9. Fejezet

LuHan POV

Hihetetlenül rosszul aludtam. Szinte egész éjjel csak forgolódtam. Akárhányszor lehunytam szemeimet, mindig Kris és az a lány került elém. Ahogy gyengéden, megsimogatja az arcát, majd egy puszit hint a hófehér bőrére. Milyen szívesen csinálnám én is ezt Krisszel. De úgy tűnik, ezt soha nem fogom megtapasztalni vele. Hihetetlenül fájt, hogy mást is úgy – olyan gyengédséggel érintett, mint engem.

Erre a gondolatra ismét eleredtek könnyeim. Nincs mit tenni. El kell felejtenem és úgy kell hozzá viszonyulnom, mintha csak barátok lennénk. Csak barátok. Hirtelen megint eluralkodott rajtam a sírás és a torkomban egy hatalmas gombóc keletkezett.

Csendesen sírtam, mintha attól tartottam volna, hogy valaki meghallja. Lecsuktam pilláimat, mire lelki szemeim előtt megint ők jelentek meg, és próbáltam magam azzal meggyőzni, hogy nem érezhetek ilyet. Így valahogy mégis sikerült elaludnom.

Reggel egy kellemes érintésre keltem. Lassan kinyitottam pilláimat és édesanyám fájdalmas mosolyával találtam szemben magam. Ő mindig tudja, hogy ha van valami bajom és próbál rajtam segíteni valahogy, ezért én mindent meg szoktam vele osztani. Természetesen a jelenlegi problémámat is elecseteltem neki, egészen a „balesettől” a tegnapi kiborulásomig. Ő ezt csendben végig hallgatta - amiért őszintén hálás voltam neki. Majd mikor a történetem végére értem, csak elmosolyodott és így szólt:

- Fiam, te szerelmes vagy. És ahogy hallgattalak, szerintem ez a Kris sem tekint rád másképp. – letaglóztam.

Tényleg szeretne? Engem? És én is szeretem őt? Mondjuk ez megmagyarázná, hogy miért is borultam ki annyira tegnap. De én, hogyhogy nem vettem észre? Voltam már szerelmes és az teljesen más érzelmeket váltott ki belőlem. Akkor az nem is volt igazi szerelem? Nem. Egészen biztos vagyok benne, hogy szerettem őt, teljes szívemből szerettem. De Krist még nem is ismerem olyan rég óta, hogy csak úgy beleszeressek. Akkor most mi van? És mit kéne tennem? Kris mit fog tenni? Miért vagyok ennyire összezavarodva? Nem jutottam egyről a kettőre és ez borzasztó volt.

Gondolataimból édesanyám hangja rázott vissza.

– Kincsem, látom rajtad, hogy szenvedsz. Mi lenne, ha esetleg megpróbálnád megtudni, hogy Ő hogy érez? – ez nem is lenne rossz ötlet, de lenne nekem ehhez elég bátorságom? Vagy, hogy próbáljam meg elérni, hogy mondjon rólam valamit? Temérdek kérdés és válasz nincs rá.

– És hogy tegyem? Anya, én még sosem éreztem ilyet. Hogyan kéne ezek után közelednem felé? Félek.

– Tudom Kincsem. De ügyes vagy te, majd csak kitalálsz valamit. – mosolygott rám bíztatóan és erre egyből jobban éreztem magam. Imádtam, hogy anya akár egyetlen gesztussal is képes jobb kedvre deríteni. Örülök, hogy ilyen anyukám van, nála jobbat el sem tudnék képzelni. Még felvetettem neki azt az ötletet, hogy ha már ennyire szeretem őt, akkor esetleg itthon maradhatnék, de hallani sem akart róla. Azt mondta, minél jobban halogatom, annál rosszabb lesz, valamint, ez még csak az első hetem a suliban, szóval ne lógjak. Na szép. Pont belőlem nézi ki, hogy lógok, amikor imádok iskolába járni. Hát ezek a szülők tényleg furcsák. Azzal az elhatározással indultam el a suliba, hogy ma beszélek Krisszel. Aha, majdnem. Amint kitettem a lábam a lakásból, egyből inamba szállt minden bátorságom és csak arra koncentráltam, hogy még véletlenül se fussak bele Krisbe. Szinte rohanva tettem meg az utat a suliig, így elég hamar értem be. Egyből felcaplattam a termemig, majd Chen mellé lehuppanva kifújtam magam.

– Hát haver, veled mi történt? Úgy nézel ki, mint aki most jött a maratonról.

- S-semmi bajom, csak futottam.

