Kai POV
- JongIn, gyere segíteni! - hallottam meg édesanyám hangját a konyhából, így egyből felpattantam a székemből és indultam lefelé a lépcsőn. Lebaktattam a lépcsőn, átvágtam az étkezőn és beléptem a konyhába, ahol anyám éppen az egyik polc előtt állt. Gyönyörű nő volt, a vonási mind fiatalosak és nőiesek, így inkább nézték a nővéremnek, mint az édesanyámnak. Tökéletes alakja volt, de nálam bőven egy fejjel alacsonyabb, így én voltam az, aki,- ha apám nem volt itthon - leemelte neki a dolgokat a legfelsőbb polcokról. Mosolyogva néztem, ahogy ott próbálkozott elérni az egyik dobozt, így mögéje léptem és egy könnyet mozdulattal leemeltem a dobozt, ami annyi kellett neki.
- Parancsolj - mosolyogtam le rá. Egy pillanat alatt megfordult és rám vakította gyönyörű fogsorát.
- Köszönöm Kicsim - adott egy puszit arcomra, majd elvette kezemből a dobozt és folytatta a főzést. A hűtőhöz léptem és kivettem a magam adagját, amit majd az iskolába viszek. Letettem a pultra a szendvicsemet, majd elindultam felfelé a lépcsőn, hogy a az iskolatáskámat lehozzam a szobámból. Amint fordultam a folyosóra, egyből nekimentem valakinek.
- Vigyázzál már, Kai! Sietek! - förmedt rám Eun Hee, a húgom és már ment is tovább.
- Én is bocs - szóltam utána és néztem, ahogy veszi a cipőjét, majd el is tűnt az orrom elől. Még sok bajom lesz a húgommal úgy érzem.
Jo Eun Hee, de mindenkinek csak Eun Heenek hívta, a kishúgom, aki két és fél évvel fiatalabb nálam. Amikor az ember meglátott minket, egyből arra tippelt, hogy ikertestvérek vagyunk, mert annyira hasonlítottunk egymásra. Ugyanabba az iskolába jártunk, így kihasználta, hogy a bátyja is oda járt és eléggé jó kapcsolatokkal rendelkezett, ahhoz hogy megvédhesse kishúgát. Eun Hee, mostanában eléggé csapongó életet élt, megváltoztatta a haja színét, festette a körmét, és minden féle fiúba beleszeretett. Próbáltam nevelni valahogy, de nem nagyon sikerült. Szerettem, mint a saját testvéremet, de nem nagyon sikerült. Eun Hee nem vér szerinti testvérem. Amikor anya és apa elváltak, anya nem sokkal később találkozgatni kezdett egy férfival, egy idő után bemutatott neki és a lányának, így ismertem meg az új apukámat és a kishúgomat. Hihetetlenül megszerettem őket és apámat sem hívom a keresztnevén, szerintem sosem hívtam úgy, nekem mindig is apa marad. Rá számíthattam, nem úgy, mint az igazi apámra, akit konkrétan azóta nem is láttam, mióta anyával elváltak. Mondjuk a legkevésbé sem érdekelt mi van vele. Ha ő nem érdeklődött irántam, akkor én miért tenném? A szobámban összepakoltam minden cuccomat, majd kettesével véve a lépcsőfokokat mentem le, kaptam fel a tízóraimat és hagytam el a házat.
Ahogy ballagtam az utcán úgy futottam össze a haverjaimmal és haladtunk tovább az iskola épülete felé. Amint átléptem az épület küszöbét, minden szem rám szegeződött, így haladtam a haverjaimmal tovább. Mit kell mondjak, imádtam a középpontban lenni és szerettem, ha félnek tőlem az emberek. Ahogy a folyosón lépkedtem mindenkire rámosolyogtam, akit csak ismertem, majd az osztályom felé indultam. Elhaladtam a diákok között, majd az osztályomba léptem. De mielőtt, még beléptem volna, megpillantok egy lányt, aki az évfolyamomba járt. De nem is lány, hanem egy fiú, csak annyira baba arca volt, hogy minden fiút megtévesztett. Éppen egy lánnyal beszélgetett, akiről egyből tudtam, hogy a húgom. Miért beszélgettek?
Miért pont ők?
LuHan POV
Mindig is szerettem iskolába járni. Jó tanuló voltam és szerettek is az emberek. Sok barátom volt, de egyiküket sem tudtam soha a legjobbnak nevezni. Mindezek ellenére cseppet sem éreztem magam magányosnak. Semmiben nem szenvedtem hiányt, mindig mindent megkaptam, de soha nem voltam követelőző és beértem azzal amim volt. Minden napom ugyanolyan volt, a mai is hasonlóan indult.
Felkeltem, felöltöztem, megreggeliztem és suliba indultam. Mai napom is így kezdődött, azzal a kivétellel, hogy a vége teljesen más irányba kanyarodott. De kezdjük is a legelején.
Már rég bent voltam az iskolában, úgy éreztem mindig jobb előbb ott lenni valahol, mint később, ezért mindig vagy félórával-órával a becsöngő előtt már a helyemen ülök.
Az egyik osztálytársam megkért, hogy segítsek neki cipekedni. Hogy minek, azt a mai napig nem tudom, de mivel „barátok” voltunk már ugrottam is. Ám arra azonban nem gondoltam, hogy a folyosón megállít egy lány. Elég fiatalnak tűnt, legalábbis nálam olyan egy-két évvel fiatalabbnak saccoltam. Aztán jobban megnéztem és eszembe jutott, hogy ki ő. Jo Eun Hee. Kim JongIn húga. Nagyon szép lány volt és hihetetlenül hasonlított a bátyára. Rengetegen szerették a suliban, mert nagyon kedves, szorgalmas, bár egy kissé követelőző volt. Éppen ezért nem tudtam elképzelni, hogy mit akarhat pont tőlem.
- O-oppa! - egy kissé megilletődtem a megszólításán, de már vártam, hogy mit szeretett volna tőlem. - Én… Ezt neked hoztam! - a kezembe nyomott egy csomagot, majd azzal a lendülettel elfutott és ott hagyott a folyosón.
Visszamentem az osztályba és a táskám mélyére süllyesztettem a kis ajándékot. Nem tudtam elképzelni, hogy miért adna nekem Eun Hee ajándékot. Hiszen eddig sosem beszéltünk és csak néha-néha láttam a folyosón a barátnőivel. Furcsa.
A nap további része pedig még furcsább volt. Akárhányszor találkozott a tekintetem Eun Heeével mindig elkapta a fejét és az ellenkező irányba kezdett el haladni. Ilyenkor pedig – a sors fintorának vagy nem is tudom minek köszönhetően – Kaival is találkozott a pillantásom, aki felvont szemöldökkel mért végig és nem hazudok, ha azt mondom jól megijedtem tőle. JongIn a másik osztályba járt, de hatalmas tekintélynek örvendett és nem igazán szerettem volna magamra haragítani.
Otthon köszöntöttem anyát, megebédeltem, majd elkezdtem megtanulni a leckéket. A táskámban matattam, amikor a kezeim közé került a kis ajándék, amit JongIn húgától kaptam. Szépen volt becsomagolva, egy hibát sem lehetett észrevenni rajta. Remegő kezekkel bontottam ki és mikor megpillantottam a csomag tartalmát a lélegzetem is elakadt. Ezt a könyvet már évek óta kerestem, de sehol sem találtam, ráadásul az első kiadás volt, egy vagyon lehetett…
De miért adna nekem egy ilyen ajándékot Eun Hee?
Kai POV
Egész nap azon kattogott az agyam, vajon mit akarhatott Luhan a húgomtól?! Ahogy szünetekben a folyosókat jártam, néha találkozott a tekintetem Luhanéval és nem kell hogy mondjam, hogy is néztem rá. Végigmértem többször is, de nem tudtam elképzelni, hogy mi tetszett rajta a húgomnak. Próbáltam nem ezen gondolkodni, de akárhányszor meghallottam Luhan vagy a húgom nevét vagy hangját, egyből ezen kezdtem agyalni. Nem tudom mi is idegesített, de nem tetszett ez nekem, hogy Eun Hee és Luhan együtt legyen. Valami furcsa volt abba, hogy ők együtt legyenek. Megmagyarázhatatlan okokból nem tudtam együtt elképzelni őket. Vagy ez szimplán egy testvérei érzés, ami azt jelezte, mennyire is fontos a húgom? Talán féltékeny lennék Luhanra, amiért Eun Hee felé mutatott érdeklődést és nem felém?
E gondolatok mellett indultam hazafelé, majd amikor átléptem a küszöböt, egyből mentem a szobámba és vetettem magam a székembe, miközben a táskám a földön landolt. Nem voltam az a tanulós típus, de mégis jó tanulónak minősültem az osztályban. A délutánjaimat általában azzal töltöttem, hogy különböző pszichológiai témájú könyveket tanulmányoztam, meg nagyon érdekeltek a krimik és a sci fi-k is. Eléggé sok ilyen könyvvel rendelkeztem, így el tudtam magamat foglalni, egészen addig, míg Eun Hee haza nem jött és csüngött egész délután a nyakamon. Én segítettem neki a lecke írásban, ha esetleg valamit nem értett, de inkább az én szobámban ülve tanult, így mindig velem volt. Miközben ott tanult az ágyamon párszor rákérdeztem, hogy honnan ismeri Luhant, meg milyen kapcsolatban vannak. Egyértelmű válaszokat nem kaptam, így kezdtem gyanakodni, hogy vajon mit érez a fiú iránt. Valami furcsa érzés járta át a testemet, mikor erre gondoltam. Nem bírtam egy helyben ülni, így úgy tettem mintha pakolgatnék, legalább levezettem hiperaktivitásomat.
