15. Fejezet

LuHan POV

Miután „elbúcsúztam” Kristől, bementem az osztályba, majd lehuppantam Chen mellé. Látszólag nagyon boldog volt, ezért rá is kérdeztem az okára.

- Nahát Chen! Ma igazán boldognak tűnsz. Történt valami? – már alig vártam, hogy belekezdjen.

- Hát… Emlékszel még arra, amikor meséltem, hogy van valaki, aki tetszik? – kérdezte és zavartan lesütötte a szemét. - Az az igazság, hogy tegnap összejöttem vele. – mesélte boldogan.

- Igen? Jaj, Chen! Nagyon örülök. – feleltem én is boldogan. - És? Milyen ember?

- Hát, szerintem te is ismered. Suhonak hívják.

- Suho. Várjunk csak… Az a Suho? Akiről Kris mesélt?

Nahát, ez igazán érdekes. Gondolom, ez látszott is rajtam, mert Chen csak aggodalmasan pásztázta tekintetemet. Mintha attól félne, hogy ezért nem lennék a barátja. Elmosolyodtam, majd szorosan megöleltem.

- Nagyon örülök nektek, komolyan! – mondtam, mire Chen viszonozta az ölelést.

- Köszönöm LuHan. Tudod, attól féltem, hogy nem fogsz elfogadni emiatt.

- Pabo! Hogy jutott ilyen az eszedbe? Nem emlékszel, hogy te segítettél nekem tisztázni a dolgokat Krisszel? Ha te nem lettél volna, akkor valószínűleg nem lennénk már olyan jóban.

- Tényleg, köszi LuHan! – mondta és mintha meghatódott volna. Beszélgetésünket a csengő és az ajtón belépő tanár szakította meg, ezért kibontakoztunk egymás öleléséből, majd egymásra mosolyogva kezdtünk bele a mai napba.

Természetesen én is elmeséltem Chennek, hogy mi történt tegnap köztem és Kris között. Ő annyira beleélte magát a történetbe, hogy egész végig csak vinnyogott, hogy „milyen aranyos” vagy „jaj, de cuki”. Még arra is próbált ösztönözni, hogy valljam be neki az érzéseimet, de én erre azt válaszoltam, hogy megvárom amíg Kris megteszi az első lépéseket.

- De LuHan! Kris már rág megtette az első lépést, amikor először megcsókolt. Még mindig kételkedsz abban, hogy nem szeret? Szerintem ez annyira nyilvánvaló, hogy beléd van esve, mint vak ló a gödörbe, hogy az már nekem fáj.

- Lehet, hogy igazad van, de én inkább biztosra megyek. Tudod, egyszer már megjártam, hogy beleszerettem valakibe, akiről azt hittem, hogy Ő is viszont szeret. Aztán jól pofára ejtett és teljesen tönkre mentem. Azóta nem igazán bízok meg akárkiben. Egyszer talán majd elmondom, hogy mi történt, hiszen benned tényleg megtaláltam egy nagyszerű barát képét. – mosolyogtam rá őszintén. Erre ő csak megveregette a vállam, ahogy mindig is tette.

Ebédszünetben kimentem a Fánkhoz. Most már hivatalosan is a mi fánk. Előbb értem oda, mint Kris, ezért leültem a fa tövébe és gondolkoztam. Vajon tényleg meg kéne várnom, amíg Kris teszi meg az első lépést? Én tuti nem mernék elé állni azzal, hogy „Kris figyelj! Azt hiszem, hogy szeretlek. Mit szólsz?” Na nem! Biztos, hogy nem! Egyszerűen képtelenség, hogy én ezt mondjam neki. Még nem állok készen rá lelkileg. Úgy tűnik, tényleg Krisnek kell lépnie, ha rajtam múlik.

Gondolataimból az zökkentett ki, hogy valaki – valószínűleg Kris – hirtelen lehuppant mellém, viszont én annyira megijedtem, hogy ugrottam egyet. Kris meg kiröhögött. Na kösz! Ezt még visszakapod! Látszólag nagyon örült valaminek, amire rá is kérdeztem.

- Tudod, csak annyi, hogy Suho elmesélte, miként jött össze Chennel. – mesélte boldogan.

- Igen, engem is felvilágosított Chen. Őszintén nagyon örülök nekik. – mosolyogtam rá, amit ő is viszonzott.

Percekig csak ültünk mosolyogva egymás mellett, amikor Kris megfogta a kezemet és összekulcsolta az ujjainkat, amit el is kezdett simogatni. Testem bizsergett érintése hatására és úgy éreztem, hogy legszívesebben megcsókolnám. Az egyik pillanatban felém fordult, de már nem mosolygott. Komolyan fürkészte tekintetem, amit én nem tudtam mire vélni.

Csak kérdőn pillantottam íriszeibe, amik valamiért furcsán csillogtak.

