendbe hozok.

  Legalábbis azt hittem. Másnap Luhan nem jött iskolába. Megkerestem Chent, hogy esetleg nem tud-e róla valamit, de ő is ugyanolyan tudatlan volt, mint én. Többször összefutottam Junhonggal, de tudomást nem véve róla, mentem el mellette vagy kerültem el. Tönkretett mindent. Többször fürkésztem a telefonomat, mint általában, hátha kapok hívást Luhantól, vagy csak egy üzenetet, de nem. Csak rajta gondolkodtam egész nap. Semmire nem tudtam figyelni. Megkértem Chent, amint tud valamit, értesítsen. Iskola után egyből mentem hozzá, bekopogtam, de senki sem nyitott ajtót. Felhívtam, de nem válaszolt. Írtam üzenetet, de nem reagált rá. Most mit tegyek? Tébláboltam még egy ideig a ház előtt, de nem történt semmi. Ennyire elege volt belőlem? Ennyire nem akarta hallani az igazságot? Nem tudom mikor, de hazaindultam és a lehető leglassabban érkeztem meg, mint általában. Otthon a szobámba zárkóztam ismételten, kivételesen tanulni kezdtem, de nem nagyon ment. Azon agyaltam, mit érthetett félre Luhan vagy hallottam egy pletykát, amiért ennyire nem akart tudomást venni rólam. Nem tudom mi lehetett, de nagyon idegesített. Végül a tanulásban találtam kiutat - ami nálam ritka pillanat volt - és elterelte kissé a gondolataimat. Mikor végeztem lementem vacsorázni a szüleimmel. Kérdeztek Luhanról, de inkább tereltem a témát, és mintha értették volna a célzást, nem kérdeztek többet. A vacsora végeztével elmosogattam, ami megint egy furcsa dolog nálam. Apáék meg is lepődtek, de inkább nem mondtak semmit. Ezek után lefürödtem, majd az ágyba feküdtem. Csak a telefonomat néztem, de semmi. Bárcsak kaphatnék egy kis üzenetet, hogy "Jól vagyok. Majd beszélünk" vagy "Élek még." vagy akármit, csak tudjam, jól van.

   És ez így ment, három hétig. Három héten keresztül egy szót nem hallottam Luhan felől. Chentől tudtam meg, hogy jól volt, viszont lefogyott és eléggé sápadt volt. Minden egyes nap elmentem hozzá, de nem nyitott ajtót senki. Mindig felhívtam, hagytam üzenetet, de egyikre sem reagált. Egyre jobban vesztettem el a reményt, hogy tudni fogok többet is. Kezdtem kétségbe esni, hogy elveszítettem. Jinnel sikerült találkoznom a hetekben. Az ő szavai jártak a fejemben.

  - Nem lesz ennek vége ne félj. Gondold magad Luhan helyébe. Te hogy reagálnál egy ilyenre? Kris, szeret téged. Ebben semmi kétség, ahogy meséltél róla. Túlságosan szeret téged, ahhoz hogy elhagyjon egy ilyen esett miatt. Időre van szüksége, mivel ahogy a szavaidból ítélve, te vagy neki az első ilyen szintű barátja, így sokkal rosszabbul érinti, mert nem akar elveszíteni. Fél ettől. Nem akarja elveszíteni azt a valakit, akit végre megszerzett. A tökéletes férfit találta meg, akit nem akar elhagyni. Kris fontos vagy neki. Ebben biztos vagyok - mosolygott rám végig és úgy mondta ezeket, mintha biztosra tudná, mit érezhet most Lulu. Nagyon hálás voltam neki, nem engedte, hogy feladjam. Még akkor is Jin szavaira gondoltam, mikor a legjobban el voltam keseredve. Kezdtem elveszteni a reményt, hogy valaha is újralátom Luhant.

  A harmadik hét végén jártunk, már csak két órám volt hátra, de megint megtalált Junhong. Már elegem volt belőle.

