14.fejezet

Kris POV

Mikor reggel kinyitottam a szemem, kíváncsian néztem körül, de szemem rögtön megállapodott, a szorosan mellettem fekvő, kis Bambin, amint magához ölelt. Értetlenül néztem a mellettem fekvő, szendergő tüneményre, mire eszembe jutott, hogy miért is voltam itt.

Óvatosan, lefejtettem magamról Bambi karjait, gyorsan hintettem egy csókot homlokára és reménykedtem benne, hogy nem ébresztettem fel. Annyira édes mikor alszik! Annyira védtelen! Halkan kisomfordáltam a szobájából, közben magamra kaptam a pólómat, amit az ajtó mellett találtam meg. A táskámat felkaptam az előszobában, és mikor megfordultam kissé megdöbbentem.

A harmincas évei végén járó –vagy lehet több is- nőt pillantottam meg az étkezőasztalnál, amint épp a reggeli kávéját iszogatta. Dermedten álltam és szorongattam a táskámat. Most mit tegyek? Mit mondjak? „Hello. Itt aludtam a fiánál, mert otthon a szüleimmel összevesztem. Jah és majdnem lefeküdtem vele.” Felejtsük el! Ez hülyeség! Milyen gyenge szöveg ez.

Talán először egy bocsánatkéréssel kellene, kezdem, amiért nem köszöntem neki, vagy, mert nem tudta, hogy itt vagyok. Vettem egy nagy levegőt és szóra nyitottam a számat.

- Én Kris…

- Oh… szóval te vagy Kris! –mondta mosolyogva. Ismer engem? –Már nagyon sokat hallottam rólad. LuHan, mesélt rólad. –mondta, miközben letette a kávéját az asztalra és elindult felém. –Jajj, még be sem mutatkoztam. LuHan édesanyja vagyok, hívjál Min Ah-nak. –nyújtotta a kezét felém.

- Nagyon örülök, hogy megismerhetem Min Ah. Kris vagyok, és Ba… azaz LuHan barátja vagyok. És sajnálom, hogy múltkor miattam, maradt kint sokáig LuHan. –mosolyogtam rá és kezet ráztam vele. Basszus! Majdnem Bambinak neveztem LuHant.

- Nincs semmi baj. Tudom, kivagy. Már nagyon sokat hallottam rólad. –mondta és az asztalhoz vezetett, ahol leültünk és beszélgetni kezdtünk.

- Sokat? –néztem rá kérdően –LuHan mesélt rólam?

- Persze. És nem is akármit. –kacsintott rám. Ne már! Akkor tudja, hogy megcsókoltam Lulut. A fenébe! Megfogta a kezemet és rá néztem. –Ne emészd magad. Történik ilyen a ti korotokban. Meg én örülök, hogy a fiam mellett vagy. Amióta közölte, ő el akar jönni a másik iskolából, most először látom igazán boldognak. Melletted boldog. –mutatott rám –Szeretném, ha mellette maradnál.

- Ennek én is nagyon örülnék. –mosolyodtam el.

- Örülök, hogy ezt hallom. Viszont, szeretném megkérdezni, hogy kerültél hozzánk? LuHan általában szólni szokott, ha valaki nála alszik, de nem említette nekem. –nézett rám kíváncsian. Ezt a kérdést el akartam kerülni. Vettem egy mély levegőt.

- Hát… otthon a szüleimmel csúnyán összevesztem, és eljöttem otthonról. Tudom nem kellett volna, de tegnap nagyon sok minden történ és már nem tudtam feldolgozni, így valahogy idejutottam. LuHan sem tudott a jöttemről, szóval nem ő a hibás, hanem én. Én sem azt terveztem, hogy LuHanhoz jövök, de idejutottam.

- Értem. –mondta –De kérlek, ígérd meg, hogy ma hazamész és beszélsz a szüleiddel! Egy szülő sem tud, nyugton aludni, ha nem tudja, hol van a gyermeke, vagy hol tölti az éjszakát. Ígérd meg! –nézett rám könyörgően. Nem akartam elszomorítani, hogy az én szüleim nem ilyenek, mint ő, de nem akartam elszomorítani.

- Megígérem. –mosolyogtam rá.

