7.fejezet

LuHan POV

Ma megint Krisszel fogok ebédelni. Már nagyon várom.

Suliba jövet teljesen szótlanok voltunk, viszont bármelyik pillanatban mikor Krisre sandítottam, ő megállás nélkül mosolygott. Kíváncsi vagyok, mire gondolhatott? Megbeszéltük azt is, hogy ugyanannál a fánál találkozunk, mint tegnap. Én értem oda elsőnek, ezért neki dőltem a fának és gondolkoztam. Hogy min? Természetesen Krisen. Kezdem úgy érezni, hogy nem közömbös nekem. És vajon ez fordítva is igaz? Miért reménykedem abban, hogy a válasz igen? Minden esetre nem állíthatok csak úgy elé azzal a kérdéssel, hogy: Te Kris, figyelj már! Miért akartál megcsókolni? Vagyis igazából lenne okom megkérdezni, csak bátorságom nem lenne hozzá.

Gondolataimból Kris zökkentett ki. Letelepedett mellém –mi tagadás elég közel- de nem húzódtam el tőle. Érezni akartam a közelségét. A bódító illatát. Néhány percig néma csönd telepedett körénk, amit Kris tört meg.

– Sikerült találnod barátokat?- egy kicsit meglepett a kérdése, azt hittem, másról fog kérdezni. De persze ennek a kérdésének is örülök, mert ezek szerint érdekli, hogy hogy érzem ebben a közegben.

- Igen. Chennek hívják. Nagyon kedves és segítőkész. Odafigyel rám és ez boldoggá tesz. – mondtam boldogan. Nagyon jó érzéssel tölt el a tudat, hogy van valaki, aki úgy is el tud engem fogadni, amilyen vagyok, és nem kell megjátszanom magam előtte.

– Az jó, ha olyan barátot szerzel, akivel jól érzed magad.

– Neked is van ilyen barátod, Kris? – Őszintén, érdekelt a válasza. Kíváncsi voltam, hogy őt milyennek látják mások. Egy kicsikét közelebb araszoltam hozzá, hiszen bizalmas témáról volt szó. –már amennyire ezt annak lehet nevezni

– Amúgy is, mióta megismerkedtünk, azóta most beszéltünk először magunkról.

- Igen. Suho a neve. Kiskorunk óta barátok vagyunk. Mindenféle csínybe belevittük a másikat, és meg is kaptuk érte a büntetést, de jól mulattunk. Azok voltak aztán a szép napok. – mesélte mosolyogva, majd felém fordult.

Egy kicsit látszott rajta, hogy meghökkent. Biztos azért, mert ilyen közel ült hozzám. Íriszeit enyémbe fúrta és újra úrrá lett rajtam az az érzés, mint tegnap. Ahogy láttam Krisnek is bevillantak a történtek. Tekintete elködösült, de szerintem az enyémek sem festhettek máshogy.

Már épp hajolt volna közelebb, mikor egy ismerős hang kiáltotta a nevemet. Egyből eltávolodtunk egymástól, majd kerestük a hang tulajdonosát. Nem tévedtem, újdonsült barátom, Chen állt előttem milliárddolláros mosolyával együtt.

Elmondta, hogy van a környéken egy nagyon jó cukrászda, és ha van kedvem suli után elmehetnénk oda. Kicsit vacilláltam a válaszon, ezért először Krisre néztem, majd vissza Chenre, akinek úgy tűnik leesett, hogy más is van a társaságunkban, ezért gyorsan elnézést kért, hogy megzavart minket.

- Nem. Egyáltalán nem zavartál meg… semmit… - oké, ez nem igaz, de most erre mit mondhattam volna? Azt, hogy: Igen, épp smárolni készültünk, de amúgy semmi probléma.

Na hagyjuk már.

Végül rábólintottam az ajánlatra, majd Chen elköszönve tőlünk, vissza is ment.

Kris egyből megjegyezte, hogy fura haverom van, de normálisnak tartja, mire a hangjában szomorúságot véltem felfedezni. Egyből rá is kérdeztem és meg is kaptam a választ.

- Azt hittem, ma is együtt megyünk haza. – mondta kicsit csalódottan. Istenem! Annyira aranyos. Legszívesebben most rögtön megcsókolnám. Ijesztő, hogy ilyen gondolatok járnak a fejemben, de nem érdekel. Most csak ő a lényeg. Persze egyből felajánlottam neki, hogy velünk tarthat, ha szeretne, de ő visszautasított. Kezeit arcomra emelte és már húzott volna magához, de valamiért mintha meggondolta volna magát.

