12.fejezet

Kris POV

Hát nem erre számítottam mikor az igazgatóhoz értünk. Mondjuk eléggé kicseszett velünk, de jobb, mint egy felfüggesztés, vagy kicsapás. Az a két hét gyorsan el fog teli, főleg, ha tudom Lulu vár rám.

Mikor kiléptünk az ajtón Lulut már várta kint Chen. Rögtön elénk is állt, a másik irányból pedig Suho jött. Mikor Chenre pillantottam, aki teljesen elfehéredett és össze-visszakezdett dadogni. Suhora pillantottam, aki meg a földre szegezte a tekintetét. Suhot megértem miért reagál, így de Chent nem értettem. Talán? Ne már! Ezek egymásba vannak habarodva, de nem veszik észre. Ilyen nincs. Épp Suhot kezdeném piszkálni mikor elénk áll, az a gyerek, mint kiderült Kyungsoonak hívják, aki megcsókolta Lulut. Beszélni akart velünk, semmi kedvem nem volt hozzá, de LuHan miatt megtettem. Intettem Suhonak, hogy majd beszélünk.

Mikor kibökte, hogy mi járunk, Luluval egyből rávágtuk, hogy nem. Ezen kissé meg is lepődtem. Mondjuk, tényleg nem járunk, de én szeretnék. Csak ezt nem mondhatom ki, csak úgy.

Ezek után hazafelé vettük az irányt, nem szóltunk semmit csak mentünk előre. Mikor megérkeztünk Bambi háza elé, kicsit álldogáltunk ott szótlanul, majd megtörte a csendet.

- A-akkor én most bemegyek. –kezdet el kotorászni a kulcsa után, gondolom. Mikor megtalálta, már a zárba is nyomta, majd majdnem belépett, de a történtek után muszáj volt megtennem. Megragadtam a karját, visszarántottam és gyengéden megcsókoltam. Annyira édes.

– Álmodj szépeket, LuHan! Holnap találkozunk. –mondtam neki, majd sarkon fordultam és mentem haza.

A fenébe! Nem bírtam megállni. Mondjuk fent a kilátóban sem bírtam türtőztetni magam. Már nem bírom az érzéseimet visszatartani. Amit ma mondtam neki, a kilátóban… Úristen! Hogy mondhattam azt ki? Már én sem tudok kiigazodni magamon. Mi bajom van? Mi történik velem?

Akármikor LuHannal vagyok, állandóan erősen dobok a szívem, görcsöl a gyomrom és cikáznak a gondolatok a fejemben, hogy mit is kéne mondanom. Nem vagyok normális! Éreztem eddig is, hogy ez több mint barátság. De nem hittem volna, hogy idáig fajul. Mi a fészkes fene folyik itt? Én ezt nem értem! Miért fáj ilyenkor a szívem? Miért érzem ezt, mikor nincs mellettem? Mintha a lelkem egyik darabját szakítanák el.

Most mit tegyek? Szerelmes lennék? Nem. Az nem lehet. Voltam szerelmes, de az nem ilyen volt. Valamiért kellemes volt. Nem éreztem azt, hogy képtelen lennék nélküle élni. Nem bírom ezt tovább. Mit tegyek?

Amikor hazaértem, anyám és apám is otthon volt. Ez ritka. Általában csak anya volt ilyenkor itthon, apám állandóan túlórázott. De most, mintha megváltozott volna a hangulat köztük. Akármikor itthon volt, mind a ketten, általában, ment a veszekedés. Nem tudom miről vitáztak állandóan, de nem is érdekelt. Nem akartam belefolyni. Becsuktam magam mögött az ajtót és haladtam a konyha felé. Hogy valami ételt vegyek magamhoz, mielőtt a szobámba zárkózom.

- Jó, hogy megjöttél Kris! –hallottam meg apám hangját. Ez furcsa. Valami itt nagyon nem stimmel.

- Sziasztok! –köszöntem nekik, mikor megpillantottam, hogy anyámmal az étkezőasztalnál ülnek. A hűtő felé nyúltam, kivettem belőle az ebéd maradványait, amit anya készít, néha. Kiöntöttem magamnak egy pohár vizet és épp fordultam volna meg, hagytam volna el a szobát, mikor megszólalt anyám.

- Kris! Kicsim! Beszélni szeretnénk veled. –mondta lágyan. Ezt a hangnemet, nagyon rég hallottam tőle. Nem is tudom mikor. Talán azelőtt, hogy megtudták Jinnel járok?

- Miről van szó? –kérdeztem, de nem ültem le.

- Kérlek! Ülj le! –mondta apám. Ő is eléggé furcsa. Mi történt? Mi az amiről nem tudok? Letettem az asztalra a poharat és a tányért, majd leültem. Kérdően néztem a szüleimre.

- Miről van szó? –kérdeztem ismét.

- Miért vagy ilyen távolságtartó velünk? –kérdezte anyám. Még kérdi? Hát ezt nem tudom elhinni.