– Azt látom, de miért? Valami baj van? Vagy netalántán Krisszel van valami? – szemöldök felvonva nézett rám. Most erre mit mondjak. Válaszképp lehajtottam a fejemet és a pulcsimmal kezdtem játszani.

– Figyelj LuHan! Én nem tudom, mi történt köztetek, de nekem bármit elmondhatsz. – tette vállamra a kezét és bíztatóan elmosolyodott, amit nem tudtam nem viszonozni.

– Szóval, ha már jobban érzed magad, mesélhetsz is! – könyökölt fel a padra és kiskutya szemeket meresztett felém. Az előbbi mondatára felnevettem, majd kicsit haboztam, hogy tényleg belekezdjek-e, de végül inkább elmondtam. Jólesett, hogy valaki mással is megoszthattam ezt. Valakivel, aki nem ítél el- persze a szüleimen kívül. Chen tökre olyan volt, mint egy pszichológus, egyfolytában bólogatott, néha hümmögött egy sort, aztán a vállamra helyezte a kezét és így szólt:

- Haver! Te tényleg szerelmes vagy! Csak tudnám, hogy miért nem jöttök össze?

– De, mi van, ha ő nem is így érez irántam? Akkor meg teljesen leégetem magam előtte.

– Na figyelj! Nem hinném, hogy nem viszonozná az érzéseidet, hiszen akkor nem akart volna megcsókolni.

– Jó, ez igaz. De most mit tehetnék? Hogy deríthetném ki, hogy mit érez irántam?

– Tedd féltékennyé! –mi?! Biztos, hogy nem! Válaszom csak egy heves fejrázás volt.

– Akkor legalább beszélj vele. Menj el ahhoz a fához, ahol ebédelni szoktatok. Biztos, hogy ott lesz. – kicsit vacilláltam, de végül úgy döntöttem, hogy elmegyek. És, ha tényleg úgy alakulna, hogy csak én képzeltem bele többet a kapcsolatunkba, akkor megpróbálok csak barátként tekinteni rá. Ami nagyon nehéz lesz, ezek után.

Épp a szokásos fánkhoz tartottam, közben egész végig az járt a fejemben, hogy rossz ötlet az egész, úgy ahogy van. Szerencsére az udvaron nem voltak sokan, így legalább nem kerültem volna kínos helyzetbe mások előtt is- elég, ha csak előtte.

Hirtelen egy kéz ragadta meg az enyémet és húzni kezdett. Egyből felismertem. Kris. Most teljesen más volt, mint azelőtt. Most erőszakos és durva.

– Kris!!! Engedj el! Hallod?! – próbáltam kirángatni a karom szorításából, de ő erősebbnek bizonyult nálam. Egyszer csak neki lökött egy fának, a hirtelen ért fájdalomtól nyekkentem egyet és összeszorítottam szemeimet. két kezével támaszkodott vállam felett a fának, hogy még véletlenül se tudjak elmenekülni. Ez a Kris nem tetszett, megijedtem tőle. A szemeibe nézve nem láttam mást, csak komolyságot és ridegséget.

Egyszer csak két kezét arcomra simította és mintha a vonásai is ellágyultak volna.

– LuHan. Én nem tudom, mennyit láttál, de az nem az volt, mint aminek látszott. – válaszolni nem tudtam, helyette csak összeszorítottam pilláimat, majd Kris folytatta.

– Ő a volt barátnőm volt és csak azért találkoztunk, mert el akarta mondani, hogy férjhez megy. – mi?! Férjhez? Akkor miért puszilta meg és miért érintette meg annyira bizalmasan, mintha még most is szeretnék egymást? Kris, mintha tudta volna, hogy mire gondolok, folytatta.

– Már nincs köztünk semmi. Mindketten túltettük magunkat a másikon és csak búcsúzásképp puszilt meg. – ekkor aranyosan elmosolyodott, majd eltűrt egy tincset a homlokomból. Én pedig szégyenkezve hajtottam le a fejemet. Ezek szerint félreértettem a szituációt. Ez valahogy megnyugtatott.

Kris a homlokomnak döntötte sajátját és még mindig nem hagyta abba a mosolygást. Félve tettem fel a kérdésemet.

– A-akkor, nem haragszol, hogy úgy kiakadtam és csak úgy elrohantam? – majd félve tekintettem fel szemeibe, amik most olyan szépen csillogtak, mint, ha tűzijátékok lennének benne.