- Köszönöm. –mosolyogott vissza, majd az órára nézett. –Nekem nemsokára mennem kell. Érezd otthon magad és bármikor szívesen látlak. –mondta és magához ölelt. Viszonoztam az ölelését, majd a konyhába vetette magát.

Megfogtam a táskámat és a fürdőbe vettem az irányt. Megmostam kissé az arcomat, hogy ne legyen a szemem vörös, a tegnapi sírástól. Gyorsan átvettem azt a ruhát, amit magammal hoztam még tegnap és visszabandukoltam Lulu szobájába. Mikor kinyitottam az ajtót, nem feküdt senki az ágyban. Hol lehet? Lehet lement, a konyhába inni valamit? Akkor jól elkerültük egymást.

Elmosolyodtam, letettem a táskát a fal mellé és befeküdtem az ágyba. Elterültem rajta, majd az oldalamra fordultam és kissé beljebb is csúsztam. Tényleg beszélnem kellene a szüleimmel, ahogy Min Ah, mondta? De nem akartam velük beszélni. Elegem volt már belőlük! Hadd emésszék magukat! Legalább rájönnek, milyen is az, amikor nem foglalkozik velük senki! Megértik mit éreztem én! Délután haza kéne mennem, hogy lerakjam a cuccomat. De nem akarok! A fenébe!

Megéreztem, amint valaki ráült az ágyra, és egy pillanattal később már valaki hajolt felém, mikor felpattant a szemem és LuHan rémült arcával találtam magam szemben. Meg akarta puszilni az arcomat? Én meg kinyitottam a szemem? Hogy ronthattam el egy ilyen pillanatot?

- É-én nem… Nem akartam, csak…- hebegte össze vissza mire csak elmosolyodtam. Annyira édes ilyenkor. Még el is pirult. Nyújtózkodtam egyet, majd felültem.

- Köszönöm, hogy itt aludhattam. Hála neked, már sokkal jobban érzem magam. – mondtam mosolyogva és próbáltam hálásan nézni rá. Nagyon hálás voltam neki!

- Igazán nincs mit. Örülök, hogy segíthettem. H-ha esetleg bármikor szükséged lenne rám, csak szólj. – mosolyodott el zavartan. Annyira édes! Magam felé fordítottam arcát és egy gyengéd puszit hintettem bőrére. Pont a halántékára.

- Köszönöm, Lulu. –mondtam neki édesen.

- S-szívesen. –mondta még zavarodottabban, és ezt már muszáj volt megjegyeznem, mert nekem már teljesen elvette az eszemet.

- Annyira aranyos vagy, amikor elpirulsz. –mondtam neki játékosan.

Elkezdett a takaróval játszadozni, mikor megkérdezte, hol voltam akkora, amikor ő felébredt, mert nem feküdtem mellette. Elmeséltem neki, hogy lementem a táskámért, és találkoztam anyukájával. Erre kikerekedett szemmel kérdezte meg, hogy az anyjával. Mire én csak elnevettem magam és mondtam, hogy rendesen kifaggatott, majd megkérdezte, mesélt-e már Min Ah. Én erre csak sejtelmesen elmosolyodtam, mire látni lehetett Lulu arcán, hogy meg akarja ölni az anyját. Ez nagyon mulatságos volt.

Lemondóan sóhajtott egyet, és lementünk a konyhába. Volt egy érzésem, hogy Min Ah, már nem lesz ott és igazam is lett. A konyhában nem volt senki rajtunk kívül, csak két ebédes doboz. Lulu mondta, hogy Min Ah nekem készítette az egyiket, de nem tudtam hinni neki. Még sosem készítettek nekem, ebédes dobozt. Ez nagyon jól esett. Meg kell, majd köszönöm Min Ah-nak.

LuHan, mondta ő felmegy öltőzni, addig én reggelizzek meg, de semmi kedvem nem volt nélküle enni. Így megvártam, míg az ajtót becsukódik mögötte, és utána indultam. Mikor a szekrény előtt megpillantottam mögéje lopóztam és a nyakába fújtam. Szegény annyira megijedt, hogy majdnem hátra esett, de megtartottam. Elmosolyodtam és megjegyeztem mennyire is béna.