Lassan Eun Hee befejezte a tanulást, túlságosan izgatottan pakolta össze a cuccait és hagyta el a szobámat. Kissé lepődötten pillantottam utána és nem értettem, mire ez a nagy sietség. Lassan én is kimentem a szobámból és lassan komótosan lépkedtem a lépcsőn, mikor meghallottam Eun Hee és anya hangját.
- Átmegyek Jia-ékhoz. Ott is aludnék náluk, onnan mennék holnap iskolába. Ígérem, egyből hozzájuk megyek és nem mászkálok el - mondta húgom anyának, aki minden bizonnyal elgondolkodott az ajánlaton.
- Rendben, de szeretném, ha felhívnál mikor megérkezel.
- Köszönöm - és gondolom itt anya nyakába ugrott és ölelgette halálra. Nem nagyon szokott eljárni itthonról, így kicsit furcsa volt, hogy el akart menni. Lassan mentem tovább és hallottam, amint felkapta a cuccait és hagyta el a házat. A konyha felé vettem az irányt, egy üveg vízzel megyek vissza a szobámba és zárom magamra az ajtót. Ahogy a szobámban voltam egyedül, csak Luhan járt az eszembe. Miért gondolok arra a babaarcú gyerekre? Ki kell vernem a fejemből.
Próbáltam másra koncentrálni, de nem nagyon sikerült, így az olvasásban találtam menekvést, ott legalább nem rá gondoltam. Este felé, megfogtam az alvós cuccomat és a fürdőszobába zárkóztam. Levetkőztem, majd a tükörbe pillantottam. Nem voltam az a tipikus kigyúrt gyerek, inkább csak megvolt az alkatom hozzá és nem kevés izomzattal rendelkeztem a megfelelő helyeken. Beletúrtam a hajamba, majd beléptem a zuhany alá. Megengedtem a meleg vizet és engedtem, hagy folyjon végig testemen. Felemeltem fejemet és arcomba vágódott a víz, de ez most hihetetlenül jól esett. Nyomtam a kezembe a tusfürdőből és elkezdtem bekenni vele testemet, mire figyelmes lettem valamire. Levezettem kezemet testemet, mire megérezhettem a férfi test reakcióját, amint reagál egy kézre. Lassan kezdtem rajta húzgálni kezemet közben egy dögös lányra gondolni, amint ő tette ezt velem, de folyton az a baba arcú Luhan jutott az eszembe. A gondolataimba fészkelte magát és nem tudtam sehogy sem kiverni onnan. Akármennyire is próbálkoztam, annál jobban gondoltam rá és hatására, a vártnál előbb könnyítettem magamon. Lihegve vettem a levegőt, majd gyorsan lefürödtem és próbáltam megmagyarázni magamnak, miért is gondoltam Luhanra, de nem találtam a megoldást. Kimásztam a zuhany alól, szárazra töröltem magam, majd a szobámba vettem az irányt. Hanyatt vetettem magam az ágyon és bámultam a plafont. El kellett felejtenem. Ez egy egyszeri esett volt. Többé nem fog előfordulni. Legalábbis ezt gondoltam, míg álmaimba nem férkőzött ismételten az az arc és ébredtem egy hatalmas sóhajtással és szitkozódással.
Miért történik ez?
LuHan POV
Másnap reggel furcsa érzéssel keltem ki az ágyamból. Az agyam egyfolytában Eun Heen járt. Még mindig alig tudtam elhinni, hogy egy ilyen nagyszerű ajándékot kaptam tőle a semmiért. És ez így ment hetekig. Mindig odajött hozzám, a kezembe nyomott egy díszes csomagot és elfutott. A sors iróniája, hogy ezeknél az alkalmaknál JongIn mindig figyelt, mintha követné a húgát vagy nem is tudom. De az biztos, hogy az a pillantás, amit ilyenkor felém küldött, nem tartozott a legkedvesebbek közé. És ezektől kezdtem megijedni.
Már maga a tudat, hogy egy lány ajándékot ad nekem… eléggé furcsa. Hiszen ez nem a fiúk dolga? Minden kacattal megajándékozni egy lányt, erre meg… Én vagyok az, aki ezeket kapta. És ráadásul azt sem tudtam, hogy miért.
Ebben a hónapban pedig még jobban rettegtem. Hogy mitől, azt nem tudom, mindenesetre egy nagyon rossz érzés kerített hatalmába. Február volt. És köztudott, hogy a február legjelentősebb ünnepe a Valentin nap. Az iskolánk követi a japán hagyományokat, éppen ezért az egész ceremónia úgy zajlik, hogy a lányok csokit adnak a kiszemelt fiúknak. És itt jött az új – nem is tudom minek nevezzem – „rendelet”, hogy ha a fiú csokit kap, azzal a lánnyal kell elmennie a Valentin-bálra, akitől először kap édességet. Teljesen lányközpontú az egész, éppen ezért minden fiú buzgón teper, hátha álmai királykisasszonyával mehet el a bálra. Engem sosem érintett ez az egész. Soha nem kaptam csokit és nem mentem el a bálba sem. Túl nagy felhajtás és sosem volt kedvem az egész hajcihőhöz. Ám arra nem gondoltam, hogy ez az egész ebben az évben más lesz.
Az egész suli Valentin lázban égett. A lányok apró bonbonos dobozokkal rohangáltak fel-alá. Kai – mint eddig az elmúlt héten bármikor – az osztályunkban beszélgetett a haverjaival. Közben folyamatosan engem bámult, ami egy idő után kezdett eléggé kellemetlen lenni. Próbáltam nem figyelni rá, de elég nehezen ment. Aztán megtörtént.
A terem ajtaja kivágódott és nem más lépett be rajta, mint Eun Hee. Kezében egy doboz bonbonnal. A teremben feszült csend lett és mindenki tűkön ülve várta, hogy Eun Hee kinek adja a csokit. Eun Hee felszegett állal elindult egyenesen, a padomhoz. Ott megállt, elmosolyodott – mintha egy kicsit el is pirult volna – majd letette elém a kis kék csomagoló papírba csomagolt dobozkát.
- Oppa! Eljössz velem a bálba? - kérdezte szégyenlősen, de szemeiben valami hihetetlen csillogást véltem felfedezni.
- Öhm… Hát… Izé… - most erre mit mondjak? Miért pont én? Ilyen nem történhet meg velem. Elnéztem a lány mellett, majd tekintetem megállapodott JongInon, aki először felvont szemöldökkel, majd amint észrevette, hogy nézem, összehúzta szemeit és szinte fenyegetve nézett.
Most mit csináljak? Mi a jó életet csináljak? Én nem akarok elmenni a bálba. Számomra az egy kész kínzás. Ráadásul táncolni sem tudok, az meg végképp nem hiányzik, hogy az egyik nyálas számnál elrángasson és lassúzzon velem. Aztán elgondolkodtam. Nem akartam, hogy ez a lány miattam sírjon. Nem tűnt egy érzelmileg gyenge személynek, de bele sem mertem gondolni milyen megaláztatás egy lánynak, ha visszautasítják. Ráadásul ennyi ember előtt. A másik pedig JongIn volt. Bele sem mertem gondolni, mit tenne velem, ha a húgát megríkatnám. Nem túl kecsegtető gondolat, hogy egy árokban ébredjek félholtra verve.
Tekintetem visszavezettem Eun Heere, aki száját rágcsálva, várta válaszomat. Egy lemondó sóhajt hallatva megadtam válaszomat.
- Rendben. Elmegyek veled - erőltettem magamra egy mosolyt, Eun Hee pedig majdnem elsírta magát örömében. Az erőltetett mosolyom igazivá vált és úgy néztem a lányra. Ha nevet, nagyon szép. Olyan, mint egy angyal.
- Köszönöm Oppa! - majd hirtelen egy kicsit melegem lett. Ugyanis Eun Hee egy apró puszit adott. A számra.
Éreztem, hogy elpirulok, de a lány is hasonlóan reagált. Majd fogta magát és kisietett a teremből. Ajkaimhoz emeltem ujjaimat és csak egy gondolat jutott eszembe: Annyira kellemes.
A tömeg felocsúdott, majd mindenki témát váltott. Egyedül JongIn legeltette rajtam még mindig szemeit, melyekből most egész mást olvastam ki. Nem tudom, hogy mit, de különös érzés kerített hatalmába. Úgy éreztem fojtogat a levegő, ezért elindultam kifele a teremből.
Visszaindultam, miután kitisztult a fejem, de arra nem gondoltam, hogy befelé menet belebotlok JongInbe.
- Ne haragudj! - mondtam, majd szégyenlősen lehajtottam a fejem.
- Semmi baj - hitetlenül felkaptam a fejem. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen srác, mint JongIn, hozzám szól majd. - Majd még találkozunk - suttogta, majd kezével óvatosan végigsimított derekamon.
Ez komolyan nem az én napom!
