1. Fejezet

  (Nos hát itt vagyunk és meghoztuk az első részt! Reméljük tetszeni fog, a kritikák jöhetnek mind ide, mind Facebook-ra. :)) (Jók és rosszak is, hiszen innen fogjuk tudni, hogy milyen is a munkánk. :)) )

  Mint már a képekből is láthattátok ez egy Kris&Luhan sztori, de majd idővel más történetek is olvashatóak lesznek.

  Írótársam Ji Min Han, Kris szemszögéből, míg Én (Sung Eun Jin) LuHan szemszögéből írom a sztorit. 

  Reméljük sokatoknak tetszik majd! :))

  LuHan POV

  - Kincsem, ideje felkelni! – hallottam meg édesanyám kedves, de annál inkább sürgető hangját. 

  - Csak még öt percet - motyogtam félálomban. Hiába ma lesz az első napom az új suliban, engem most ez valahogy hidegen hagyott. Pedig annyira örültem, hogy végre otthagyhattam azt a pokolnak sem nevezhető helyet. 

  - LuHan! Ne mondjam még egyszer. Felkelni! - rontott be édesanyám a szobámba, majd lerángatva rólam a takarót elhúzta a függönyt, ezzel  minél több fényt beengedve. Morogtam egy sort, majd úgy tettem, ahogy mondta.

  A szekrény előtt állva válogattam a ruháim között. Valami olyat kéne felvennem, ami se nem kirívó, se nem hétköznapi. Végül egy szűkebb farmert, hozzá pedig egy fehér pólót, valamint egy szürke zakót választottam. Szeptember közepe volt, így az idő csak reggelente hűvös, napközben simán elég egy póló, valamint a zakó kiegészítőnek sem utolsó.

  Miután felöltöztem, lementem anyámhoz, aki látszólag nagyon ügyködött valamin - mint minden reggel. 

- LuHan, drágám vigyázz magadra és érezd jól magad az új sulidban, keress sok barátot és ne feledd: Csak ügyesen!- majd egy puszival és az ebédemmel utamra engedett.

  Út közben az új sulin agyaltam. Vajon rendesek lesznek? Befogadnak majd? Nem akartam egoistának tűnni, de szerintem egy ideig én leszek a főtéma, mivel a szüleim azt mondták év közben nem igazán szoktak az emberek sulit váltani. És akkor itt is van a következő kérdés. Miért is váltok én év közben iskolát? A válasz egész egyszerű volt, vagyis nem igazán. Inkább mondanám azt, hogy ez nézőpont kérdése. Régebben volt egy fiú – és igen, most szintén választ kaptatok a kérdésetekre, mivel igen, tényleg meleg vagyok – aki, hogy is mondjam… hát tetszett nekem és mint később kiderült, én is bejöttem neki, de a dolgok csúnya véget értek. Nagyot csalódtam benne, Ő pedig szépen kihasznált és mint kiderült, csak játéknak voltam neki jó. A haverjai meg azóta is ezzel zaklattak. Hát most már tudjátok, miért nem bírtam tovább ott maradni.

  Gondolataimból egy hangos dudaszó zökkentett ki. Balra fordítottam a fejem és csak akkor konstatáltam, hogy egy autó száguldott felém. Kimeresztett szemekkel álltam egy helyben, a lábam nem mozdult, lefagytam és valami megmondhatatlan érzés kerített hatalmába.

  Akkor most ennyi? Meghalok? Szemeimet lecsuktam és vártam, hogy a kocsi elcsapjon. De ez nem történt meg. Hirtelen egy nagy lökést éreztem magamon, aminek következtében a földre estem, majd valami rám.

  Kinyitottam eddig csukott pilláimat, amik azon nyomban egy másikéba fúródtak bele. Szóval akkor ő volt az a valami, ami nekem jött és úgy tűnik még meg is mentett. Szinte elvesztem szemében. Olyan gyönyörűek voltak, mintha nem is emberé lettek volna, sokkal inkább egy angyalé. Aztán rájöttem, hogy már valószínűleg eléggé zavarta, hogy csak bámulom, meg viszont nem mozdultam és ennek a szituációnak köszönhetően jól zavarba jöttem.

  - M-most már igazán leszállhatnál rólam – még a hangom is megremegett. Ez mennyire gáz már? Ráadásul jól leszóltam szegényt, pedig gyakorlatilag az életemet köszönhetem neki.

  - Először is, szívesen, hogy megmentettelek. Másodszor, hülye vagy, hogy csak így átmész az úttesten vagy csak simán idióta?- Na kösz. Értem én, hogy azért lehettem volna kedvesebb is, de azért ez már sok.

  Felállt, majd a kezét nyújtotta felém, hogy segítsen, de ha az előbb ennyire bunkó volt, akkor inkább hagyjon is békén. Na ezt azért én sem gondoltam komolyan.

  Magamtól feltápászkodtam, ami nem volt annyira jó ötlet, mert megszédültem és már estem is volna hátra, ha új ismerősöm el nem kapott. 

  - Hé, jól vagy? - kérdezte aggódó hangon, ami kicsit meglepett, de nem foglalkoztam annyira vele. 

  - I-igen, csak megszédültem. De már semmi bajom, szóval elengedhetsz. - Megrántotta a vállát, majd elengedett, el viszont nem ment csak engem szuggerált.

  - Mi az? Nem mész?- kérdeztem kicsit félénken, mire felvonta az egyik szemöldökét és így szólt.

  - Csak azon gondolkodtam, hogy új vagy-e, mivel még nem láttalak a környéken. 

  - Nos, valószínűleg azért tűnök neked újnak, mert nem erre jártam iskolába. Most iratkoztam be az itteni gimibe és ez lesz az első napom. 

  - Igen? Akkor elkísérlek, gyere velem - mondta, és már el is indult a suli irányába. - Amúgy a nevem Wu Yi Fan, de szólíts inkább Krisnek, azt szoktam meg – mondta a válla fölött hátra nézve. 

  - Az enyém LuHan - erre biccentett egyet, jelezvén, hogy gondolom örült a találkozásnak, majd előre fordult, ezzel lezártnak tekintve a bemutatkozást.

  Szóval Kris... Istenem, mi lesz még itt?

  (Hát ez lett volna az első rész. :) A kövi fejezetet  Min Han hozza Kris POV-val. :)) )