Leültem az ágyára és figyeltem, ahogy öltözik. Nem is értettem miért. Végig háttal állt nekem, de nem zavart. A hátát úgysem láttam még. Ahogy tegnap is kitapintottam, eléggé izmos volt. Megtaláltam a két kis gödröt a csípője felett. Nagyon aranyosak.

Mikor végzett és felém fordult, meg kellett jegyeznem, hogy úgy nézett ki, mint egy paradicsom, de volt egy érzésem, hogy ezt még vissza fogom kapni. De nem zavart. Tőle bármikor.

Készen álltunk minden a ketten a sulira, így elindultunk. Szótlanul bandukoltunk egymás mellett, de én végig mosolyogtam. Vele sétáltam a suliba. Ennél jobb nem is lehetne. Annyira… nem tudtam szavakba foglalni az érzéseimet. Lehet, szerelmes vagyok belé? Nem tudom. Meg kell kérdeznem, ő mit érezz irántam. Vagy ez túl sok kérés lenne, ha boldogan élhetnénk? Együtt!? Nekem ő kell, senki más. Tényleg szerelmes lennék belé? Ezek a valódi érzések, melyet még nem tapasztaltam?

Mikor a megszokott kereszteződéshez értünk, akaratlanul is, de lemosolyodtam. Itt kezdődött minden. Ennél a kereszteződésnél. Ha nem ütötte volna, majdnem el az autó, akkor mi sem találkoztunk volna.

Nem néztem rá, de megfogtam kezét és ujjainkat összekulcsoltam. Tudtam, hogy rám fog nézni, de csak mosolyogni tudtam. Túlságosan boldog voltam, ahhoz hogy most beszéljek. Így érkeztünk meg a suliba, leszartam, ha valaki látott minket, a legkevésbé sem érdekelt. Csak ő volt a fontos.

Mikor beértünk és a terme elé kísértem, elengedtem a kezét, megbeszéltük, hogy az ebédszünetet együtt töltjük, ahogy mindig, a szokásos fánknál. Éppen ment volna be, de megállítottam és egy csókot hintettem ajkára. Ezt meg kellett tennem.

- Aztán ügyes légy ma nekem. –mosolyogtam rá és már mentem is a saját termem felé.

Nem hiszem el, hogy megtettem. Kezemet a szám elé tettem és így mentem be a terembe. Leültem a helyemre, éreztem, ahogy az arcom éget. A mellettem lévő üres székre tévedt a tekintetem. Hol a francban van Suho??? Pont, mikor a szükségem lenne rá, akkor nincs itt? Fejemet a padra hajtottam és vártam, hogy mikor jön be. Mikor jön már? Beszélnem kell vele!!!

Erre meghallottam a hangját. Felkaptam a fejemet és az ajtóban megpillantottam, amint hatalmas mosollyal az arcán közeledik felém. Az a hatalmas mosoly az arcán nem tűnt el egy pillanatra sem, még akkor sem mikor rám nézett.

- Jó reggelt! –mondta nekem. Idegesítő ez a mosoly.

- Neked is jó reggelt! –mondtam –Hol voltál eddig? Kérdezni akarok valamit.

- Hát… a… barátommal voltam… -mondta szinte suttogva. Teljesen elpirult az arca. Sosem láttam még Suhot ennyire zavarban. Kikerekedett szemmel néztem rá, majd felragyogott az arcom.

- Úristen! Gratula haver! –mondtam és megragadtam a vállát –Mesélj! Ki az?

- Köszi… -mondta szinte alig hallhatóan –Chen az. –mondta ki végül a várt nevet.

- Tényleg? Nagyon örülök neked. –mondtam és magamhoz öleltem.

- Köszi Kris. Ez jól esik. –mosolygott rám.

- Nah… -néztem rá, mint egy tini lány –hogy jöttetek össze?

- Jajj ne már. –mondta kínjában –Most el kell mesélnem?

- Igen. Minden egyes percet. –mondtam nevetve.

- Akkor sosem végzek.

- Jó, jó. Akkor csak nagy vonalakban, de ne hagy ki semmit. –néztem rá szigorúan.