  - Junhong, mondtam már, hogy nem vagyok kíváncsi rád! - förmedtem rá, ma már századjára, de nem akarta felfogni, hogy már egy nem kívánt személy számomra. Amilyen gyorsan csak tudtam az osztályomba mentem és lehuppantam Suho mellé. Az elmúlt három hétben mérhetetlenül ideges, fáradt és mogorva voltam. Mérhetetlenül dühös voltam Junhong-ra és utáltam. Miatta veszítettem el Luhant. Miatta történt ez az egész. Egyszerűen elrontotta az életemet. Suho az elmúlt időkben, végig mellettem állt, és elterelte a gondolataimat Luluról, de valamikor nem sikerült. Nagyon hálás voltam neki, hogy ennyit segített nekem. Ő a legjobb barátom, nála jobb nincsen. Végig tartotta bennem a lelket, és már nagyon sokkal tartoztam neki. Túlságosan sokkal, szerintem már elege volt belőlem, de eddig nem mondta, hogy utálna vagy baja lenne velem, de lehetséges, csak nem meri elmondani, mert félt, hogy megharagszom, de nem fogok, mivel a legjobb barátom volt. Az utolsó két óra gyorsan eltelt és már mentem is Luhanhoz. Ez már megszokássá vált nálam, hogy minden nap odamenjek hozzá, de tudtam nem kapok választ. Mikor ismételten elutasítottak, baktattam hazafelé és levetődtem az ágyra. Már elegem volt ebből. Felpattantam és elmentem otthonról. Nem tudtam eldönteni hova is menjek, de a legjobb hely ilyenkorra a kis kilátó volt.

  Ahogy bandukoltam előre, csak az én Kis Bambimon gondolkodtam. Még azt sem tudta feldobni a napomat, hogy az első hópelyhek most hullottak és csodálatos fehér színbe kezdte színezni a környéket. Bambulva ki a fejemből sétáltam egyenesen előre, nem törődve semmivel, csak az ő arcát láttam. Nem érdekelt, ha esetleg megfázom, mert csak egy vékony pulcsi volt rajtam és farmer, meg sport cipő. Haladva a kilátóhoz, egyre sűrűbb és nagyobb pelyhekben kezdett hullni a hó. Egyre inkább kezdtem a hóhullást figyelni, mint a kapcsolatomon agyalni. Megálltam, felpillantottam, lehunytam a szemem és hagytam, hogy a hideg pelyhek arcomon érjenek célba, majd elolvadjanak rajta. Érzetem, ahogy kezdek kissé megnyugodni, hogy a feszültség kiáramlik a testemből. Lehet erre volt szükségem. Levegőre. Mélyeket lélegeztem, majd mentem tovább és teljesen elfelejtettem miért is indultam el, de ahogy a kilátót megpillantottam, minden eszembe jutott.

  A domb tetejére érve, végiggondoltam, mi is történt itt velünk. Itt csókoltam meg először. Ekkor volt az, hogy olyan szinten voltam boldog, hogy semmi sem ronthatta el. Felhőtlen boldogságot éreztem, a szívem majd kiugrott a helyéről, mikor megtettem az első lépést. Azt a pillanatot újra át akartam élni. Ahogy csak "kipróbálni" akartam a csókot, mert először csókolóztam volna fiúval, de nem hittem volna, hogy valaha is, ilyet fogok érezni. Amikor ahhoz a puha ajkakhoz értem, minden felborult bennem. Amit eddig tudtam, elfeledtem. Amit tapasztaltam, eltűnt. Az érzés új volt, a helyzet tökéletes, ennél többre nem is volt szükségem. A tökéletesnél is tökéletesebb volt minden, abban a pillanatban. Amikor magához húzott még jobban, egyre többet akarva, és én is többet akartam tőle. A pillanatok, melyekért éltünk, eltűntek, de mindig találtunk újakat és a régiek feledésbe kerültek, pedig a régi emlékeket kell a legjobban megőrizni, mert ilyet nem élhetünk át még egyszer. Ezekből csak egy volt a világon. Ez nem olyan, mint a könyvekben, hogy a történetnek mindig boldog vége lesz, hogy minden gond megoldódik, mert ez nem egy mese vagy egy könyv, ez a csúf valóság, hogy semmi sem tökéletes. Bármennyire is annak érezzük, egy pillanat alatt életünk legrosszabb élménye lesz. A valóság, melyet nem akartunk tudomásul venni, mert nekünk fontosabb volt a boldogság, mint az igazi világ. Akármennyire is tökéletes az életem, mégsem az.

  - Meg fogsz fázni, ha csak így itt ülsz - hallottam meg egy ismeretlen, kellemes és barátságos hangot. Lassan felemeltem fejemet és egy nálam egy-két évvel idősebb fiút véltem felfedezni magam előtt. Farmert, fekete hosszú, pamut kabátot viselt, kezét zsebre dugta - gondoltam a hideg miatt - egy vékony sál volt nyaka köré tekerve és arcára pillantottam. Gyönyörű bronz színű bőre volt, telt ajkai, tökéletes orr, a szemöldöke is tökéletes ívben volt, barna haja kócosan lógott néhol szemébe, mely megigézett. Olyan sötétbarna szempárt még életemben nem láttam. Minden tökéletes volt rajta, a megjelenése, a teste, a haja... Úristen, én miről is hadoválok itt össze!? Egy idióta voltam.