Kai POV
A reggeli probléma utána, kissé könnyebben kezdtem az iskolát. Néha átnéztem a másik osztályba a haverjaimhoz, hogy ne csak ők járkáljanak már át hozzá. Kissé meg is lepődtek mikor felbukkantam az ajtóban. Valamelyik padhoz vágódtam és onnan követtem az eseményeket. Nem nagyon szoktam belefolyni az beszélgetésekbe, inkább csak bizonyos kérdésekre válaszoltam, vagy elmondtam a véleményemet, ha kikérték egyáltalán. Én csak egy vitában szoktam fontos lenni, máskor annyira nem. Mintha ott sem lennék a beszélgetésnél. Én csak az alap szilárdságot adtam meg az embereknek, mert jól tudták, tőlem mindenki félt, és tekintélyem volt az emberekre. Ahogy ott ültem a padon és elengedtem a fülem mellett az unalmas fecsegésüket, végigtekintettem az osztályon és megpillantottam őt. Aki mostanában a gondolataimba férkőzött. Ott ült a padjában és figyelte az eseményeket, amikor is a tekintetünk találkozott. Próbáltam csúnyán nézni rá, amiért Eun Hee-vel találkozgatott. Amikor csak a folyosón sétáltam őket pillantottam meg, együtt. Vagy elkezdtek érdeklődni egymás iránt vagy szimplán barátok, de valami itt nekem nagyon nem tetszett. Ahogy ott legyeskedett Eun Hee néha a nyakán, meg ajándékokat adott neki, egyáltalán nem tetszett.
És ez így ment majdnem két hétig. És ezen a két hétben majdnem minden egyes nap a fürdőben és reggel, Luhan volt az első gondolatom. Megőrjített, hogy rá gondoltam és próbáltam a suli legdögösebb csajára gondolni, ahogy kényeztet, de akkor is Luhan került a középpontba. Már kezdtem kétségbeesni, hogy esetleg átpártoltam a másik csapatba, de mikor az egyik lányt vittem fel a szobámba, egyszer sem gondoltam Luhanra, amint az élvezet felé tornáztam magunkat. Kisebb megkönnyebbülés volt, mikor vége volt mindennek és aludhattam végre, de a lehető legnagyobb bánatomra, ismételten Luhannal álmodtam és mehettem a fürdőbe reggel.
Lassan elérkezett a február, amit a lehető legjobban utáltam. Nem szimplán azért, mert hideg volt és befagyott a seggem. Nem. Ez volt a legkisebb gondom. Az igazi gond az a fránya Valentin-nap volt. Utáltam, mint a rossz pénzt. Ilyenkor egy csomó lány szokott megkeresni és kér meg, hogy menjek el vele a bálra, de az embernek rohadtul nem volt kedve hozzá. Nem akartam kiöltözni, utáltam az egész hangulatot, de mivel én voltam a suli legkapottabb pasija, kötelességem volt megjelenni ott, egy lánnyal. Így megválogattam kivel is jelentem meg az adott napon, de idén ez nem ment. Az utóbbi pár napban, egyre többet gondoltam a kis Bambi arcú gyerekre. Túlságosan felkeltette az elmúlt időben az érdeklődésemet, így amikor csak lehetett őt figyeltem. Mint ma is.
Az osztályában ültem és figyeltem őt, próbálva nem feltűnően, de már biztos észrevette, hogy nézem. Kissé elbambultam és csak arra lettem figyelmes, hogy kivágódott az ajtó és Eun Hee lépett be rajta. Egyenesen Luhan asztala felé vette az irányt. A szemeim nagyra kerekedtek, mikor a húgom feltette azt a kérdést. Luhan felém nézett, mintha csak a választ várná tőlem, így próbáltam a tudtára adni, hogy ha megbántja a húgomat, azt nagyon megkeserüli. Végül csak igent mondott a húgomnak, de a húgom reakciójára egyáltalán nem számítottam. Lehajolt és megcsókolta. Lehet csak egy puszi volt, de akkor is megcsókolta. Itt még én is megdöbbentem és nem csak a többiek. Mikor Eun Hee kiment a teremből, visszatért a rend és Luhan is elhagyta a termet. Gondolom, eléggé sokkolta Eun Hee reakciója, és nem csak őt. Nem kis idő elteltével elindultam ki a teremből, mire valaki nekem jött. Ez a valaki nem volt más, mint Luhan.
- Ne haragudj! - kért bocsánatot és lehajtotta fejét, mire elmosolyodtam. Egyre jobban érdekel ez a kölyök.
- Semmi baj - mosolyogtam, mire felkapta a fejét. Kissé mellé léptem, majd kezemet a dereka felé indítottam. - Majd még találkozunk - suttogtam fülébe és végigsimítottam oldalán, majd mentem tovább utamra. Hihetetlen nagy mosollyal ültem le a helyemre és egész nap levakarhatatlan volt.
A következő napok úgy teltek, hogy minden egyes szünetet Luhanék osztályában töltöttem. Eun Hee is eléggé sokat tartózkodott ott, hogy megbeszélje párjával a bál részleteit. Én is szereztem magamnak partnert, de vele közölte, hogy érte megyek és együtt megyünk, ennyi. Nem akartam sokat foglalkozni vele, inkább Luhant figyeltem. Jobban érdekelt a srác, mint azt hittem. Most már nem tudtam, nem rá gondolni, akárhányszor egyedül voltam vagy unatkoztam, mindig ott volt a fejemben. Eléggé sokszor, jobban mondva mindig miatta könnyítettem magamon és nagyon jól esett. Lassan már fantáziálgatni is kezdtem, hogy vajon milyen lehet azokhoz az ajkakhoz érni, amit már Eun Hee érintett párszor, mert ne az volt az egyetlen csók. Többször is láttam, hogy a húgom megcsókolja Luhant, és ez engem idegesített. Szerintem rohadtul féltékeny voltam Eun Hee-ra, de nem értettem miért. Nem voltam szerelmes Luhanba, nem tetszett, csak szimplán felizgatott. Néha a kelleténél jobban is.
Ahogy a napok teltek, úgy közeledett a bál éjszakája. Eun Hee a lehető leggyönyörűbb ruhát választotta magának, amiben gyönyörű volt. Ahogy megpillantottam a lépcső tetején elállt tőle a lélegzetem. A leggyönyörűbb lány volt a világon, és most még jobban kihangsúlyozta tökéletes alakját és idomait. A ruha tökéletesen passzolt hozzá és pislogni is elfelejtettem.
- Azért ne folyjon a nyálad bátyuskám - jött le mosolyogva, majd hozzám lépett és arcon puszilt.
- Gyönyörű vagy - néztem végig rajta.
- Köszönöm. Te sem panaszkodhatsz. A legsármosabb pasi te vagy a suliban - kuncogott, mire csak elmosolyodtam.
- Hányra jön a partnered? - gondoltam egyből Luhanra és próbáltam elképzelni öltönyben, vagy talán szmokingot vesz fel? Eléggé felcsigázott, hogy ne tudjak egy helyben állni. Lépkedtem egyik lábamról a másikra, és az órát nézegettem fél percenként. Aztán pontban fél hatkor megszólalt a csengő. Elsőként léptem az ajtó felé és kinyitottam ki. Talán ez anyáéknak és Eun Hee-nek szimplán testvéri gesztusnak tűnt, hogy az idősebb testvér félti a kisebbet, de nem tudták valójában mi zajlott le bennem. Egyszerűen látni akartam már. Kínszenvedés volt minden pillanat, amikor nem láthattam, a hétvégéken majd meghaltam, hogy nem pillanthattam meg. Mikor az ajtó nyílt előttem az arcomra próbáltam egy álarcot tenni, hogy ne lássa izgatottságomat, és remélem sikerült is.
Istenem, Luhan. A halálba fogsz kergetni.
LuHan POV
Még mindig képtelen voltam felfogni, hogy ez az egész megtörtént velem. Nemcsak, hogy elmegyek a bálba egy lánnyal; hanem a suli legkedveltebb és legcsinosabb tanulójával, aki egyben Kai húga is. Fogalmam sincs, hogy mivel érdemeltem ezt ki, de muszáj volt vállalnom a következményeket. Ahogy teltek a napok, Eun Hee egyre többször kereste a társaságomat. Szünetekben, suli után, volt, hogy még iskola előtt is engem megvárva akarta betenni a lábát az épületbe. És természetesen „elválásunkkor” mindig egy csókkal búcsúzott el tőlem. Ezeket a gesztusait nem igazán tudtam mire vélni, többnyire csak elvörösödött fejjel hagytam, hogy utána magamra hagyjon.
A napok rohamosan teltek, míg végül eljött a péntek esti Valentin bál is. Eun Hee-vel megbeszéltem, hogy ötre érte megyek és onnan együtt megyünk vissza a suliba. Mégsem hagyhattam, hogy az úgynevezett párom egyedül menjen egy bálra, ha már megígértem neki, hogy elmegyek. A szüleim pedig teljesen fel voltak dobva, hogy végre rászánom magam egy iskolai rendezvényre és miután elmeséltem nekik, hogy kivel is megyek, teljesen megkergültek, annyira örültek. Anyám még a ruháról is gondoskodott, annyira belelovalta magát a dolgokba.
A szobámban öltözve egy kissé elkalandoztak gondolataim. Eun Hee nagyon csinos lány, nem mellesleg okos és kedves is. De akárhányszor próbáltam elképzelni magunkat „együtt” sosem sikerült. Nagyon kedvelem, mint barátot, de nem tudnék rá Úgy nézni.