- Vissza kell mennem, mert… a tanár megkért, hogy szedjek össze néhány papírt… -láttam a szemében, hogy hazudik, de nem értettem az okát. Épp reagáltam volna, mikor egyszer csak fogta magát és elment. Itt hagyott. De mi volt ez az előbb?

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Chennel, ahogy megbeszéltük órák után elmentünk abba a cukrászdába. A hely maga tetszik, nagyon hangulatos, rengeteg választék volt mind sütemények, mind italok terén. Mivel ma is jó idő volt, ezért mi kint foglaltunk helyet néhány padnál. Chen roppant mulatságos személyiség. Képes mindig megnevettetni. Rengeteget beszélgettünk. Ő elmondta, hova járt suliba, miért épp ezt a gimit választotta, mik a hobbijai, ilyenek. Egyszer csak olyat kérdezett, amitől majdnem kiköptem az épp számban lévő eper darabot.

– Amúgy ti Krisszel most jártok? Csak mert olyan meghitt pillanat volt közöttetek és úgy nézett rám, mintha meg akarna fojtani egy kanál vízben.

– Nem, nem járunk. – vágtam rá rögtön. – És miért gondolod, hogy utál? Szerintem teljesen normálisan nézett rád.

– Hát, ha te mondod. Viszont biztos vagyok benne, hogy te nem vagy számára közömbös. – bökött felém a villájával. Erre nem tudtam mit reagálni. Igaza lenne? De akkor miért hagyott csak úgy ott az udvaron? Ez az egész túl zavaros nekem.

Bárcsak belelátnék Kris fejébe, legalább tudnám, hogy mit gondol rólam. Szerintem ő egész helyes, a teste is jól néz ki, mondjuk eddig csak ruhában láttam, de biztos vagyok benne, hogy azok nélkül is tökéletes.

Erre a gondolatomra nyeltem egyet és próbáltam gondolataimból kiűzni ezeket a perverz képeket, mint például Krist meztelenül.

Megráztam a fejem és mire felnéztem egy vigyorgó Chen nézett velem farkasszemet. Mintha tudná, hogy mire gondoltam, de úgy tűnik nem nagyon zavarja.

Hiszen az sem zavarta, hogy abban a tudatban van, hogy mi most járunk Yifannal. Ez is érdekes, még sosem hívtam Yifannak. De tetszik.

– Öhm, mindegy. Menjünk – jelentettem ki és már pattantam is fel. Chennel még sétáltunk egy kicsit a közeli parkban, majd elbúcsúztunk egymástól.

Épp hazafelé tartottam, amikor megláttam Krist egy lánnyal beszélgetni. Úgy tűnik elég jól ismerik egymást, ugyanis nagyon jól elvoltak. Valami furcsa érzés kerített hatalmába. A szívem összeszorult, mikor a lány végig simított Kris tökéletes arcán.

Miért érinti meg? Mi joga van ahhoz, hogy hozzányúljon?! Miért érzem ezt?! Legszívesebben sírva fakadtam volna ezektől az érzelmektől, de a fájdalmamat csak tetézte, amikor a lány megpuszilta Kris arcát, majd elbúcsúzott tőle és elment.

És itt tört el bennem az a bizonyos mécses. Könnyeim hullani kezdtek. Tökre úgy éreztem magam, mint egy megcsalt tinédzser. És az a legrosszabb az egészben, hogy nincs is okom ilyet érezni.

Hiszen ki nekem Kris? És én ki vagyok neki?

Senki.

Egyedül csak ez a szó keringett a fejemben. Csak álltam ott és sírtam, miközben őt néztem. Nem csak azért sírtam, mert Krist az az idegen lány megpuszilta, hanem a bennem kavargó érzésektől is, amiket Kris keltett bennem.

Néztem őt, ahogy még int egy utolsót annak a lánynak és megfordul. Tekintetünk találkozik.

Az ő szemeiben értetlenséget, míg az enyémekben mérhetetlen fájdalmat és csalódottságot lehetett látni. Tudom, hogy mondani akart nekem valamit, de nem tudott mit.

Hiszen tényleg semmi közöm hozzá. Ahhoz meg, hogy mit csinál és kivel, na ahhoz meg aztán végképp.

-LuHan – szólal meg, de engem nem érdekel. Sarkon fordultam és hazáig futottam. Még hallottam, ahogy a nevemet kiáltotta, de nem érdekelt.

Otthon bevágódtam az ágyamba és sikerült álomba sírnom magam.

Miért fáj ennyire?! Miért érzem ezt?