  Kissé megráztam a fejem és észrevettem, hogy hajam nedves. Mennyi ideje ülhettem én már itt a fa alatt? Körülnéztem és láttam, hogy a hó már egy kis rétegben befedte a füvet, így arra tippeltem, egy órája lehettem itt. Már sötétedett és én nem voltam rendesen felöltözve sem. Hát ebből megfázás lesz.

  - Hallottad, amit mondtam? - szólított meg ismét kezét a fejemre tette. Leráztam kezét fejemről.

  - Tökéletes hallottam, amit mondtál - pillantottam rá, mire csak elmosolyodott. Még a mosolya is tökéletes volt. Ahogy a hófehér -akárcsak a hó - foga elővillant, telt ajka mögül, barátságos személlyé vált, de most nem volt rá szükségem. - És egyáltalán nem érdekel - fordítottam el a tekintetemet, a cipője orra hegyét kezdtem nézni. Nem volt kedvem most senki társaságára, de úgy tűnt nem vette a lapot. Eltelt egy kis idő, de még mindig ott állt előttem, majd végre odébb állt. Felsóhajtottam, de feleslegesen tettem, mivel az illető nem elment, hanem leült mellém. - Nincs szükségem senki pátyolgatására - mondtam neki és államat a térdemre helyeztem és úgy néztem a tájat.

  - Pedig pont olyannak tűnsz, aki beszélgetni szeretne. Elhagyott a barátnőd? - mondta mosolyogva és vállával meglökte vállamat. Talán ezzel próbálta oldani a feszültségemet, vagy jobb kedvre deríteni.

  - Nem, mivel nincs barátnőm - dünnyögtem, de nem néztem rá.

  - Akkor mi bajod? Csak egy nő miatt lehetsz ennyire magad alatt. Mi más van még a világon, ami miatt ennyire depressziós lehetsz? - tette fel a költői kérdést.

  - Ez nem tartozik rád.

  - Lehet, de rajtam kívül nincs itt senki, akivel esetleg megvitathatnád a gondjaidat - hozta tudtomra. Ránéztem, hajában már ott voltak a hópelyhek, melyek csak még tökéletesebbé tették. Én miért gondolkodok ilyenekről? Egy idióta vagyok!

  - Akkor sem. Még a nevedet sem tudom. Mégis hogy mondanék neked bármit is? - vontam fel a szemöldökömet.

  - Bocsánat udvariatlan voltam - mondta egy kisebb szarkazmussal. - Kim Jongin, de csak szólíts Kai-nak - mosolygott rám és nyújtotta jobbját.

  - Wu Yifan, de csak szólíts Kris-nek - elfogadtam kezét, kissé megszorítottuk, majd elengedtük egymás kezét.

  - Nah Kris, most, hogy így megismerkedtünk, elárulod nekem mi a problémád? - nézett kíváncsian.

  Sóhajtottam egy kisebbet, majd ránézetem.

  - A barátom már három hete nem beszél velem, sőt suliba sem jött azóta. Nem válaszol az üzeneteimre, nem fogadja a hívásom és ha átmentem hozzá, hogy megtudjam mi van vele, sosem mehettem be. Vagy nem nyitottak ajtót, vagy az édesanyja elküldött. Ez lenne a baj - vontam meg a vállamat.

  - Ez a barát, ha jól sejtem, nem csak egy egyszerű barát.

  - Nem, több annál. Sokkal több - hajtottam le a fejem.

  - Kérdezhetek valamit?

  Bólintottam.

  - Ne vedd tolakodásnak, de esetleg ez a barátod, a Barátod? Mármint az akibe szerelmes vagy.

  - Igen - mondtam alig halhatóan.

  - Rendes hangon is kimondhatód, mivel nekem is volt már Barátom és ez nem szégyen, ha arra gondolsz. Vállald fel! Szép tett, ha mások előtt is felvállalod.

  - Kösz.

  - És ti együtt vagytok? Vagy esetleg még nem tudja, hogy érzel iránta.