Mikor magamra aggattam egyszerű fekete öltönyömet és beállítottam a hajam, egy csokor liliommal – az Eun Hee kedvence – és egy doboz bonbonnal elindultam hozzájuk. Minél közelebb értem az ominózus hely felé, annál jobban izgultam. És mi van, ha Kai is ott lesz? Akkor mit csinálok? Az utóbbi időben, úgy véltem valamiért máshogy viselkedett velem, mint szokott. Na nem ment át eget rengető változásokon, egyszerűen csak más volt. És ez egy kicsit bejött.
Nagy nehezen rávettem magam, hogy becsöngessek, de arra valahogy nem számítottam, hogy Kai fog nekem ajtót nyitni. Zavaromat tetézte, hogy egy csepp arrogancia nélkül úgy mért végig, hogy legszívesebben elsüllyedtem volna.
- JongIn! Menj már arrébb és engedd be LuHant! - hallottam Eun Hee hangját és ahogy megláttam, a lélegzetem is elállt. Nagyon szép volt.
- Talán oda kéne adnod azokat, nem? - Kai morgására lettem figyelmes, aki valamiért most teljesen máshogy viselkedett, mint az elmúlt néhány napban.
- Öhm… Igen! Ezt neked hoztam! - nyújtottam a lány felé a csokrot és a bonbont, aki miután konstatálta a helyzetet fülig vörösödött.
- N-nagyon szépen köszönöm! Anyu berakod egy vázába?
- Persze, Kincsem! - mondta - minden bizonnyal az anyukája. És ekkor esett le, hogy én még be sem mutatkoztam.
- Elnézést! LuHan vagyok, nagyon örülök a találkozásnak! - majd gyorsan derékszögbe vágtam magam.
- Ugyan, én örülök, hogy végre megismerhetlek! Már nagyon sokat hallottam rólad - mondta kedves mosollyal a szája szélén. Nagyon szimpatikus egy nő.
Egy kis idő múlva Eun Hee-vel elindultunk a suli felé. Az épület előtt már sorakoztak a diákok, akik egymást várták.
Mivel hideg volt, ezért egyből bementünk és miután leadtuk a kabátokat, elindultunk a tornaterem felé, ahol az egész rendezvény zajlott.
Rengetegen táncoltak és valamiért azt hittem, hogy Eun Hee is kérni fogja – de nem tette. Csak egy aranyos mosollyal nézelődött a teremben.
- Van kedved táncolni? - még engem is meglepett, hogy rákérdeztem, hiszen ez az egyik ok, amiért nem szeretek bálokra járni.
- Igen… Ha..Ha neked is - mondta félénken, nekem pedig megesett rajta a szívem.
Kézen fogtam és levezettem a parkettra. Hála a jó istennek, nem léptem rá egyszer sem a lábára, amiért komolyan hálás vagyok.
A bál további része remekül telt, nagyon jól éreztem magam Eun Hee-vel és néha-néha még Kai-val is összefutottunk, aki egész idő alatt mogorván bámult maga elé.
Mikor vége volt az egésznek, Eun Heet hazakísértem.
- Köszönöm a mai napot Oppa! - majd kezét arcomra vezetve és egy gyengéd csókot nyomott ajkaimra.
Otthon az ágyamon ülve filozofáltam a történtekről.
Ez így nagyon nem jó!
Kai POV
Amikor megpillantottam egyszerűen bennem maradt a levegő és úgy mértem végig, tetőtől-talpig. Egyszerűen szívdöglesztően nézett ki. Most miért is beszélte úgy, mint egy kiéhezett nő? Ahogy az öltöny egész alakjára simult, és amint alakját kiemeli, csak bámulni tudtam, egészen addig, míg drága húgom meg nem szólalt mögöttem. Ekkor visszarepültem a valóságba és eszembe jutott miért is jött ide. Rögtön egy fintor került az arcomra, egyből elfog a féltékenység, és szinte szúrós tekintettel nézek Luhanra, de nem értem miért őt bántom, mikor nem tehet róla. Valamiért könnyebb őt hibáztatni, mint a húgomat. Odamorogtam neki egy mondatot, hogy az ajándékot oda kéne adnia Eun Hee-nek, mert gondoltam neki hozta és nem nekem. Miért vágytam arra, hogy egy kis figyelmet szenteljen nekem?
Kis idő után elindultak a bálra, majd lassan én is mentem a páromért, de nem nagyon izgatott. Összeszedtem, majd a bálra mentünk. Mindig is utáltam ezt a bált, de most még jobban, hogy Luhan is itt volt, főleg a húgommal. Kellő távolságból néztem őket, főleg azért, hogy Luhan is hogy foglalkozik a húgommal, de eddig tökéletesen megfelelt. Még fel is kérte táncolni Eun Hee-t, amit díjaztam nagyon, mivel tudom mennyire fontos az én kis húgocskámnak ez az este. Figyeltem őket végig, de közben én is teljesítettem kötelességeimet a partneremmel, mondjuk nem valami szívesen, mert semmi kedvem nem volt az egész estéhez, de Eun Hee-ért mindent megtettem. Amikor néha-néha összefutottunk, nem bírtam nem leplezni nem tetszésemet feléjük, de nem tudom miért voltam velük ilyen. Nem értettem saját magamat, főleg azért, mert még sosem viselkedtem így senkivel sem, sőt, még nem éreztem ilyet soha sem. Zavart, hogy együtt látom őket, hogy egymás kezét fogták. A hideg futkosott a hátamon, ahogy csak megpillantottam őket, de amikor láttam, hogy Eun Hee mennyire jól érezte magát Luhan társaságában, tudtam, hogy ne fog lemondani róla és törekedni fog arra, hogy Luhan valamikor az övé lehessen.
Lassan a bálnak vége lett, így mindenki elkezdett hazafelé bandukolni. Néztem, ahogy Luhan hazafelé kísérte a hugicámat, így nyugodt szívvel kísértem haza páromat, de onnan már nem jutottam haza. Mintha a partnerem, csak olvasott volna a gondolataimban, hogy most rohadtul ideges vagyok, így a házuk ajtajában szenvedélyesen tapadt a számra és a tudtomra adta, neki nincs ellenére, hogy nála töltsem az éjszakát. Nem tököltem el az időt, egyből a lány szobájába vettük az irányt és az ágyat vettük célba. Minden tökéletes volt abban a pillanatban, minden, de mégsem. Mikor már ott tartottunk, hogy megszabadítson az alsómtól, éreztem, hogy nem izgultam fel rá, ahogy eddig mindig történt, egyszerűen nem hozott lázba ez a lány. Ahogy ott álltam előtte, nem őt képzeltem magam elé, hanem Luhant, amint ő teszi ezt velem, viszont nem akartam úgy együtt lenni valakivel, hogy közben másra gondoltam. Nem vágytam erre a lányra. Pillanatok alatt léptem el tőle, majd kezdtem felöltözni és gyors léptekkel hagytam el a házat. Hazafelé vettem az irányt és rendbe szedtem magamat az útközben, nehogy még faggatni kezdjenek otthon, hogy milyen bajba is keveredtem. Ahogy haladtam a sötét utcákon, éreztem, ahogy egyre hidegebb és hidegebb lesz. Már nagyon otthon akartam lenni a meleg házban, hogy felmelegedjek és ne fagyjon szét a seggem. Már kellőképpen fellélegeztem mikor az utcánkba fordultam be rohanva, mikor is a házunk előtt két alakot pillantottam meg. Egyből felismertem Eun Hee-t, ahogy haját kissé megborzolta a szél és kissé meg is libbenti ruhája alját. Látom Luhant, amint mosolyogva néz a húgomra, majd a következő pillanatban, kis húgocskám szája Luhan száján landolt. Nem volt hosszú csók, még csóknak sem nevezném, csak egy ártatlan hosszú puszi volt, de tudtam, Eun Heenek nagyon sokat jelentett. Megvártam, míg Luhan elbandukolt a házunk elől, így én is bejuthattam a házba végre. Sétálva fel a szobámba, egyre csak az előbb történtek jutottak az eszembe és akaratlanul is az ajkaimhoz nyúltam. Miért vágytam ennyire arra, hogy az én ajkaimat érintse meg?
És ez egyre rosszabb lett a napokban. A hétvégén majd megőrültem, hogy nem láthattam őt, de az még jobban rontott a helyzeten, hogy a suliban Eun Hee állandóan a nyakán lógott, engem meg egyre jobban fogott el a féltékenység. Akárhányszor akartam Luhan közelében lenni, mindig ott volt a húgom. Már kezdett az idegeimre menni, ahogy a nyakán lógott. Tudtam, hogy szerelmes Luhanba, de így fogja elijeszteni magától, tudhatná. Így telt el legalább három nap, és már a harmadik végén besokalltam. Mikor készültem hazafelé, gyorsan Luhan terme elé mentem, hogy előbb kapjam el, mint a húgom, anya úgyis kérte, hogy menjen haza segíteni neki, szóval hazaküldhetem. Már nagyban ott álltam az ajtóban, amikor jött is a húgom, de gyorsan lerendeztem. Láttam az arcán, hogy mennyire megbántottam, de most én akartam Luhannal lenni. Éppen megfordultam, mikor megpillantottam, amint kilép a teremből és mintha kissé meglepődne jelenlétemtől.
- Szia - köszöntem neki és odamentem hozzád. - Megyünk együtt?
- Sz- szia! Persze, menjünk. Mi történt a húgoddal?