- Lulu… Én… Sze… - sajnos nem hallottam, mert megszólalt a csengő.

- Kris, mit akartál kérdezni?

- Semmit. Lényegtelen. –volt egy olyan érzésem, hogy valami fontos dologról maradtam le. Mindegy. Ha tényleg fontos, akkor majd úgy is elmondja.

- Mennünk kéne órára. Ma nem tudok veled menni. Hazamegyek. Meglátom, mi lesz otthon. – szegényke olyan keserűséggel mondta mindezt, hogy már azon voltam, hogy szorosan megölelem. Néha a tettek többet mondanak minden szónál. Lásd tegnap.

- Ha valami van, nyugodtan jöhetsz hozzám… azaz hozzánk. – gyorsan kijavítottam magam, mert ez így egy kicsit furcsának hangozhatott.

- Köszönöm – mondta, majd homlokon csókolt. Azt hittem, ott vetem rá magam, de már el is vált tőlem és elindult be a suliba. A többi óra hamar eltelt.

Mire észbe kaptam már úton voltam hazafelé. Elhaladtam a kereszteződés mellett, mire önkéntelenül is elmosolyodtam. Otthon meglepetésemre anyuval találkoztam. Persze én sem maradhattam ki a vallatásból. Rendesen kifaggatott mit ne mondjak.

Még azt is megkérdezte, hogy használtunk-e gumit. Itt már köpni-nyelni nem tudtam, csak hitetlenkedve néztem rá.

- Jól van na! Csak kíváncsi voltam. De akkor ezek szerint nem történt semmi.

- Semmi. – még csak az kéne, hogy elkezdjen kombinálni. Még azt sem tudtam meg, hogy mit mondott Krisnek. Remélem semmi olyat, ami túl kínos lenne.

- De tudod… Nagyon aranyos srácnak tűnik. Illenétek egymáshoz. – mosolygott rám barátságosan anya, mire én csak zavartan bólintottam és elkezdtem a pulcsim ujjával játszani.

Épp a konyhában készítettem magamnak egy szendvicset, amikor megszólalt a csengő. Biztos voltam benne, hogy Kris az. Lehet, hogy azért jött, hogy elmesélje, már minden rendben a szüleivel, ezért mosolyogva nyitottam neki ajtót.

Azonban a mosolyom egyből lefagyott arcomról, mikor hirtelen megragadt és magához húzott. Vajon mi történt vele? Talán megint összeveszett a szüleivel? Fejemet nyakába fúrtam és úgy viszonoztam ölelését.

Egyre szorosabban húzott magához, szinte már fájt. Nyakamat kezdte csókolgatni és harapdálni egyre erőszakosabban. Kezdtem kétségbeesni, azt hittem, hogy itt rögtön nekem esik.

- Kris… Ne… - egyre jobban féltem. Próbáltam ellökni magamtól, de ő erősebbnek bizonyult. Mi történt veled Kris? Miért csinálod ezt velem? Miért bántasz? Kezdett rajtam egyre jobban eluralkodni a pánik. Már a sírás szélén álltam.

- Ne engedj el! – mondta, majd nyakamba harapott, de annyira fájt, hogy kénytelen voltam felnyögni. Erőt vettem magamon és ellöktem.

- Mondtam, hogy ne, de te nem figyeltél! Mégis mi bajod van Kris? Mi történt, hogy ilyen vagy? – a szavak csak úgy előtörtek belőlem.

- Szerintem pontosan tudod…

- Nem tudom Kris! Mivel nem mondod el! – vágtam dühösen és kétségbeesetten szavába - Megjelentél ismételten! Honnan tudjam, mi bajod van, ha nem mondod el?! Ha itt akarsz aludni, akkor megkérdezheted, de akkor anyának szólnom kell, de szerintem nem fog ellenkezni.

- Pont ez a baj. – mondta ingerülten. - Neked az anyád gondoskodik rólad! Törődik veled! Fontos vagy neki! – üvöltötte teli torokból. – Minden reggel készít neked reggelit és ebédet, vagy legalább köszön neked mosolyogva. Ír egy nyamvadt cetlit, hogy a hűtőben van az ebéd vagy nem tudom, de nekem ilyen sosem volt. Nekem az anyám állandóan rám üvölt, hogy ébredjek fel, kaját nem kapok, pénzt, amit el is felejtenek néha, abból kell az ebédet megvennem. Nem írja, hogy bocs elfelejtettem. Hozzám egy kedve szavuk sincsen. Sosem mosolyognak rám szeretetből, sőt nem is mosolyognak rám! Utálnak! Csak púp vagyok a hátukon! Nem is akartak engem! Nem törődnek vagy figyelnek rám! Velem senki sem törődik vagy szeret! Nem is tudom, minek vagyok a világon, ha senkinek sem kellek! – üvölti teli tüdőből. Őszintén, nagyon megijedtem. Nem tetszett ez a Kris, de attól én még szeretem. És ezt neki is tudnia kell. Tudnia kell, hogy rám mindig számíthat; hogy én mindig itt leszek neki, amikor már senki más nem. Tudnia kell, hogy… szeretem.