– Persze, hogy nem, csak nem értettem, de most ez nem is fontos. – mosolygott még mindig. Úgy tűnik, ő is megkönnyebbült, hogy tisztáztuk ezt a félreértést. És végre én is elkezdtem érezni azt, amit minden beszélgetésünk során. A gyomrom görcsbe rándul, a szívem hevesen ver és bőröm felforrósodik. Nem tudok testemnek parancsolni, csak cselekszem.

Hirtelen magamhoz rántom és szorosan megölelem. Érzem, hogy egy kicsit meglepődött, de miután felocsúdott, máris viszonozta gesztusomat és karjait hónaljam alatt a hátamra vezette és gyengéden cirógatta. Megremegtem a jóleső érzéstől és mélyen beleszippantottam kabátjába. Annyira jól esett érezni az illatát. Mikor úgy döntöttem, hogy eleget élveztem közelségét, elváltam tőle. Persze nem bántam volna, ha még így maradunk egy kicsit, de az már túl félreérthető lett volna. Nagyon jól esett, hogy megbeszéltük a dolgokat, így nem tudtam nem kimutatni a boldogságomat – vigyorogtam, mint egy tejbetök.

Épp ebben a pillanatban szólalt meg a csengő.

– Suli után ráérsz? Elmehetnénk valahova. – kérdezte és máris tudtam a választ.

– Persze, menjünk. – mosolyogtam rá.

– Akkor suli után találkozzunk a bejáratnál. – válaszom egy bólintás volt, majd elindultunk befelé. A teremben levágódtam drága jó barátom mellé még mindig vigyorogva, amit természetesen nem hagyhatott megjegyzés nélkül.

– Ejha! De jó kedved lett így hirtelen! – válaszom csak egy vállrántás volt.

– Csak nem Kris van a dologban? – a reakcióm ugyanaz volt.

– Na! Mondd el!~ - nyúzott egészen addig, míg a tanár be nem jött.

– Majd óra végén elmondom. Miután az óra véget ért, Chen már nyaggatott is, hogy meséljek el neki mindent töviről hegyire és én, mint jó barát, így is tettem.

– Na látod, mondtam én, hogy a semmin akadtál ki. De azért örülök, hogy sikerült tisztázni a dolgokat. – veregette meg mosolyogva a vállam.

Chen még felajánlotta, hogy menjünk el valahova suli után, de én azt mondtam neki, hogy sajna –amit amúgy nem is sajnálok - ma délutánra már van programom, mire ő mindent tudóan elvigyorodott, majd magamra is hagyott.

Krisszel a megbeszélt helyen találkoztunk. Lassan elindultunk, vagyis én Kris után, aki nagyon magabiztosan sétált elől. Gyorsan mellé futottam.

– Amúgy hová megyünk?

– Egy nagyon szép helyre. Én imádom, biztos vagyok benne, hogy neked is tetszeni fog. – mosolygott rám azzal a gyönyörű mosolyával. Azt hittem, ott halok meg. Egy teljesen ismeretlen helyen voltunk, még sosem jártam erre ezelőtt. Nem is érzem azt, hogy valami nem stimmel. Kris mellett biztonságban érzem magam. Még egy kicsit mentünk, majd mikor felértünk egy dombszerűségre, elállt a lélegzetem.

Ennél szebb dolgot még életemben nem láttam. A domb ahova jöttünk egy kilátó szerűség és innen fentről szinte az egész várost látni lehetett. Lélegzetelállító látvány volt.

Kris leült egy fa alá, ahová én is követtem és így néztük tovább a tájat. Nagyon nem beszéltünk, inkább csak a természetre figyeltünk. Kezdett lassan besötétedni, de nekem nagyon nem volt kedvem haza menni. Hirtelen kirázott a hideg, hiszen ősz volt és ilyenkor estefelé lehűl az idő. Nagyon jól érzem most magam és az, hogy Kris itt van mellettem, csak még jobban boldoggá tesz.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy Kris a kezét az enyémre csúsztatta, majd ő maga is közelebb ül hozzám.

Szívem hevesen dübörgött, légzésem felgyorsult.

Megint sikerült ilyen érzéseket kiváltania belőlem.

A másik kezét arcomra helyezte és elkezdte cirógatni azt.

– LuHan. – szólalt meg kissé rekedtes hangon, ami miatt jóleső borzongás futott végig testemen.  – Szeretnék valamit kipróbálni. – hajolt még közelebb arcomhoz, majd az utolsó szavait már szinte suttogta. – Ugye nem bánod? – majd eltüntette a köztünk lévő távolságot.

   Mi ez a kellemes érzés? Kris, azt hiszem én…