- Mire gondolsz pontosan? - kezdtünk el kifelé menni. - Hogy a nyakadon lóg állandóan, vagy arra, amiért éppen nincs itt?
- Öhm... Tudod, engem nem zavar a húgod. Nagyon aranyos lány. - hajtotta le szégyenlősen a fejét. - A kérdés az utóbbira vonatkozott. Hiszen, szinte mindig velem jön, ezért érdekelt, hogy most miért nincs itt.
- Tudom, hogy az. Anya megkérte, hogy segítsen neki otthon a takarításban, tudja jól, hogy abban nem vagyok valami jó - mosolyodtam el. - Minden nap együtt mentek haza? - kíváncsiskodtam.
Mintha egy mosoly terült volna el az arcán, de nem láthattam biztosan, mivel nem nézett rám. Amióta csak elindultunk a földet pásztázta szemével, de nem engem.
- Igen, általában.
- Értem - mondtam és mentünk tovább. - Tetszik?
- M-mármint mire gondolsz?
- Eun Hee-re. Tetszik neked? - kérdeztem újra, mert tudni akartam a választ.
- Hát.... öhm.... Nem is tudom...Vagyis...izé...
- Nem olyan nehéz a válasz Luhan - álltam meg és felé fordultam. - Igen vagy nem?
- Én... Szóval - kapkodta ide-oda tekintetét, de egyszer sem rám.
- Mit érzel mikor vele vagy? Mit érzel mikor hozzád ér? Vágysz arra, hogy mindennél jobban vele legyél? Állandóan rá gondolsz? Ha igen akkor tetszik neked és szeretnél vele lenni, de ha nem akkor ne adj neki hiú reményeket és ha beszélgetünk akkor néz rám, kérlek - néztem le rá.
- Én nem tudom... Fogalmam sincs, hogy mit kéne éreznem! Én még sohasem voltam szerelmes, nem tudom, hogy milyen az! - üvöltött velem, egyenesen a szemembe nézve. Elkuncogtam magam tettére, hihetetlenül aranyos volt. Erre a válaszra vártam, főleg úgy hogy megtudtam nem szerelmes a húgomba, ez boldoggá tett.
- Szoktak pillangók repkedni a gyomrodban? - mosolyogtam rá.
- Tessék? - kérdezett vissza. Szerintem nem számított arra, hogy így reagálok rá.
- Szoktak pillangók repkedni a gyomrodban, amikor Eun Hee megcsókol? Felkavarodik benned minden érzés, mikor vele vagy? Azt érzed menten elájulsz, ha csak hozzád ér? - kérdeztem tovább és közelebb léptem hozzá.
- Hát.... Kellemes érzés. Nagyon is. És furcsa érzések lappanganak bennem. De... nem tudom.... - próbált hátrálni, de én úgy mentem hozzá egyre közelebb.
- És most mit érzel? - egy falhoz szorítottam, majd lehajoltam hozzá kissé, közel arcához.Már nem bírtam uralkodni magamon.
- Bizsergést. - Ha tudná én mióta bizsergek.
- És milyen ez a bizsergés? - hajoltam még közelebb.
- Kellemes.
- Kellemes annyira, hogy ne lökj el? - értem már szinte majdnem ajkaihoz, úgy szóltam hozzá.
- Azt hiszem igen.
- Akkor nem bánod, ha ezt teszem? - hajoltam rá ajkaira és éreztem, ahogy végre beteljesült az, amire eddig vágytam.
Miért ilyen tökéletes?
LuHan POV
Ajkainak ízét s hihetetlen nyelvjátékát úgy élveztem, mint még eddig soha semmit. Teljesen elvette az eszem; testem remegni kezdett s karjaiba kellett kapaszkodnom, nehogy végtagjaim elgyengülése végett a földre zuhanjak.
A kimondhatatlanul jó csókunknak a levegőhiány vetett véget. Kapkodva vettem a levegőt és éreztem, hogy ő sem tette másképp. Ajkaimat harapdálva pásztáztam a földet; egyszerűen képtelen voltam a szemeibe nézni.
Egyik pillanatban puha kezeit arcomra helyezte így kényszerítve engem, hogy szemeibe nézzek. Nagy nehezen rávettem magam, hogy íriszeibe nézzek s amit ott megpillantottam túl ment minden elképzelésemen. Csoki barna – szinte már fekete – szemei furán csillogtak s olyan kedvesség áradt belőlük, mint amilyet még soha sem láttam. Vagyis, hasonlóan ragyogtak Eun Hee szemei is, de JongIné más volt… Volt benne még valami, amit nem tudtam leírni. Még mindig karjaiba kapaszkodva álltam ott félve, hogy bármelyik pillanatban összeeshetek. Aztán nagy erőt véve magamon eltoltam őt s zavaromban ismét a földet kezdtem fixírozni.
- Lassan haza kellene mennem. Meg neked is, nehogy azt higgyék valami bajod esett. – motyogtam zavartan. Valamit mondott, de nem hallottam szívemnek hangos dübörgése miatt.
Mielőtt bármi is történt volna, gyorsan sarkon fordultam és hazarohantam. Amint becsuktam magam mögött az ajtót, hátamat nekitámasztva fújtam ki a bent maradt levegőt.
Sebtében felrohantam a szobámba s bevetve magam puha ágyamba próbáltam magam alvásra bírni, ám ez nagyon nehezen sikerült. Álmomban Kaival voltam s ugyanazt műveltük, mint a házuk előtt. És azt hiszem nem kell elmondanom, hogy milyen hatását élveztem az álmomnak másnap reggel…
Mikor mindennel végeztem, kétes érzésekkel indultam meg a suli felé. Majd amint betettem a lábam az intézménybe, egyenesen az osztályom felé vettem az irányt. Arra azonban nem számítottam, hogy JongIn is ott lesz. Szívem kissé hevesen kezdett verni, arcom pedig égett. Zavarban voltam és hihetetlenül szégyelltem magam. Nem csak a reggeli miatt, hanem Eun Hee miatt is.
Végszóra az említett lány is megjelent az ajtóban s amint megpillantott, felém vette irányát és ott mindenki előtt megcsókolt. Olyan kellemes volt, mint emlékeztem, de valami hiányzott… Valami olyan, amit akkor éreztem, amikor Kai csókolt meg.
Lassan elvált tőlem, majd szemeimbe nézve egy halvány mosoly terült el arcán. Annyira hasonlít Kaira… Szinte olyanok, mint két tojás. Akkor miért érzek máshogy, mikor Ő van a közelemben?
De akkor ez azt jelenti, hogy vonzódom Kaihoz? Egy fiúhoz? Úristen… Ez nem lehet igaz. Nagy morfondírozásom közepette észre sem vettem, hogy Eun Hee elhagyta a terepet. Sejtettem, hogy hogy nézhetek ki. Kissé lesokkolódva a magam által kreált gondolatokra, lehuppantam a székemre. Mire kicsit is sikerült összeszednem magam, Kai már sehol sem volt, helyette a tanár tette be a lábát a terembe megkezdve az órát.
Egész nap úgy viselkedtem, mint egy zombi, aki azt sem tudta, hogy mi folyik körülötte. A gondolat, hogy esetleg a fiúkra bukom; egy kissé megrémített. Mit kissé, annyira bepánikoltam tőle, hogy még a szokottnál is jobban magamba fordultam. És a helyzeten egyáltalán nem javított, hogy Eun Hee és JongIn egyfolytában, minden szünetben jöttek meglátogatni. Érdekes, hogy eddig úgy ahogy elviseltem a lány közelségét, most rendszerint félek a helyzettől, mióta JongIn… Szóval, igen.
Az egyik észrevételem viszont az volt, hogy mikor JongIn bejött a termünkbe, sose jött oda hozzám, mindig csak távolról figyelt; de azt folyamatosan. Aztán, amikor bejött a húga is, mintha a légkör megváltozott volna körülötte. Olyan ellenséges és elutasító lett, hogy egy kissé megijedtem tőle. Szúrós szemekkel figyelte testvérét, miközben az velem társalgott. Az egész szituáció olyan, fura volt…
Nap végén a tankönyveimet pakoltam be a táskámba, amikor valaki megkopogtatta a vállamat. Érdeklődve fordultam hátra s szívem kihagyott egy pillanatot, mikor megláttam, hogy Kai állt mögöttem.
A szívem olyan hangosan kezdett el verni, hogy alig hallottam, amit mondott. Az utolsó mondatot viszont elcsíptem.
- Ráérsz délután?
- Miért kérdezed?
- Gondoltam, hazakísérlek, ha nincs más dolgod. Eun Hee sem fog zavarni, mert a barátnőivel ment el vásárolni.
Motyogtam valamit, majd táskámat a vállamra kapva megindultam a kijárat felé, ahová JongIn is követett. Az út teljes némaságban telt, már majdnem otthon voltam, amikor JongIn kézfejét véletlenül enyémhez érintette. Az érzésre egy kicsit megborzongtam, majd úgy tettem, mintha mi sem történt volna, folytattam az utat. Igen ám, csak mint később kiderült, nem véletlen volt, ugyanis Kai még további három-négy alkalommal is eljátszotta az előbbit, majd, mint aki jól végezte dolgát, elmosolyodott és félhangosan kuncogott.
Alig vártam, hogy hazaérjek. Már léptem volna be a kapun, amikor Kai megfogta a csuklóm és visszarántva magához ajkaimra tapadt.
