2.fejezet

  Kris POV

  (Meg is hoztam a folytatást ^^ remélem tetszeni fog nektek)

  - Kris! Kelj fel! -hallottam meg anyám, idegesítő hangját.

  Nem akartam felkelni. Semmi kedvem nincs hozzá. Főleg, ahhoz nincsen, hogy találkozzam a családommal, így korán reggel. Tönkre tették az életemet.

  - Wu Yi Fan! Ne kelljen többször mondanom! -hallottam anyámat üvöltve, így korán reggel.

  - Már ébren vagyok! Nem kell többet szólnod! -üvöltöttem neki vissza, miközben a takarót a falnak vágtam. Mit érdekli, azt mit csinálok? Hogy a franc esne beléjük! Elegem van belőlük. Minek is kell ma felkenem? Ja, persze. Suli.

  Miután sikeresen kikászálódtam az ágyból, megálltam a szekrény előtt és elkezdtem keresni valami ruhát, amiben ma be kéne menni. Mibe is menjek? Végül egy fekete rövid ujjú pólónál, szűk fekete bőrnadrág mellett döntöttem. Már megint úgy ébredtem, hogy tudom nem láthatom. Megint rá gondoltam. Amióta apám és anyám szétszakítottak minket, egyszer sem találkoztam vele. Fél éve vagy már több. Már nem számoltam. Régebben számoltam a nélküle töltött napokat, de most már nem. Szerettem. Imádtam. Neki adtam volna mindenem, de a szüleim megtudták, hogy együtt voltunk és nem engedélyezték a kapcsolatunkat. Miért is tették volna? Hiszen nem szeretnek. Sosem szerettek. Talán volt egy olyan idő, mikor apám rám mosolygott, és megölelt, de ez mára eltűnt. Tönkre tették az életemet.

  Mikor elkészültem, levágtattam a konyhába, készítettem magamnak egy szendvicset, majd a pulton lévő pénzt eltéve elindultam a suliba. Anyámhoz nem szólva, mert úgy sem vette észre, ha esetleg nem köszönök el. Mindig is így ment ez itthon. Anyám beordított a szobámba, hogy ideje felkelni. Apám már rég nincs itthon. Én meg a pultra tett pénzből veszek magamnak ebédet. Ez ment, már nem is tudom mióta.

  Ahogy a suli felé haladtam, csak ő jutott az eszembe. Miért történt ez? Vele minden tökéletes és gyönyörű volt. Már semmi sem maradt belőle.

  Amikor a megszokott sarokhoz érkeztem, észrevettem, hogy egy szőke srác, igencsak lassan lépdelt az úton. Ha ezt így folytatja, el fogják ütni. Ekkor meghallottam a mellettem haladó autó hangját, a szőke srác meg csak állt és dermedten bámulta a feléje igencsak gyorsan közeledő járművet. Futásnak eredtem, amilyen gyorsan csak a lábam bírta. Csak érjek oda. Csak érjem el. Meglöktem, hogy tovább haladjon és vele vitt a lendület.

  Mikor éreztem, hogy rá estem, kissé tétován fordítottam felé a fejem, és ő is ugyanabban a pillanatban nézett rám. Tekintetünk egybe forrt. Soha életemben nem láttam még ennyire tökéletes arcot. Tökéletes volt. Egyből szemére tévedt a tekintetem és meghökkenek. Mintha egy őz szemét látnám. Végig pásztáztam arcát, de lehet túlságosan sokáig bámultam, mert kissé elpirult.

  - M-Most már igazán leszállhatnál rólam -mondta és hallottam, hogy hangja kissé megremegett. Remek. Megmentek valakit és máris leszólt. Semmi köszönöm vagy hála. Hová jutott ez a világ?

  - Először is, szívesen, hogy megmentettelek. Másodszor, hülye vagy, hogy csak így átmész az úttesten vagy csak simán idióta vagy? -tettem fel neki a kérdést, mert ilyen szerencsétlen emberrel még soha életemben nem találkoztam.

  Felálltam, magamban elnyomtam egy káromkodást, mégis hogy képzelte ezt, majd feléje nyújtottam a kezem, hogy segítsek neki felállni. Végig mért, majd nem törődve kezemmel felállt, de mintha megszédült volna, kezdet hátra felé esni. Gyorsan utána kaptam. Pont időben.

  - Hé, jól vagy? - kérdeztem aggódva. Mi a fenéért is aggódom?