  - Együtt vagyunk, de most már nem tudom - sóhajtottam. Hirtelen a kezét éreztem meg jobb vállamon, amint kissé közelebb húzott magához.
  - Szerintem még van esélyed. Ha elmondod a barátodnak, mi is történt pontosan, akkor biztos meg fogja érteni. Mond el neki, mit érzel iránta. Meséld el milyen volt, amikor találkoztatok, mit érzel, amikor vele vagy, milyen érzelmeket vált ki belőled. Ha ezeket elmondod meg fog bocsájtani. Hidd el nekem - mosolygott rám, és nem tudom miért, de lehet a mosolya volt ennyire hatással rám, de elhittem neki. Elmosolyodtam mondatára, majd bólintottam egyet. Még beszélgettünk egy kicsit és jó érzés volt végre elmondani azokat az érzéseket, amik kavarogtak bennem. Mindent elmondtam neki, amit úgy éreztem tudnia kellett. Nem részleteztem le semmit, csak nagy vonalakban elmeséltem, hogy ismerkedtem meg Luluval. Végig így neveztem, nem tudom miért, egyszerűen csak így jött. Ahogy ott beszélgettünk, egy barátot véltem felfedezni benne és ez jól esett. Végre nem voltam egyedül. Nem támaszkodhattam mindig Suhora, mert neki ott volt Chen, így nem csak velem kellett foglalkoznia és nem terhelhettem a hülyeségeimmel.
  Lassacskán elindultunk hazafelé, ahogy kezdett sötétségbe burkolózni a táj. Egyre sötétebbé vált minden és nehezen kivehetőek voltak a fák és a házak, míg végül fel nem kapcsolódtak az utcai fények. Ahogy egymás mellett sétáltunk és folytattuk a beszélgetést, egy nagyon jó barátra találtam Kai-ban. Nehezen lehetett a bizalmamat megszerezni, de neki sikerült pár óra alatt elérnie, hogy megbízzak annyira, hogy elmondjam neki a gondjaimat. Olyan barát, mint Suho, de mégsem. Teljesen más barát. Mikor a kereszteződéshez értünk, ahol Luluval találkoztam. Az ismerős út, a fal, a házak, az úttest, ahonnan visszarántottam, hogy ne üssék el. Kissé elmosolyodok a gondolattól, majd egyből komor lettem, mert rájöttem lehet mindennek, amennyi időt együtt töltöttünk, már jelentősége se lesz. Amikor elbúcsúztunk, Kai megadta a telefonszámát, arra az esetre, ha valami probléma lenne, amit el szeretnék mondani, vagy ha csak egyszerűen beszélni szeretnék valakivel. Megköszöntem neki, majd mind a ketten mentünk magunk dolgára. Hazakullogtam, majd egy kisebb mosollyal léptem be a konyhába, ahol anya tartózkodott. Köszöntem neki, majd a hűtőhöz menve, kivettem egy vizet és egy húzásra a felét megittam. Anya megjegyezte milyen jó kedvem van, azt meg is kérdezte Luhan-e az oka, de egyből elkomorodtam. Érezte, hogy nem kéne a témát feszegetni, így az iskoláról érdeklődött. Este, amikor aludni tértem, írtam Luhannal, hogy nagyon szeretném látni, beszélni vele és tisztázni a dolgokat. Nem vártam, hogy reagáljon rá, így lefürödtem, majd az ágyamba bújva elaludtam. Először tudtam kellemesen aludni, és nem Lulun gondolkodni, vajon miért is nem válaszolt.
  A hétvége gyorsan eltelt, még mindig nem hallottam az én Bambim felől, de nem voltam ideges, mint eddig. Nem gondolkodtam azon, vajon mit is csinálhatott abban a pillanatban, hogy van, gondolt-e rám. Nem gondolkoztam úgy rajta, mint az elmúlt hetekben, mintha nem emlékeztem volna az elmúlt hetek szenvedéseire, teljesen elfelejtettem. Mintha teljesen kicserélődtem volna, és nem tudom mi volt ennek az oka. Nem tudom mi változott meg azóta, de mintha nem ugyanaz az ember lennék. Lehet nem is én változtam, hanem a környezetem. Talán le lett festve az egyik fal? vagy esetleg anyának új frizurája volt? Lehet, hogy az évszak változás tette ezt az egészet? Nem tudtam a választ, de örültem neki. Teljesen megváltozott az életfelfogásom vagy nem tudom minek nevezhető ez. Nem gondolkodtam görcsösen Luhanon és nem streszeltem halálra magam, mely elvette a napi energiámat és rájöttem. Rájöttem miért is voltam az elmúlt három hétben ennyire fáradt és ingerült. Állandóan Luhanon járt az eszem, és ez minden erőmet elvette. Ennyi bajom volt, semmi más. Csak a stressz. Hogy én mekkora idióta voltam. Mindenkit meggyanúsítottam, hogy miatta voltam ilyen, de csakis az én hibám volt. Minden miattam volt, nem más miatt. Az én bűnöm.