Az érzés, amit tegnap tapasztaltam ismét megszállta testemet s nem hagyott szabadulni.
JongIn, mi a fenét műveltél velem?!
Kai POV
Hihetetlen volt az a röpke néhány pillanat, amíg ajkaim Luhan ajkait érintették, mintha a felhők felett három méterre lépkedtem volna. Ahogy azokat a puha párnákat érintettem, a gyomrom felkavarodott, mintha ezer és ezer pillangó repkedett volna benne, melyek ki akartak szabadulni abban a pillanatban. Éreztem, ahogy a karomba kapaszkodik, mintha még remegett is volna, de nem bírtam törődni vele, csak ajkaira voltam képes koncentrálni. Lassacskán nyelvemet is bevetettem és egy hosszú, kissé szenvedélyes, nyelves csókba invitáltam, melyet semmi sem szakíthatott félbe, egyedül csak oxigén hiányos tüdőnk, mely nem bírta sokáig levegő nélkül. Lihegve kapkodtuk mind a ketten a levegőt, de képtelen voltam elengedni őt, ezek után. Túlságosan is tökéletes, ahhoz hogy eltűnjön az életemből. Miután ajkunk elvált egymástól nem nézett rám azután, képtelen voltam nem látni édes arcát, így kezemet arcára simítottam és felemeltem fejét, így kényszerítve arra, hogy a szemembe nézzen. Csodálatos szempárja elkápráztatott és elállt minden lélegzetem, már hajoltam le hozzá, hogy újra átérezhessem a csodát, mikor csak eltolt magától, ismételten a földet kezdte fixírozni és közölte ideje hazamennünk. Én nagyon nem akartam, hogy elváljunk. Vele akartam maradni, ameddig csak lehetett. Már nagyban nyitottam a számat, hogy megállítsam tettét, mire csak elrohant mellettem, egyenesen haza, engem faképnél hagyva.
- Megőrjítesz Luhan - mosolyogtam utána és én is hazafelé vettem az irányt. Egy kisebb önelégült mosollyal léptem át a küszöböt és bandukoltam fel a szobámba, miközben tudtam, hogy a húgom mennyire is utálhat ebben a pillanatban és talán Luhan is éppen rám gondolt, ahogy én is rá. Az ágyamba hatalmas mosollyal feküdtem be és ez egész éjjel levakarhatatlan volt rólam, mert hihetetlenül boldog voltam.
Másnap reggel elintéztem minden reggeli teendőmet elintéztem, majd összepakolva az iskolai tanszereimet hallottam, amint a húgom éppen telefonál és ecseteli barátnőjének, hogy Luhan mennyire tökéletes, és mennyire örül neki, hogy vele lehet, ahogy a kezét foghatja és csókolhatja minden egyes nap ajkait. Ahogy az ő szájából azokat a szavakat, olyan érzésem támadt, mintha a szívembe egy kést döftek volna, közben pedig egy szögesdróttal összekötnél, olyan szintű fájdalom hasított belém. Miért esett ennyire rosszul, ahogy Luhanról beszélt? Igen, megcsókoltam Luhant, mindennél jobban akartam látni, akartam, hogy testi kapcsolat is legyen közöttünk, de... Szerelmes lennék Luhanba? De alig ismerem, mégis, hogy szerethetném? Testi kapcsolatot akartam vele, de közben, nem akartam, hogy valaha is eltűnjön az életemből. Mellettem akartam tudni, ameddig csak időnk engedi. Mindent félretéve téptem fel a szobám ajtaját és indultam le a lépcsőn, nem törődve azzal, hogy Eun Hee utánam kiáltott, mert meglöktem, egyszerűen nem érdekelt most semmi. Csak Luhant akartam látni, minél előbb, hogy minden bajt elfelejtsek.
Beérve az iskolába egyből az ő terme felé vettem az irányt, és beléptem az ajtón. Még nem volt bent, így néhány haverommal beszélgettem és vártam rá. Nem sokkal a csengetés előtt lépet be a terembe és tekintetünk egyből találkozott egymással. Mintha zavarban lett volna, mert csak állt az ajtótól nem messze dermedten nézett engem. Mi a baj kicsi Lulu? Már éppen mentem volna oda hozzá, mikor drága, egyetlen húgom lépet be az ajtón. Amint meglátta Luhant, odament hozzá és mosolyogva csókolta meg az egész osztály előtt. A gyomrom szinte felfordult, ahogy néztem őket és egy percnél se többet nem bírtam egy légtérben maradni velük. Elmentem mellettük és mentem az osztályom felé, úgyis becsöngettek, így nem maradhattam tovább a folyóson. Egész nap szétvetett az ideg és majd felrobbantam, annyira rosszul esett, ahogy Eun Hee megcsókolta Luhant. Ez most úgy hangozhatott, mint egy szerelmes tinilány gondolata, de rohadtul rosszul esett és ezen nem segített az, hogy minden egyes szünetben Luhan termében voltam, mert ezzel még nem is volt gond, mert ilyenkor figyeltem minden egyes mozdulatát, de amint a húgom belépett az ajtón, egyből szúrós tekintettel néztem őt, de lehet néha Luhanra is, de rá nem haragszom. A húgomra haragszom.
A nap végén, az utolsó órámról előbb eljöttem, hogy időben el tudjam kapni Luhant, még Eun Hee előtt. Éppen végszónál ütköztem bele az említettbe, ki elkezdte ecsetelni nekem, hogy ma nem tud Luhannal menni, mert a barátnőjével megy vásárolni és én ezt mondjam meg neki. Itt egy hatalmas mosoly került volna arcomra, ha a húgom nem állt volna előttem, így adtam a jó testvért és megígértem átadom neki az üzenetet. Gyorsan elköszöntünk egymástól, majd mind a ketten mentünk a dolgunkra. Beléptem Luhan termében és szerencsémre még ott találtam. Nagyon maga alatt volt ma, még az eddigieknél is jobban. Odaléptem hozzá és mosolyogva kocogtattam meg a vállát. Érdeklő tekintetét rám irányította és mintha meglepődött volna jelenlétemtől, mert kissé elbambult, miközben beszéltem hozzá, de az utolsó mondatomra válaszolt és ezek után elindultunk hazafelé. Ahogy ballagtunk hazafelé fél útnál kézfejemet kézfejéhez érintettem, kíváncsi voltam a reakciójára. Mintha kirázta volna a hideg érintésemtől, de leplezte tudatlanságát, így még néhányszor megismételtem a műveletet, miközben egy hatalmas mosoly került az arcomra és halk kuncogásba kezdtem. Valami eszméletlenül aranyos.
Megérkeztünk Luhanék háza elé, és már nagyban indult a kapuhoz, hogy ezzel véget vessen együtt töltött időnknek, de én nem akartam megválni tőle. Megragadtam csuklóját és visszarántottam ajkaimra, ezzel magamhoz láncolva még egy kis időre. Ismételten átfutott rajtam a kellemes borzongás, mely tegnap is, így bátrabban csókoltam meg és húztam magamhoz. Éreztem, hogy nem tol el magától és azt ahogy karomba kapaszkodik, így elengedtem csuklóját, és kezemet derekára tettem, majd karommal átfontam derekát és úgy csókoltam tovább. Nem akartam, hogy eme csodálatos pillanat elmúljon és elfelejtődjön, egyáltalán elengedni nem akartam. Valami annyira megfogott Luhanban, hogy képtelen voltam nélküle élni, olyan volt számomra, mint egy drogosnak a drog vagy alapból, az embernek a levegő. Szükségem volt rá, így elfelejthette egy életre, hogy valaha is el fogom engedni. Csókunknak ismételten tüdőnk, oxigénhiánya vetett végett, de most nem engedtem, hogy akár egy milliméterre távolabb kerüljön tőlem. Szabad kezemmel, mellyel nem derekát fogtam erősen, óvatosan arcára simítottam kezem, mire lassan felpillantott rám és belenézett szemembe. Gyönyörű szeme volt. Mindig is az volt.
- Szeretném, ha holnap délután átjönnél hozzánk Lulu - szólaltam meg végül, miközben édesen cirógattam bőrét.
- Miért? - kérdezte kissé félve.
- Mert egyrészt anyáék szeretnének jobban megismerni, mivel Eun Hee otthon állandóan rólad áradozik és már anya úgy gondolja a barátja vagy. Másrészt, én akarlak többet látni - mosolyodtam el.
- Értem... - zavarában lehajtotta fejét.
- Nagyon aranyos vagy, mikor zavarban vagy - mosolyogtam tovább. - Nem tudom hogy te mit érzel most Lulu, de én nem tudok úgy gondolni rád, mint csak egy barátra - ejtettem ki minden szót érthetően, megfontoltan és határozottan.
- L-Lulu? Honnan jött ez a becenév? - kérdezte meglepődve.
- Nem tudom, ez csak úgy jött. Én úgy érzem ez illik hozzád a legjobban. Ugyanolyan édes, amilyen te is vagy - simogattam meg arcát.
- Most miért mondod ezt így? - Most csak ugrat engem. Tudta jól mit miért mondtam, de az én számból akarta hallani, hát legyen.
- Mert kedvellek Lulu - néztem mélyen szemébe és közelebb hajoltam hozzá.
- De miért? Hiszen eddig soha nem érdekeltelek. Csak most, hogy Eun Heevel jó a kapcsolatom.... Akkor miért bánsz így velem?