- Rendben. –felém fordult és közelebb húzta a székét –Hát még valamikor év elején, segítséget kért tőlem, nem emlékszem pontosan miben, de akkor belé szerettem. Azóta szeretem. És miután elmondtam neked, hogy meleg vagyok és van valaki, aki tetszik, azután felkerestem, de csak ilyen semleges ügyek miatt. Majd beszélgetni kezdtünk, sokat lógtunk együtt és végül, pont a verekedésed előtti nap, elmentünk egy kávézóba. Nagyon jól éreztem magam, és már nagyon el akartam mondani neki mit is érzek. Akkor hazakísértem és hát… -lesütötte a szemét –megcsókoltam. Egy pillanat volt az egész, de nekem sokat jelentett. Nem lökött el, de elváltam tőle és hazarohantam. Éreztem, hogy mindent elrontottam. Nem tudtam, hogy fogok a szemébe nézni ezek után. Majd a verekedésetek után, mikor az igazgatótól kijöttetek és ott megpillantottam, zavarban voltam. Nem tudtam, mit is mondjak. Mikor elmentél LuHannal, megkerestem Chent és megkértem, hogy beszéljük meg a történteket. Fent a tetőn találkoztunk. Nagyon ideges voltam. Nem tudtam, hogy is fogalmazzam meg a szavaimat, végül csak egy szót nyögtem ki: Szeretlek. Vártam, hogy mit is mond, de semmit nem mondott. Helyette, megragadt és megcsókolt. Éreztem, hogy ez a válasz a vallomásomra. Nagyon boldog voltam. Majd ő is kimondta, hogy szeret, ettől csak boldogabb lettem. És hát utána… -mondta zavarodottan.

- Ne, ne, ne!!! –mondtam ellenkezve –El ne kezd mondani, mit csináltatok! –befogtam a fülemet.

- Rendben. –mosolyodott el –Köszönöm, hogy örülsz nekem. Ez nagyon boldoggá tesz.

- Mondtam már neked, hogy fontos vagy nekem. A legjobb barátom vagy. –mondtam mosolyogva.

- Igaz. Te is az enyém. De mi az, amit minden áron meg akartál kérdezni? –nézett rám kíváncsian. Teljesen elfeledkeztem erről.

- Lehetséges, hogy én… meleg legyek? –kérdeztem meg tőle halkan.

- Miért ne lehetnél az?

- Mert eddig csak lányokkal voltam együtt, de tegnap óta… nem, mióta LuHan megérkezett. Mintha a fiúk érdekelnének. Vagyis nem a fiúk, hanem LuHan.

- Értem. Szerintem ez normális, mert velem is így volt. a lányok érdekeltek, majd valamiért a fiúk. De nekem úgy tűnik, nem csak kicsit érdekel téged LuHan. –kacsint rám.

- Ne mondj már ilyeneket! –förmedtem rá –Ez egy fontos dolog, mert azt hiszem… szerelmes vagyok belé. –mondtam neki és lesütöttem a szemem.

- És mi ezzel a gond?

- Nem tudom, ő, hogy érezz irántam. Nem akarom, elijeszteni magamtól.

- Nem fogod. Hidd el nekem! –mosolygott rám –LuHan nem olyan, aki könnyen megfutamodik. Higgy nekem! –kacsint rám.

- Köszi Suho. –mosolyogtam rá és végszóra megszólalt a csengő. Suho még a vállamat megszorította és bátorítóan rám mosolygott. Örülök, hogy van egy barátom, akivel megbeszélhettem az ilyen dolgokat, és főleg annak, hogy ez a személy Suho. Örülök, hogy ő a legjobb barátom. És örökké az is lesz.

Egész nap kivoltam idegileg. LuHant akartam látni. Az ebédszünet előtti órán, egy levélben megkérdeztem Suhot, szerinte elmondjam LuHannak mit is érzek. Ő természetesen nagyban bólogatott, mire én megijedtem. Nagyon féltem. Nem tudom, mit mondjak majd neki. Hogy foglaljam szavakba, az érzéseimet. Mit tegyek? Mikor kicsöngettek a végzet szünetére, megragadtam az ebédes dobozomat, amit Min Ah, készített nekem és elindultam az udvarra. Próbáltam magamban útközben megfogalmazni, mit is mondok majd neki, de semmi ésszerű gondolat nem jutott az eszembe. Mi a fene bajom van? Miért vagyok ilyen?