  - I-igen, csak megszédültem. De már semmi bajom, szóval elengedhetsz –válaszolta semlegesen. Megrántottam a vállamat és elengedtem, de nem mertem itt hagyni.

  - Mi az? Nem mész?- kérdezte kicsit félénken, mire csak felvontam az egyik szemöldökömet és megszólaltam. Soha életemben nem láttam még itt. Biztos, hogy most költözött ide.

  - Csak azon gondolkodtam, hogy új vagy-e, mivel még nem láttalak a környéken.

  - Nos, valószínűleg azért tűnök neked újnak, mert nem erre jártam iskolába. Most iratkoztam be az itteni gimibe és ez lesz az első napom.

  Tudtam. Milyen jók a megérzéseim!

  - Igen? Akkor elkísérlek, gyere velem. – mondtam, és már el is indultam a suli irányába. – Amúgy a nevem Wu Yi Fan, de szólíts inkább Krisnek, azt szoktam meg – mondtam a vállam fölött hátra nézve.

  - Az enyém LuHan – erre csak biccentettem egyet, jelezvén, hogy örülök a találkozásnak, majd előre fordultam és haladtunk a suli felé.

  Szóval LuHan. Szép név. Vajon, hogy becézik? Lulu? Esetleg. Miért is gondolkodtam ezen?

  Egyre közeledtünk a sulihoz és nem tudom miért, de érdekessé vált számomra a srác. Nem tudom miért, de van benne valami titokzatosság. Mikor már csak egy sarokra vagy kettőre voltunk az iskolától, bevártam, hogy mellém érjen és így folytattuk utunkat. Nagyon érdekes. Felkeltette a figyelmemet. LuHanra tekintettem és ő, abban a pillanatban fordította el a fejét, kipirulva. Mi van? Mióta pirul el egy srác, ha ránéz a másikra? Lehetséges… Nem, az kizárt. De mégis? Végig néztem szerelésén és elgondolkodtam. Mi tagadás eléggé jó az ízlése. Mindegy is. Nem zavarna, ha meleg lenne. Nincs velük semmi bajom.

  Felpillantottam és az iskola tárult elénk. Hát megérkeztünk. Most sokkal gyorsabban idejutottam, mint szoktam. Talán LuHan az oka? Mielőtt belépnénk az épületbe, felé fordultam és megszólaltam.

  - Figyelj csak LuHan! –mondtam neki és rám nézett. Egyenesen a szemembe. Istenem! Olyan a szeme, mint egy őzikének. Ilyen nincsen. Olyan barna szemet, még életemben nem láttam. Gyorsan elhessegettem ezeket a gondolatokat. - Lenne kedved velem ebédelni? Elmondhatnám mit is hol találsz - mosolyogtam rá, talán ma először. Próbáltam a legszebb mosolyt elő varázsolni, mert nem nagyon szoktam. Miért is akarok én ennyire találkozni vele?

  Kissé vacillált, de végül kinyögte a választ, aminek nem tudtam miért, de nagyon örültem.

  - Igen, lenne kedvem. Nagyon köszönöm –mosolygott rám, először. A szívemet megdobogtatta. Mi a???

  - Rendben. Akkor ebédszünetben megkereslek az osztályodban.

  - Oké.

  - Majd találkozunk! –mondtam és azzal a lendülettel hátat fordítottam neki és bementem a suliba.

  Mi a fene? Miért érzem azt, hogy várom a találkozást vele?

  Bevágódtam a terembe, mire mindenki felkapta a fejét. Megkerestem a helyemet, levágódtam a legjobb barátom mellé és fejemet a padba vertem.

  - Valami baj van? - kérdezte meg egy számomra már jól ismert hang. Felemeltem a fejem a padról és rá pillantottam. Legjobb barátom Kim Joonmyun. Meg kell hagyni, jóképű srác, de mivel hetero voltam, ezért nem nekem kellene ítélkezni. Állandóan mosolygott, a lányok kedvence. Egy nagyon kedves, vicces, megértő és segítőkész srác, akire mindig lehetett számítani. És szellemes is. Ha kellett egymásnak segítettünk, ha épp valamelyikünk hiányzott.

  - Nincs semmi. Csak fáradt vagyok –mosolyogtam rá halványan és kinéztem az ablakon.

  Vajon… mi ez az új érzés???

  (Nah ez lettem volna én XD a kövi részt Sung Eun Jin, drága írótársam hozza XD remélem várjátok, ahogy én is)