  Ennek tudatában mentem hétfőn az iskola felé. Ahogy haladtam az úton, amit a fehér hó betakart, egyszerűen képtelen voltam nem mosolyogni. Elérve a szokásos kereszteződéshez, nem találkoztam Luhannal, ahogy eddig sem, de reméltem végre a mai nap láthatom. A iskoláig, pár ismerősömmel találkoztam, így velük beszélgettem, míg a folyósokon el nem váltunk. A folyósokon haladva mentem a termembe és leültem a helyemre. Suho még nem volt ott, gondoltam Chennel jött suliba és még vele volt. Kifelé néztem az ablakon és vártam barátomat, hogy megérkezzen, esetleg hallott valamit Luluról. Végül csak megérkezett és beszélgetni kezdtünk, ahogy mindig, majd elkezdődött az óra. A nap folyamán, nem nagyon léptem ki a teremből, csak ha wc-re mentem vagy épp sétáltunk Suhoval. Amikor az utolsó óra is véget ért, elindulunk kifelé az iskolából. A hó még mindig esett és már bokáig érő fehér takaró lepte el az iskola udvarát. Suhoval haladva kifelé, megpillantom kint a kapunál Chent, amint... Luhannal beszélget és mennek haza. Földbe gyökerezett a lábam. Kis Bambim? Messze volt tőlem, de teljesen kivehető volt az arca. Bárhonnan felismerném az arcát. A kis őzike szemét és mosolygós arcát.
  - Kris szerintem nem lenne jó ötlet - szólalt meg Suho mellettem, de nem törődtem vele. A lábaim maguktól indultak el az én kis szerelmem felé. Nem voltam képes megállni. Három hete nem láthattam az arcát és, amikor itt volt előttem, pont akkor ne menjek oda hozzá és öleljem meg? Egy fenét. Akaratlanul is elmosolyodtam, hogy végre láthattam és hallhattam a hangját. Nem törődve Suho szavaival, egyre közelebb mentem Chenékhez. Már csak méterek választottak el minket, meghallottam édes nevetését, és a szívem is belesajdult, hogy újra hallhattam. Amint odaértem hozzá, hátulról átöleltem, szorosan mellkasomhoz húztam, fejemet a nyakába temettem és csak tartottam. Egy megkönnyebbült sóhaj szökött ki belőlem, mikor megdermedt, mert tudtam, hogy ő volt az és nem fog ellökni magától.
  - Luhan! - mondtam mosolyogva és jobban öleltem magamhoz. El sem hittem, hogy tényleg itt volt velem ebben a pillanatban és én magamhoz ölelhettem. Annyira hiányzott már.
  - Kris. Engedj el - mondta higgadtan. Tessék? Mi? Engedjem el?
  - Tessék? - mondom zavarodottan és a mosolyom eltűnik.
  - Jól hallottad. Engedj el! - felelte ismét nyugodtan.
  - De... miért? - néztem értetlenül.
  - Mert nem akarom, hogy hozzám érj. Nem akarom, hogy közöm is legyen hozzád.
  - De miért? Nem értelek Luhan. Valami történt? - kérdeztem és teljesen nem értek semmit.
  - Valami történt? - ismételte meg utolsó mondatomat, nyávogós hangon. - Ha lenne egy csöppnyi eszed, akkor tudnád! - Egyáltalán nem értettem mi volt Luhannal. Annyira nem az a Lulu, aki megismertem.
  - Luhan... mi van veled? Miért vagy velem... ennyire ellenséges? - kezdtem el lefonni róla karomat.
  - Na vajon miért?! - fordult velem szembe. - Mert én hülye vártam rád, hogy egy napot töltsünk együtt, de mikor meglátlak egy másik srác matat a szádban! - ordította teli torokból. Teljesen ledöbbentett a hangneme és sokkolt, amit mondott.
  - Ez nem így történt! Junhong volt az, aki kezdeményezett és én el akartam lökni magamtól, de nem engedte! Én mindent megtettem Luhan! Miután eltűntél innen utánad mentem, hogy megmagyarázzak mindent, de nem nyitott ajtót senki! Az elmúlt három hétben, minden egyes nap odamentem hozzátok, hogy beszéljek veled, de vagy nem kaptam választ vagy anyukád elzavart. Minden nap írtam és hívtalak, de nem reagáltál egyikre sem! Szerinted én hogy éreztem magam? -akadtam ki teljesen.
  - Még hogy Junhong kezdte! Nem úgy tűnt, mintha téged annyira zavart volna a szituáció! Ráadásul nem ez volt az első alkalom - mindent a képembe ordított.
  - Rohadtul zavart, szóval csak tud! És én mindent megtettem, hogy elmondjam neked, de meghallgatni sem voltál méltó!!! - emeltem fel már én is a hangomat.
  - Nem volt kedvem hozzád! Sőt! Most sincs... Rosszul vagyok tőled! - ordította indulatosan.
  - Luhan! Áruld már el mi bajod van! Egyáltalán nem értem miért mondod ezeket! - egyáltalán nem tudtam mi baja is lehetett.
  - Te vagy a bajom! Hogy nem hagysz békén, pedig kurvára elegem van belőled! Menj vissza inkább a kis Junhongodhoz, ha már ennyire jóban vagytok! Engem pedig felejts el! Örökre!