Amikor a fához értem, Lulu már ott ült és rám várt. Amikor megpillantottam minden kétségem elszállt és csak mosolyogni tudtam. Annyira… szavakba nem tudom foglalni, hogy is nézett ki akkor. Ahogy bambult ki a fejéből, a tájat nézve, mintha egy festményt láttam pillantottam volna meg. Mosollyal az arcomon, huppantam mellé, mire ijedten rám kapta a tekintetét. Ezen a reakción csak nevetni tudtam. Édes.

Megkérdezte, miért is van ilyen jó kedvem, mire csak elmeséltem neki, hogy Suho és Chen összejöttek. Ő is mondta, hogy Chen elmesélte neki, mit is vártam. Elmerengtünk azon, mennyire jó, hogy végre ráakadtak a párjukra. Akaratlanul is, de megfogtam a kezét és néztem előre. Nem tudom, mit mondhatnék most neki. Simogatni kezdtem kézfejét és feléje fordultam. Egyenesen a szemébe néztem. Értetlenül tekintett rám, végig pásztázta szemével arcomat, majd megállapodott szememnél. Csak néztem azt a gyönyörű őzike szemét. Annyira csodálatos. Elhatároztam. Most kellett megtennem.

- Lulu… én… sze… -és megszólalt a csengő. Hogy az a!!! Mindennek a legjobb pillanatban kell közbeszólnia?

- Kris, mit akartál mondani? –kérdezte LuHan.

- Semmit. –mosolyodtam el –Lényegtelen. Mennünk kéne órára. Ma nem tudok veled menni. Hazamegyek. Meglátom mi lesz otthon.

- Ha valami van, nyugodtan jöhetsz hozzám… azaz hozzánk. –javította ki magát.

- Köszönöm. –megcsókoltam halántékát, majd fölálltam és ott hagytam.

Miért vagyok ennyire beszarva?

Amikor megszólalt a szabadság csengője, elindultam haza. Reménykedtem benne, hogy a szüleim felfogták mit is mondtam nekik tegnap és nem fognak többé így kezelni. Félve léptem be a bejárati ajtón. Levettem a cipőmet, felakasztottam a kabátomat és a táskámat letettem a fal mellé. Mikor felegyenesedtem, hirtelen valaki magához ölelt és zokogott. Döbbenten pillantottam le az engem ölelő illetőre. Anya?

- Hol a fenében voltál? –kérdezte bőgve –Tudod, mennyire aggódtam? Azt hittem soha többé nem láthatlak. –mondta zokogva és egyre erősebben ölelt magához.

- Az egyik barátomnál voltam.

- De miért nem írtál, hogy legalább jól vagy? –kérdezte, felháborodottan és eltolt magától.

- Mivel, eléggé dühös voltam rátok! Sok minden történt tegnap és kissé ki voltam borulva! –mondtam, most már én is felháborodottan.

- Hogy beszélsz az édesanyáddal? –förmedt rám apa. Aki nem is az apám.

- Úgy látszik, tegnap óta semmi sem változott itthon. –mondtam és elkezdtem felvenni a cipőmet. Elegem volt. Miért ilyenek? Ezt nem akarom tovább hallgatni, el akartam tűnni innen. Ismételten. Felkaptam a táskámat és már el is tűntem.

Most már tényleg túlmentek minden határon! Elegem volt már belőlük! Hagyjanak békén! Komolyan mondom, már jobb is lenne, ha nem élnének! Könnyebb lenne az életem!

Ismételten Lulunál kötöttem ki. Miért mindig ide jövök? Mehettem volna Suhohoz is, de ide jöttem. Csöngettem az ajtón és vártam, hogy a kis Bambim ajtót nyisson nekem.

Eltelt egy perc és nyílt az ajtó. Drága Bambim állt előttem mosolyogva, és próbáltam mosolyt csalni az arcomra, de nem ment. Rögtön magamhoz öleltem és nem engedtem levegőhöz vagy szóhoz jutni. Csak öleltem magamhoz, viszonozta ölelésemet és arcát a nyakhajlatomba temette. Belefúrtam arcomat a vállába és csak szorítottam, attól féltem, hogy összetöröm.

Elfordítottam a fejemet, hogy nyakához bújhassak. Beleleheltem a nyakába, amitől megborzongott, majd megcsókoltam a nyakhajlatát. Egyre erőteljesebben csókoltam, még bele is haraptam néha, mire felsóhajtott es próbál eltolni magától.