- Igenis szeretnek és törődnek veled… Én… - kezdtem bele mondandómba, de félbeszakított.

- Te nem tartozol ide LuHan! – üvöltötte nekem. Azt hittem, hogy ott sírom el magam.

A szívem ezer apró szilánkra törött, és alig kaptam levegőt a torkomban lévő gombóc miatt. Tényleg nem jelentek neki semmit. Fáj bevallani, de megint átvertek. Megint egy olyan személy, akiben megbíztam; akire az életemet is rábíztam volna; akit szerettem. Fájt, de úgy tűnik, nekem ez a sorsom. Beleszeretni olyan emberekbe, akiknek én semmit sem jelentek. Pedig én azt hittem… azt hittem, hogy talán Kris más. Mekkorát tévedtem és megint ott vagyok, ahonnan elkezdtem.

- Kérlek, menj el! – halkan mondtam, de magabiztosan. Szerencsére még nem uralkodott el rajtam a sírás.

Kris nem mozdult, csak állt ott.

- Azt mondtam, hogy tűnj innen! – kiabáltam rá és kilöktem az ajtón, majd becsaptam magam mögött az ajtót.

- Jól van, eltűnök, egyszer s mindenkorra – kiabálta az ajtó túloldalán. És eddig bírtam. Szemeimből csak úgy záporoztak a könnyek, majd az ajtónak dőlve térdeimre ereszkedtem és úgy zokogtam tovább.

- LuHan, kincsem! Mi volt ez a nagy ordítozás itt? – de amint meglátta, hogy mi történt velem, egyből oda sietett hozzám. – Kincsem! Mi történt? – karjait körém fonta és úgy próbált meg csitítgatni. Értelmes mondatot nem tudtam kinyögni, csak Kris nevét hajtogattam megállás nélkül.

- Jól van. Nyugodj meg. Semmi baj. – gyengéden szólongatott, de hallottam a hangján, hogy ő is nagyon ideges. - Gyere szépen, üljünk le bent. – sikerült feltápászkodnom, de anyut nem engedtem volna el semmi pénzért sem.

A kanapéhoz sétáltunk és ő mellém kuporodva ölelt engem tovább. Könnyeim még mindig folytak, de már nem zokogtam annyira, mint az elején.

- Jobban érzed már magad? – kérdezte gyengédséggel a hangjában.

- E-egy kicsit. – csak ennyit bírtam kinyögni, még a hangom is rekedtes volt. – Szeretnék felmenni a szobámba. Feljössz velem? – néztem szemeibe szomorúan.

- Hát persze.

Befeküdtünk az ágyamba, anya betakart engem és elkezdte simogatni arcomat. Annyira örülök, hogy nem hagyott egyedül és törődik velem. Hálásnak kéne lennem, hogy ilyen anyukám van. Talán Kris is azért volt ilyen agresszív, mert neki nem lehetett ilyen családja. Nagyon sajnáltam őt, de egyben mérges is voltam és szomorú is.

Nem tudom, hogy mi lesz ezután Krisszel és velem. Gondolom semmi. Mindketten kerülni fogjuk a másikat és lehet, ez így is van rendjén.

Ezekkel a gondolatokkal merültem álomba.

Reggel úgy keltem fel, mint egy zombi. Semmi életkedvem nem volt, ráadásul anya sem volt mellettem. Kedvtelenül lecaplattam a konyhába és legnagyobb meglepetésemre anya ült az asztalnál egy újságot olvasva.

- Jó reggelt Kincsem! – látszott rajta, hogy próbál jó kedvű lenni, de nem sikerült neki annyira.

- Jó reggelt! – mondtam elhaló hangon. Ennyivel le is tudtam a köszönést.

- Ma délutánra kell mennem, szóval délig itthon leszek. – válaszom csak némaság volt. – Arra gondoltam, hogy ha szeretnél, itthon maradhatnál, hogy egy kicsit egyedül legyél. – mondta kedvesen.

- Köszönöm. – azzal már mentem is vissza a szobámba. A szekrényemben kerestem valami itthoni ruhát, majd bementem a fürdőbe megnézni a fejem. Majdnem elsikítottam magam a látványtól. A bőröm sápadt, a szám lila, a szemeim pedig pirosak és dagadtak a sok sírástól. Tényleg úgy néztem ki, mint egy zombi.