  - Mi? - döbbentettek meg szavai. Elfelejteni? Őt? Soha! - Miért? De... Luhan, nekem csak te vagy. Rajtad kívül nincs senki, akit szeretek. Én téged szeretlek! - fogtam meg karját.

  - Eressz el! - kitépte magam szorításából. Hátat fordított és úgy mondta nekem a következő szavakat. - Vége. És ne keress többet. Kérlek. Nekem már van valakim.

  - Vége...? Miért mondod ezt Luhan? Kérlek ne mond ezt! - fogtam meg karját és magam felé fordítottam. - Ne mond ezt! Mond, hogy csak viccelsz és ezzel akarsz bosszút állni, de ne mond azt hogy vége! Könyörgőm! -néztem rá könyörgő szemekkel.

  - Sajnálom Kris. De nem bírom tovább - arcát ellepték a sós könnyek és én megszólalni nem tudtam. Kezem lassan lecsúszott karjáról és erőtlenül hulltak testem mellé. - Ég veled - mondta és szépen lassan kisétált az életemből.
  Amint haladt ki az iskola területéről, úgy tört darabjaira a szívem is. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy ez valaha is meg fog történni velünk. Minden egyes lépésével, felidézett bennem egy emléket az együtt töltött időből. Minden pillanatot. Amikor a kereszteződésnél, elhúztam a száguldó kocsi elől, majd barátok lettünk és végül egymásba szerettünk. A Barátom lett, és én hihetetlenül szerettem. Szerettem, szeretem és szeretni fogom. Én sosem leszek képes újra úgy szeretni valakit, mint őt. Nekem csak ő volt az életemben. Mikor már csak a lábnyomait láttam, amit lassacskán a hó belepett, éreztem, amint a szívem összeszorult és meghalt létezni. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, amit mondott. Nem lehetett ennyi. Nem érhetett így vége. Ennyi időnk lett volna együtt? Ennyit érdemeltünk meg? Ez volt a mi történetünk végszava? Ég veled? Mintha egy romantikus regényt olvastam volna, abban szoktak ilyen befejezések lenni, bár azoknak mindig boldog végük volt, nem úgy mint a mi történetünknek.