- Felkeltetted az érdeklődésemet Lulu. Eddig nem láttalak rendesen, eddig azt hittem csak egy könyvmoly vagy, aki visszahúzódik és nem érdekli mit gondolnak a többiek, de teljesen félreismertelek. Rosszul ítéltem meg a dolgokat, eddig nem láttam a fától az erdőt, de mióta megláttalak a húgom mellett, valami belém hasított és az azóta is ott van. Képtelen vagyok arra, hogy ne rád gondoljak. Érted mire gondolok?
- Azt hiszem igen. Viszont... Nekem időre van szükségem. Tudod, elég fura volt, hogy egy lány érdeklődik irántam, de még furább, ha egy fiú teszi ezt. Ráadásul az említett lány bátyja. Én... Érzek valamit mikor megcsókolsz, de jelenleg nagyon össze vagyok zavarodva. Adsz egy kis időt? - nézett rám félve.
- Persze - húzódott nagyobb mosolyra ajkam. - Annyi időt kapsz amennyit csak szeretnél, de ne tolj majd el, ha meg akarlak csókolni, jó? - néztem szemébe kedvesen. - És ne félj ennyire tőlem - nevettem el magam és összeborzoltam haját.
- Rendben... Csak, kérlek ne a húgod előtt, mert.... szóval ne. Hogyne félnék, ha te csinálod ezt velem.
- Sosem foglak mások előtt megcsókolni. Nem akarlak kitenni semmilyen veszélynek, ami miatt bajod eshetne - érintettem meg többször arcát. - Mit teszek én veled?
- Összezavarsz....
- Itt zavarok össze mindent? - böktem picit homlokára.
- Ott.... Meg itt - emelte kezét szívére.
- Remélem hamar megtalálod arra a sok kérdésre a választ, amit keresel Lulu - mosolyogtam rá. - Holnap suli után jöhetnénk együtt és akkor egyből hozzánk is jöhetnél. Mit szólsz hozzá?
- Hát azt én is - motyogta. - Rendben, de a húgoddal mi lesz?
- Mármint?
- Ő is velünk jön? Vagy csak ketten megyünk?
- Öhm nem tudom. De ha lehetne minden délután úgy terveznék, hogy én kísérhesselek haza és velem legyél.
- Annak én is örülnék. - suttogta, de szerintem azt hitte nem hallom, pedig eléggé és nagyon is jól estek szavai.
- Ezt hallottam ám - vigyorodtam el.
- Nem is mondtam semmit..
- Persze - nyomtam egy puszit arcára. - Holnap találkozunk Lulu - mosolyogva egyenesedtem fel, de a lehető leglassabban, hogy minél több időt tölthessek a közelében.
- Szia - köszönt el tőlem, már mosolyogva fordultam volna meg és indultam utamra, mikor hirtelen megéreztem ujjait csuklóm körül, majd hihetetlenül puha ajkak érintették ajkaimat. A szemem a tízszeresére kerekedett, majd mindennek vége szakadt, már csak Lulu hűlt helyét találtam magam előtt, egy ajtó csapás kíséretében. Kezemet szám elé emeltem és ujjamat ajkamhoz érintettem, amiket az előbb Luhan érintett. Szóval van remény - gondoltam magamban és szám íve felfelé görbült.
Miután hazaértem még mindig Lulu érintésének hatása alatt voltam, egy pillanatra sem voltam képes nem őrá gondolni vagy ajkaira. Úgy éreztem eléggé nagy volt az esélye annak, hogy ez többről fog majd szólni, mint egy sima barátság, és ha ehhez az kellett, hogy a húgom előtt titkolózzunk, akkor az lesz. Nem fogom feladni a vágyaimat más miatt. Az éjjel alig bírtam aludni, mert végig az járt a fejemben, hogy holnap is láthatom és megérinthetem ismételten. Reggel egyből kipattantam az ágyamból és kezdtem el öltözni, minél előbb az iskolában akartam lenni, hogy láthassam, bár mehettem volna a háza elé is, de nem akartam már korán reggel a szívbajt hozni rá, hogy csak úgy megjelenek nála. Miután összepakoltam és mindennel elkészültem, lekutyagoltam a lépcsőn, onnan pedig a konyhába, ahol anyát és a húgomat találtam. Eun Hee éppen azt ecsetelte anyának, hogy Luhan átjön délután - mert én este elmondtam neki, hogy Luhan jön -, és hogy mennyire várja már, hogy iskola után is vele lehessen. Nem szerettem, ha úgy beszél Luhanról, mintha a barátja lenne, bár már mondható annak, de mégsem. Nem mondták ki hivatalosan és szerintem nem is fogják, de ki tudja már mikortól jelent valakinek a barátjának vagy barátnőjének lenni. Valaki már az első csóktól kezdve azt mondja, hogy az, míg valaki vár a hivatalos bejelentésre.
Nem bírtam tovább hallgatni őket, így gyorsan leléptem otthonról és gyorsan az iskolába siettem, hogy végre láthassam. Átléptem az iskola küszöbét, még nagyon kevesen voltak az épületbe, így Luhanék terme felé vettem az irányt. Benéztem és láttam, hogy még nincs bent, így az egyik folyosón várakoztam. Ahogy telt az idő, úgy lettek egyre többen a diákok, némelyikük köszönt, valaki gyorsan elsietett mellettem, mert félt tőlem, de én senkire sem figyeltem, csak vártam, hogy ő megjelenhessen. És láss csodát, pont végszóra pillantottam meg egy csapat fiú társaságában, akik mind az osztálytársai voltak. Hátul, csöndesen meghúzódott, így kaptam az alkalmam, az egyik elhagyatott folyosón várakoztam, hogy elhaladjanak mellettem. Mikor láttam, ahogy haladnak, majd megpillantottam Lulut, megragadtam a karját és behúztam magamhoz. Teljesen kétségbeesettem nézett fel rám, de mikor rájött hogy csak én voltam, mintha dühösen tekintett volna rám, még talán meg is ütötte mellkasomat kissé, de nem figyeltem semmire, csak kis durcás arcát néztem, majd lehajoltam hozzá és megcsókoltam édes ajkait, közben a falhoz nyomtam, és úgy vettem az uralmam alá.
Megölsz Luhan.
LuHan POV
Az ajtónak nekitámaszkodva próbáltam realizálni az előbb lezajlott dolgokat. Kainak tetszem. Már egy ideje sejtettem, hogy hogyan érez irántam, mégis furán hatott, hogy saját szavaival is kimondta. Megdobogtatta a szívemet, ugyanakkor megannyi más érzés is társult az előbbihez. Félelem. Mi van, ha nem is gondolja komolyan és csak egy játékszer lennék neki. Hiszen eddig jelét sem mutatta, hogy bármit is érezne irántam. Különben is… Ő JongIn, a suli leghelyesebb és legmenőbb fiúja. Bárkit megkaphat, akit csak akar. Elég sok pletyka terjed róla a diákok körében és még csak egyszer sem hallottam, hogy a fiúkhoz is vonzódna. Éppen ezért úgy érzem van némi valóságalapja félelmemnek.
A másik dolog amitől rettegek: a szüleim. Egész életemben szeretetben éltem, éppen ezért próbáltam mindent úgy csinálni, hogy büszkék legyenek rám és soha ne okozzak nekik csalódást. És ezért félek annyira attól, hogy mit szólnának, ha ez az egész kitudódna… Nem tudom mit csinálnék, ha megutálnának vagy csalódnának bennem.
És az utolsó érzés, ami bennem kavarog: a bűntudat. A szívem belesajdul, ha belegondolok, hogy Eun Hee mit érezne, ha megtudná, hogy a bátyával vagyok. Igaz, hivatalosan még nem vagyunk együtt, de amennyit velem foglalkozik és törődik; biztos vagyok benne, hogy belehalna, ha megtudná, a háta mögött a bátyával enyelgek. És én ezt nagyon nem akartam. Ezek az érzések szinte felőröltek és valójában ezek bizonytalanítottak el a legjobban. A helyes lépés az lenne, ha Kait elfelejteném és Eun Heere fektetnék nagyobb hangsúlyt. Így egyikünk nem sem eshet nagyobb baja. Engem nem gyűlölnének meg a szüleim, Eun Hee is boldog lenne és Kai… ő bárkit megkaphat, akit csak akar, nem hiszem, hogy tényleg olyan fontos lennék számára, mint azt állítja.
Igen! Azt hiszem ez lenne a legjobb ötlet. Elfelejteni őt és minden mást, ami rá emlékeztet. A csókjára, a gyönyörű csokoládébarna szemeire és kellemes hangjára. Nem! Nem lehetek ilyen gyenge! Erősnek kell lennem, hogy felejteni tudjak. Kezdve azzal, hogy visszautasítom az ajánlatát a holnapi nappal kapcsolatban. Igen, ez a tökéletes terv.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal merültem mélységes álomba, hogy a holnapot egy új Énnel kezdjem.
Reggel iszonyú fejfájással keltem. Fogalmam sem volt mi okozhatta ezt a kellemetlen lüktetést, mindenesetre, nem ez a reggelem indult a legjobban.