Miután sikerült valamennyire rendbe szednem magam, összekuporodtam az ágyamban és a plafont bámultam, mintha olyan érdekes lenne. Nagyszerű LuHan! Már hülye is vagy! A délelőttöt semmittevéssel töltöttem. Délben anya elment és rám parancsolt, hogy most már ennem kéne valamit, de én képtelen voltam bármit is lenyomni a torkomon.

Leheveredtem a kanapéra és csak bámultam ki a fejemből, mikor egyszer csak megszólalt a csengő. Semmi kedvem nem volt ajtót nyitni ilyen állapotban, úgyhogy maradtam a helyemen és folytattam azt, amit egésznap. Mikor, már azaz illető szinte ráfeküdt a csengőre, elegem lett. Idegesen mentem az ajtóhoz, hogy leüvöltsem a fejét és elküldjem a halálba azt, aki nem képes békén hagyni. Szinte kitéptem az ajtót a helyéről annyira ideges voltam.

Azonban ez az idegesség átváltott meglepettségbe, amikor az ajtóban Krist véltem felfedezni. Sokat pislogtam, hogy realizálódjon bennem a kép –miszerint, tényleg Kris állt előttem.

A másodperc töredéke alatt zajlott le minden. Semmi kedvem nem volt hozzá és ahhoz, hogy megint összevesszünk. Főleg nem ahhoz, hogy még én érezzem magam rosszul miatta.

Már épp csuktam volna rá az ajtót, amikor egyszer csak fogta magát, belépett a házba az ajtót becsukva maga mögött.

Pislogni sem volt időm, mikor megéreztem, hogy két kar fonódik derekam köré és szorosan húz magához. Már épp tiltakoztam volna, hogy hagyjon békén és húzzon el innen, amikor elkezdett beszélni.

- Sajnálom LuHan! Annyira sajnálom! Nem akartam veled kiabálni és erőszakoskodni, de annyira mérges voltam a szüleimre mindazért, amit tettek velem, hogy már nem bírtam. Tudom, hogy ez nem mentség és nem is értem, hogy miért kérem, hogy megbocsáss… De könyörgöm! Én nem bírnám elviselni, ha te is utálnál, mert… - itt elhalkult és mintha megremegett volna a hangja. - Mert szeretlek! – azt hittem, hogy cseng a fülem. Tényleg szeretne? Engem? Viszont szeretne? Ez annyira abszurd, hogy alig bírtam elhinni.

Csupán Kris hangvételéből tudtam következtetni arra, hogy nem hazudik.

Kezeimet mellkasára tettem és úgy próbáltam magamtól eltolni. Mikor a szemeibe néztem, megbánást, szomorúságot és… Szerelmet? Akkor ezek szerint, tényleg szeret? Szemei elkezdtek könnyezni, míg végül ki nem csordultak onnan.

Két kezemet Kris arcára tettem és letöröltem könnyeit. Ő még mindig szorosan ölelt magához és csak szipogott. Elmosolyodtam, majd közelebb férkőztem hozzá és megcsókoltam, amit egy pillanat után egyből viszonzott is. Csókunk nem volt vad, annál inkább lágyabb és érzékibb.

Miután elváltunk egymástól Kris tekintetét enyémbe fúrta, úgy várta válaszom.

- Én is szeretlek téged! – válaszom hallatán elmosolyodott, majd megcsókolt.

Kezei fenekemre csúsztak és kicsit megemelt, jelezve, hogy emeljem fel lábaimat. Nem is tétlenkedtem, azonnal dereka köré fontam őket, még mindig Krist csókolva. Kris elindult fel a szobámba, közben nyelvét átvezette számba. Nem tudom, hogy jöttünk fel, de már csak azt realizáltam magamban, hogy Kris az ágyra fektetett és felém mászva kezdett el újra csókolni.

Annyira tökéletes volt, hogy egyből megéreztem hatását alfelemen. Csípőmet előre löktem, hogy tudassam Krisszel, mit tett velem, mire mindketten belenyögtünk a csókba. Kris elvált tőlem és nyakamat kezdte el kényeztetni nyelvével, néha megharapva bőrömet. Ilyenkor mindig egy nyögéssel díjaztam tettét, ami úgy tűnt, tetszik neki. Hirtelen abbahagyta nyakam csókolgatását és komolyan, de annál inkább szerelmesen nézett szemeimbe.

- L- LuHan! Akarlak! Nagyon is. Megengeded? – hangja rekedtes volt és meg is köszörülte torkát mondatai között.

Válaszképp csak fellöktem csípőmet, ezzel egy hangos nyögést kiváltva Krisből.

- Biztos, hogy… - kérdezte, de tudtam, hogy már nem bírja visszafogni magát.

- Ennyire biztos még soha nem voltam semmiben. – vágtam szavába és lehúztam magamhoz egy csókra, amit egyből viszonzott.

Kris, én tényleg halálosan szeretlek téged.