  Nem tudom mennyi ideig állhattam egy helyben, de már Suhonak kellett megmozdítania, hogy nehogy odafagyjak. Kérdezgettek Chennel, jól vagyok-e, de nem tudtam mit mondani. Egyszerűen képtelen voltam szavakba foglalni, azt amit most éreztem. Nem akartam erről beszélni, még én sem voltam képes felfogni, mi is történt. Teljesen semleges, nem is, inkább élettelen arckifejezéssel indultam Luhan után, jobban mondva csak ki az iskola területéről. A hó még mindig hatalmas pelyhekben hullt, de most sokkal jobban rákezdett esni. Magam előtt semmi mást nem láttam csak a nagy fehérséget és a csupasz fákat. Egyszer figyeltem rendesen irodalmon és a tanár egy érdekességet mondott, amint vereset elemeztünk. A hó a megbocsájtást jelképezte, mert a fehér szín tisztátalanságot szimbolizálja, amiről nekem Luhan jutott eszembe. Az én Kis Bambim, aki maga volt a tökéletes pár számomra. Nála jobbat nem is kívánhatnék magam mellé, mérhetetlenül szerettem, de... ő már nem érezett így irántam. Már csak egy teher voltam számára, egy jelentéktelen senki. Már nem léteztem a szemében. Ezek után egyáltalán beszélni fogunk egymással? Nem tudom, ezek után egyáltalán képes leszek-e hozzászólni. Képtelen lennék arra, hogy ne Barátomként gondoljak rá. Túlságosan fontos volt számomra, hogy csak így elengedjem. Az a rengeteg élmény és emlék, ami hozzá köt, képtelenség egy pillanat alatt elfelejteni. Túl sok volt az eltöltött idő, ahhoz hogy egy pillanattal el is múljon minden jó. Egy csettintéssel nem lehet semmit sem helyrehozni, ahogy ezt sem.
  - Szóval azt mondta vége van - szólalt meg mellettem meg kellemes és barátságos hangon. Csak államat térdemre támasztottam, ahogy a fa alatt ültem, mint a múltkor. Hümmögtem egyet ezzel le is tudtam a válaszomat. Sóhajtott egyet, majd kinyújtotta lábát és rám pillantott. - Hé, azért még nem dőlt össze a világ. Még találhatsz valakit, aki olyan, mint Lulu.
  - Nem. Sajnos olyan, mint ő, nem lesz még egy. Luluból csak egy van. Nekem ő az első Barátom. Én... mérhetetlenül szerettem, szeretem és szeretni is fogom. Nekem rajta kívül nincsen más. Nagyon fontos nekem. Szükségem van rá - hajtottam le a fejemet,
  - Hé, ne keseregj el ennyire. Leszel még szerelmes az életben. Lehet nem Lulu volt neked szánva.
  - Akkor ki? - kaptam rá a tekintetemet és éreztem, ahogy a hangomat felemeltem és könnybe lábadt a szemem. Elkaptam róla tekintetemet és törölni kezdtem arcomat, hogy eltüntessem a könnyeimet.
  - Ne fogd vissza őket - fogta meg kezemet és elhúzta arcom elől. - Sokkal rosszabb, ha visszafogod. Higgy nekem - mondta lágyan, mire csak a könnyeim még jobban elindultak. A könnyek végigszántották arcomat, én meg erőtlenül, sérülten dőltem Kai vállának, és nem törődtem azzal, hogy megláthatja könnyeimet. Neki képes voltam megmutatni ezt az oldalamat. Valamiért megbíztam benne. Képtelen voltam visszafogni a könnyeimet, mint a hangomat. Csak úgy mondtam a magamét, Kai meg csak hallgatott. Az ég világon egy hangot nem adott ki, de mégis tudtam, hogy meghallgatott. Ott volt velem. Most ő volt az én támaszom. Képtelen lettem volna, Suhonak elsírni bánatomat. A legjobb barátom, de nem ment volna. Ő teljesen másképpen látta a dolgokat, mint én. Ő ismerte Luhant, elmondta volna, hogy Luhan szerinte miért is mondta ezt, de nekem erre most nem volt szükségem. Most egy barátra volt szükségem, aki meghallgat, de nem mond semmit. Erre tökéletes volt Kai. Ahogy néha megérintette karomat, megsimogatta bőrömet és nem hagyott magamra. Éreztem a melegséget magam körül, amit eddig csak Lulu mellett éreztem, de nem érdekelt. Ezt a melegséget most nem fogom elengedni, most már hozzám tartozott. Éreztem, ahogy az egész testemet bejárja az ismerős és kellemes érzés, és csak azért is jobban kapaszkodtam belé. Nem engedhetem el. Őt nem. Nem veszíthettem el, azt amit megszereztem. Azt a kellemes meleget akarom érezni, mely felmelegít, mikor magam alatt voltam.
   Mikor a szemem felnyílt nem láttam semmi fehéret. Csak sötétséget. Nagyokat pislogtam, míg képes voltam realizálni hol is voltam pontosan. A saját szobámban voltam, az ágyamban, betakarva. Lassan ültem fel és körülnéztem. Hogy kerültem ide? Amire emlékeztem az Kai, amint a fa alatt ültünk a kilátóban, ahol elsírtam neki bánatomat. Mi történhetett azután, hogy sírni kezdtem? Vajon Kai hozott haza, de honnan tudta hol lakom? Épp fel akartam kapcsolni a lámpámat, mikor megéreztem magamon, egy szokatlan anyagot. Megfogtam és egy sál volt az. Nekem nincs is sálam. Jobban megnéztem, miután felkapcsoltam az éjjeli lámpámat. Ez Kai sálja. Miért hagyta itt nekem? Vissza kell adnom neki. Szépen összehajtogattam és a kis szekrényemen megpillantottam egy kis cetlit, egy üzenettel. Kai írta.