Gyorsan felöltöztem, elköszöntem anyutól, majd indultam is iskolába. Nem messze az épülettől, találkoztam néhány osztálytársammal, majd egy gyors eszmecsere után együtt indultunk be a suliba. Hátul kullogva hallgattam a többiek élmény beszámolóját az elmúlt napokról. Engem is kérdeztek, de mindig leráztam őket egy-egy rövidebb válasznak számító mondattal. Annyira fájt a fejem, hogy nem lettem volna képes annyit beszélni, ami kielégítette volna kíváncsiságukat. Épp az egyik folyosó mellett haladtunk el, mikor valaki megragadta a karomat és magával kezdett húzni. Mikor realizáltam, hogy Kai volt az, aki „elrabolt” kissé dühösen ütöttem mellkason, majd szemeimet összehúzva méregettem durcásan. Nem igazán volt kedvem hozzá így korán reggel, ráadásul a tegnap este tett ígéretem jutott eszembe, ami megdőlni látszott, mikor JongIn a falnak lökött és párnáit enyéimre nyomva vadul falni kezdte azokat. Szerencsére az iskola egy olyan részén voltunk, ahol nem nagyon jár senki, még a takarító sem, így elég kevés volt az esélye annak, hogy valaki észrevenne minket.
Nem tudtam ellenállni mézédes ajkainak, ezért én is elkezdtem visszacsókolni, mire éreztem, hogy Kai belemosolyog csókunkba. Szinte teljesen belepasszírozott a falba, majd ajkait nyakamra vezette s ott is csókolni kezdett. Apró nyögések hagyták el számat s kicsit megijedtem, hogy ez az ember miket nem képes kiváltani belőlem.
Élvezet teljesen markoltam hajába, melyre egy hangos morgást kaptam válaszul.
- J-JongIn… Mindjárt becsöngetnek…- préseltem ki magamból nagy lihegések közepette. Tevékenységét abbahagyva emelte rám tekintetét, melyek olyan szinten csillogtak a vágytól, hogy azt hittem menten rávetem magam.
Aranyos mosolyra húzva párnáit beletúrt kissé hajába, majd megborzolta azt. A mozdulatsortól nagyon kellett nyelnem. Nagyon dögös volt.
Kezeit óvatosan derekamra helyezte, majd fülemhez hajolt s belesuttogott. - Délután érted jövök. - olyan lágyan ejtette ki eme szavakat, hogy majdnem elájultam ott helyben, majd hirtelen a fülembe csókolt, minek hatására apró csillámok futottak végig gerincem mentén. Még mindig ott rostokoltam, mikor Kainak már hűlt helye volt és csak bambultam a semmibe. A csengő éles hangja hozott vissza a valóságba, majd egyből rohanni kezdtem a termem felé.
Szerencsére még a tanár előtt értem s gyorsan lehuppanva a helyemre elővettem a tankönyveimet. Már javában tartott az óra, mikor az egyik haverom pisszegésére lettem figyelmes.
- Pszt! LuHan! Hol voltál a szünetben? – suttogta miközben félszemét a tanáron tartva várta válaszomat.
- A-akadt egy kis dolgom. Miért? – kérdeztem vissza s éreztem, hogy arcom lángolni kezd, ha arra gondolok mit műveltünk JongInnal a folyosón.
- Ja, semmi. Csak Eun Hee keresett, de miután látta, hogy nem vagy bent csalódottan visszament az osztályába. Gondoltam szólok. – vonta meg a vállát, engem pedig újra elkapott a bűntudat.
Szememet lesütve hagytam, hogy a szégyenérzet ellepje egész valómat várva, hogy megnyíljon alattam föld. Ezért nem akartam, hogy Kaihoz ilyen érzések kössenek, mert ebbe a tudatlanságba én belehalok.
Egész nap azon agyaltam, hogy mit kéne tennem, de egyszerűen nem jutottam dűlőre. Természetesen az minden szünetben Kai bent ült a teremben és engem vizslató sötétbarna szemei mindig megvillantak, mikor húga megjelent az ajtóban s éreztem feszültségét, mikor Eun Hee megcsókolt. Fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem…
Suli után nagyon reméltem, hogy mégsem találkozom Kaival, de sajnos ez megdőlni látszott, mikor megjelent padom mellett és várta, hogy elinduljunk.
Az út egy ideig csöndesen telt; semmilyen téma nem jutott eszembe, amit felhozhattam volna.
- Nagyon szótlan vagy - pillantott le rám, mintha megérezte volna, hogy mennyire zavarba hoz ez az egész helyzet.
- Csak nem tudom mit mondhatnék. – hajtottam le fejemet.
- Bármit mondhatsz - nyúlt felém és végigsimított kézfejemen. - Ideges vagy? – kérdezett rá végül bajomra.
- Egy kicsit… Nem tudok mit mondani és ez olyan kínos. – vallottam be zavartan.
- Nem kell idegesnek lenned - fogta meg kezemet, mire kirázott a hideg, de próbáltam nem törődni vele. - Én ott leszek és ha kell kimentelek - mosolygott rám. - A tegnapi puszi nagyon aranyos volt tőled. – kijelentésére ellepte a pír az arcomat.
Kezének puha tapintása elfeledtetett velem minden rossz dolgot. Bátran kulcsoltam össze ujjainkat és nem érdekelt, ha valaki meglát bennünket. - Szeretnél még egyet? - bátornak éreztem magam, hogy feltettem ezt a kérdést.
- Kapnék, ha kérnék? - állt meg és felém fordult. Komolynak tűnt, de szemein láttam, hogy mosolyog.
- Ha kérsz, kapsz. – mosolyogtam rá és komolyan nem tudtam, hogy mi lelt engem.
- Szeretnék még, de nem csak egyet - lépett hozzám közelebb és nem bírta tovább, elmosolyodott.
- Mennyit kérsz? – döntöttem oldalra fejemet, mint egy kölyökkutya s mosolyom még szélesebb lett arcomon.
- Sokat. – Nem lepődtem meg válaszán, igazából jól esett kicsit játszani vele.
- Hmm… Meglátom mit tehetek. – kezeimet arcára simítottam, majd lassan ajkaimat övéhez érintettem.
Nem volt vad csók, épp csak egy gyengéd puszi. Lágyan kóstolgattuk egymást nem törődve semmivel és senkivel. Abban a pillanatban még Eun Heet is eltudtam felejteni és hihetetlenül csodálatos érzés volt, hogy így lehettem Kaival. Boldoggá tett.
Az út további része csöndben telt, de annál meghittebben. A mosolyt még akkor sem lehetett levakarni arcomról, mikor Kai ajtót nyitott és bent az anyukájuk várt minket.
Illedelmesen köszöntem neki és egy kicsit elbeszélgettünk. Meginvitáltak vacsorára, amit először vonakodva, de miután meggyőztek, hogy egyáltalán nem zavarok – boldogan mondtam igent.
A vacsora asztalnál minden szóba került. Iskola, jövő, hobbi. Eun Hee boldogan mesélt mindenről, majd aranyosan rám mosolygott a vacsorája felett. Kai ült mellettem és szinte éreztem, hogy megfeszült, mikor Eun Hee beszélgetni kezdett velem.
- Anya, LuHan itt alszik ma nálunk, jó? – szólalt meg hirtelen JongIn. Tekintetem rákaptam és kérdőn néztem íriszeibe, majd mintha mi sem történt volna megvonta a vállát.
- Ez egy remek ötlet! Ugye Drágám? – kérdezett rá Kimné férjénél, aki helyeselve bólogatott.
Láttam Eun Hee szemét felragyogni, majd gyors beszédbe kezdett. Nem is értettem semmit, annyira hadart, csak a kérdés ragadta meg a figyelmem.
- LuHan velem aludhat? – kérdezte a lány pilláit rebegtetve szüleinek, akik kérdőn összenéztek, de Kai még azelőtt válaszolt, hogy szüleik bármit is mondhattak volna.
- LuHan velem alszik. – közölte JongIn, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Persze én tudtam, hogy igazából nem akarta, hogy kettesben legyek a húgával.
- De miért nem? – kezdett lányos hisztibe Eun Hee.
- Mert LuHan a barátom, mindketten fiúk vagyunk és te még kicsi vagy.
- A bátyádnak igaza van Kincsem. – szólt közbe kedvesen az anyjuk, majd bocsánatkérően pillantott felém. Én elmosolyodva bólintottam egyet, majd Eun Hee szomorú tekintetével találtam magam szemben, mindeközben éreztem, hogy JongIn az asztal alatt a combomra simítja tenyerét és végighúzza rajta néhányszor azt. Én meg reménykedtem, hogy a család többi tagja semmit sem vesz észre belőle.
Mikor végeztünk a vacsorával, anyunak küldtem egy üzenetet, hogy ma Kainál alszom, majd lehuppantam az egyik székre. Érdeklődve kémleltem körbe a szobában, mely Kaié volt. Nagyon tetszett, az egész illett hozzá. Míg én kinézelődtem magam, JongIn helyet foglalt az ágyán és aranyos kis mosollyal a szája szegletében nyújtotta ki kezét, hogy oda invitáljon maga mellé.
Elfogadva jobbját, mellé feküdtem az ágyra, majd csak csendben beszélgettünk a semmiről. Tisztes távolságból figyeltük egymást, majd egy idő után már nem is figyeltem arra, amit mondott. Jobban érdekeltek ajkai mozgása, ahogy megformálta velük a szavakat. Nyaka, teste és a póló alól kilógó izmos hasa. Teljesen önkívületi állapotba jöttem tőle. Szinte akaratlanul nyúltam felé és simítottam végig nyakától egészen nadrágja korcáig, majd pólójába markolva húztam magamhoz egy csókra.
Kai, annyira dögös vagy!