- Kris… ne… -mondta és próbált eltolni, de nem engedtem. Szükségem volt rá. Most.

- Ne engedj el! –mondtam bele nyakába és megharaptam. Felnyögött, mire megfogott és erőteljesen ellökött magától. Riadtan tekintett rám, és a lehető legtávolabb volt tőlem. Mégis mi a fene történt most?

- Mondtam, hogy ne és te nem figyeltél! Mégis mi bajod van Kris? Mi történt, hogy ilyen vagy? –kérdezte riadtan. Még kérdezi? Pontosan tudta miért vagyok ilyen!

- Szerintem pontosan tudod…

- Nem tudom Kris! Mivel nem mondod el! Megjelentél ismételten! Honnan tudjam mi bajod van, ha nem mondod el! Ha itt akarsz aludni, akkor megkérdezheted, de akkor anyának szólnom kell, de szerintem nem fog ellenkezni.

- Pont ez a baj. –mondtam.

- Hogy?

- Neked az anyád gondoskodik rólad! Törődik veled! Fontos vagy neki! –mondtam üvöltve –Minden reggel készít neked reggelit és ebédet, vagy legalább köszön neked mosolyogva. Ír egy nyamvadt cetlit, hogy a hűtőben van, az ebéd vagy nem tudom, de nekem ilyen sosem volt. Nekem az anyám állandóan rám üvölt, hogy ébredjek fel, kaját nem kapok, pénzt, amit el is felejtenek néha, abból kell az ebédet megvennem. Nem írja, hogy bocs elfelejtettem, de a hűtőben van az ebéd, amit ő készített az ő drága fiámnak. Hozzám egy kedves szavuk sincsen. Sosem mosolyognak rám szeretettből, sőt nem is mosolyognak rám! Utálnak! Csak púp vagyok a hátukon! Nem is akartak engem! Nem törődnek vagy figyelnek rám! Velem senki sem törődik vagy szeret! Nem is tudom, minek vagyok a világon, ha senkinek sem kellek! –mondtam teli torokból. Életemben talán először borultam ki ennyire. És most beszéltem ennyire határozottan LuHannal. Biztos megijesztettem.

- De igen is szeretnek és törődnek veled… én…

- Te nem tartozol ide LuHan! –üvöltöttem neki. Mit mondtam? Mi bajom van?

- Kérlek, menj el! –mondta, miközben lehajtotta a fejét.

Nem mozdultam.

- Azt mondtam, hogy tűnj el! –mondta üvöltve és kilökött az ajtón. Hallottam, amint becsapódik az ajtó mögöttem.

- Jól van eltűnök, egyszer s mindenkorra! –üvöltöttem neki. Felkaptam a táskámat és elindultam ismét. Hogy az a!!! Mehet mindenki a fenébe!

Csak egy emberre számíthatok ilyenkor!

- Add a következőt! –mondtam és az asztalra tettem a sörös dobozt. Ez már a harmadik.

- Biztos jó, ha iszol Kris? Szerintem ebből semmi jó nem fog kisülni. –mondta Suho, de azért nyújtotta a következőt.

- Biztos, hogy jó. Most nem akarok semmire sem gondolni. Elegem van már a világból. –mondtam és elkezdtem inni a következő sörömet.

- Te tudod. Csak szólók, sokkal tartozol így. –mondta szigorúan. Igen. Nem tudott elmenni Chennel moziba, mert pont előtte betoppantam és ő nagy nehézségek után lemondta. Nagyon hálás vagyok, ezért neki és valahogy meghálálom.

- Tudom. És köszönöm. Meg sajnálom.

- Semmi. –legyintett, de tudtam, belül dühöngött –Elárulnád mégis mi a fenén tudtatok összeveszni? Vagy nem LuHan az oka?

Nagyot sóhajtottam és lehúztam a sör végét, majd elkezdtem mesélni.

Elmeséltem a verekedés napját is, meg a mait. Suho csöndben hallgatott végig. Éreztem, hogy megint a sírás szélén állok, így rögtön elkezdtem törölgetni a szememet, de nem akart abba maradni. Suho mellém ült és átkarolta a vállamat. Ismételten kiborultam. Miért történik ez velem?

Szeretlek LuHan. A fenéért is!