   "Remélem jobban vagy. Ha valami baj lenne, nyugodtan hívj fel. Tudod a számom. Lulu miatt meg ne keseregj. Próbáld elfelejteni. Kell egy kis idő, mire feldolgozod a történteket. Aludd ki magad, vegyél ki egy napot a suliból. Anyukád meg fogja érteni, beszéltem vele. Nagyon kedves nő, meg fogja érteni az érzéseidet. Pihenjél. És ezt mint barátod mondom. Kai"
   Mikor elolvastam az üzenetet egy nagy mosoly került az arcomra. Hihetetlenül jól estek ez a sorok és hogy számíthattam rá. Egy ilyen barát nincs még egy. Nagyon hasonlított Suhora, de nem hasonlíthattam össze két embert. Teljesen mások, de a szeretett, amit nyújtottak felém, egyforma, de lehet az is különbözött. Az órámra pillantottam, ami hajnali kettőt mutatott. Nem fogom felhívni, mert biztos alszik. Visszadőltem az ágyamba és aludtam tovább, édes, kellemes álmok vették át az uralmat a képzeletem felett és hagytam, hagyj irányítsanak. Minden szép és jót álmodtam, de tudtam egyik sem a valóság. Bármennyire is szerettem volna visszakapni Luhant, biztos nem kellettem neki.
   Már lassan egy hónapja, hogy Luhannal szakítottunk. Már javában decemberben jártunk és a téli szünet is megkezdődött. Amióta Lulu szakított velem, minden kapcsolatot megszüntetett velem. Amikor összefutottunk valahol a folyóson, ő egyből a másik irányba ment, vagy figyelemre se méltatott. Konkrétan levegőnek nézett, ha lehetett, ami kimondottan rosszul esett. Leginkább Kai társaságát kerestem, mert valamiért könnyebben tudtam vele beszélgetni, mint Suhoval, ami eléggé aggasztott. Általában Suho volt az, aki megértette a problémáimat, de mintha Luhan oldalára állt volna. Kezdtünk eltávolodni egymástól, többet volt Chen és Lulu társaságába, mint az enyémben. Chent megértettem, mert a barátja, de én voltam a legjobb barátja, akkor velem kellett volna lennie és nem Luhannal. Kissé rosszul esett, hogy a legjobb barátom is elfordult tőlem, de itt volt nekem Kai. Ő legalább meghallgatott. Valamikor naponta, valamikor csak hetente néhány alkalommal találkoztunk, de ez nekem elég volt. Egyre több időt töltöttünk együtt, anyáék is megszerették. Sokszor voltunk nálunk vagy nála. Egyre jobban ismertem meg és kezdtem megkedvelni. Más ember lettem mellette, melynek kimondottan örültem.
   Eltelt a karácsony, melyre elhívtam Kait is. Nagyon örültem, hogy elfogadta a meghívásomat és mosolyodva tölthettem ezt az ünnepet. Megajándékoztuk egymást a családommal, és Kainak is adtam. Mesélt egy könyvről, amit régóta keresett, de nem talált, véletlenül nekem az a könyv megvolt, így neki adtam. Nagyon örült neki, én meg boldog voltam, hogy boldoggá tehettem ezzel a kis ajándékkal. Aznap este velem is aludt a szobámba. Sokat beszélgettünk, ilyen hétköznapi dolgokról, de nagyon jól esett, kikapcsolódni. Olyan kellemesen telt ez az éjszaka, hogy az szavakba nem foglalható. Semmi nagy dolog nem volt benne, csak mi ketten és szavaink. Ahogy hallgattam, el is bóbiskoltam rajta, mert annyira kellemes volt fülemnek.
   Végül csak ez a nap is eltelt, majd decembert 29-én épp az egyik kávézó felé vettük az irányt, hogy megkóstoljuk a kávéjukat, mert nemrég nyílt. Ebben az évben kivételesen rengeteg hó esett, így az utakat gyönyörű fehér takaró fedte. Mindenhol az emberek lábnyoma, gyerekek akik nevetve dobálták egymást hógolyóval. Szülők, akik vigyáznak gyerekeikre. Barátok és párok, kik mosolyogva és boldogan sétáltak egymás mellett. Én is így akartam sétálni Luluval, de ez nem így alakult, helyette Kaijal sétálhattam így. Örültem, hogy ő volt itt velem és nem más. Most rá volt szükségem. Kezdtem azt érezni ez már többről szólt, mint barátság, de nem akartam hiú reményeket táplálni. Egészen addig gondolkodtam ezen, míg azt nem éreztem, hogy megfogta a kezemet. Óvatosan érintette össze ujjainkat, majd lágyan megsimogatta hideg bőrömet. Kissé lepillantottam barátomra, aki csak pár centivel volt alacsonyabb, mint én. Kedvesen rám mosolygott és elfogott a melegség, melyet eddig csak Luhannál éreztem. Ahogy kezünk összeért, megdobogtatja a szívemet, és nem is akárhogy. Ismerős érzések keringtek bennem, de mégis más volt. Más, mint Luhannál. Elmosolyodtam tettére és kissé megszorítottam kezét ezzel jelezve, örültem a közeledésének. Az egyik sarkon befordultunk és ami mosoly arcomon volt, hirtelenjében eltűnt. Ott álltunk megfagyva, egymást nézve.

   Talán hamarkodottan kezdtem bele valamibe...