- Még én vagyok távolságtartó? Mintha az elmúlt öt hónapban ti letettek volna velem! Nem emlékeztek? Mikor megtudtátok, hogy Jinnel járok, kiakadtatok és ki sem engedtettek a házból, míg nem szakítottam vele. Nem engedtetek semmit! Az égvilágon semmit! –szinte köptem a szavakat, és utálattal néztem rájuk. Ők nem szülők, már. Az elmúlt.

- Hogy mersz így beszélni velünk? –förmedt rám apa.

- Úgy beszélek veletek, ahogy ti szoktatok velem! Úgy ébredtem az elmúlt hónapban, hogy rám üvölt anyám, mintha púp lennék a hátán. Egyikőtök sem foglalkozik velem! Reggel, senki sem köszön a másiknak, valamikor nem is látlak titeket! Egyáltalán nem törődtök velem! –már majdnem üvöltöttem, de visszafogtam magam.

- Miről beszélsz? –förmedt rám anya –Mi igenis törődünk veled!

- A pénzt érted törődéskép? Arra a pénzre, amit minden reggel a pultra teszel, vagy épp elfelejted? Arra, ami csak azt mutatja, mennyire nincs időtök rám? Ha engem kérdeztek ez nem törődés! Ha egy szülő törődik a gyerekével, akkor legalább megkérdezi tőle, hogy van, mi történt a suliban, meg a többi. De ti még erre sem veszítek a fáradságot. Szánalmasak vagytok! –mondtam ki a mondatott, amit már rég akartam. A következő pillanatban egy pofon csattant az arcomon. Felkaptam a fejem és apámat pillantottam meg, aki eléggé mérges volt. Még sosem láttam ilyennek.

- Hogy mersz, így beszélni az édesanyáddal? Ennyire tiszteled a szüleid? Nem mi vagyunk a szánalmasak, hanem te. Már bánom a napot, mikor befogadtalak! –mondta üvöltve. Micsoda? Befogadott?

- Miről beszélsz? –néztem apámra, majd anyámra kérdően. Anyám sóhajtott egyet.

- Ezt szerettük volna elmondani. Apád –pillantott apámra- nem a vérszerinti apád. Mikor megszülettél az igazi apád, egy autóbalesetben meghalt. Egyedül neveltelek, akkor már apádat ismertem és befogadott minket. Először csak rövidtávra terveztem az itt maradásunkat, majd beleszerettem és összeházasodtunk. Nem is emlékezhetsz az igazi apádra, mert néhány napos lehettél csak. Akire emlékszel, aki felnevelt, az Apád. Rá emlékszel. Arra gondoltunk, mikor eléggé érett leszel, ahhoz, hogy megértsd, akkor mondjuk el neked, és ezt most szerettük volna elmondani, de nem ilyen körülmények közt. –mondta anyám és láttam, amint könnyek gyűltek a szemébe. Elővett egy zsepit és kifújta az orrát. -Az meg, hogy így telt el ez a hónap, az azért volt, mert apád és én, túlhajszoltuk magunkat az elmúlt időben. Nem akartam minden reggel rád kiabálni, hogy ébredj fel, de annyira nem voltam magamnál, hogy már nem tudtam hol áll a fejem. Tudom ez nem mentség, de kérlek, bocsáss meg ezért. Kérlek Kris! -mondta, miközben átnyúlt az asztal felett és megfogta a kezem.

Értetlenül néztem anyámra, majd apámra és vissza. Ez túl sok! Túl sok információ, rövid idő alatt. Nem bírom ezt tovább. Ebben a közegben, már rosszul vagyok. El kell tűnnöm innen. Anya biztos, ki fog akadni, de most a legkevésbé sem érdekel.

Kirántottam kezemet szorításából és a szobám felé vettem az irányt.

- Kris! –hallottam anyám kétségbe esett hangját. Most a legkevésbé sem érdekelt, mi baja. Minél előbb el akartam tűnni ebből a házból. Minél messzebb tőlük. Nem érdekel, ha nem fognak elengedni, akkor is elmegyek. Hogy történhetett ez meg? Miért most? Miért pont ma? Annyi minden történt a mai nap, hogy már nem vagyok képes többet, befogadni. Mindjárt szétrobban a fejem. Nem bírom én ezt.

Amint a szobámba értem, magamra zártam az ajtót és pakolni kezdtem. Nem figyeltem, mi kerül bele a táskába, csak dobáltam bele mindent, ami a kezem ügyébe akadt.

- Kris! –hallottam meg ismételten anyám hangját. Hallottam, amint az ajtót próbálta kinyitni, de nem foglalkoztam vele. Amikor a táska már szépen megtelt, kinyitottam az ajtót, anyám könnyes arcával találtam szemben magam, de nem vettem figyelembe. Elsétáltam mellette, teljesen semleges arckifejezéssel, és lebaktattam a lépcsőn.

- KRIS!!! –üvölt utánam, de nem érdekelt már semmi.

A bejárati ajtónál, felvettem a cipőmet és már neki is vágtam a világnak. Hallottam még anyám kiabálását, de egy idő után már megszűnt.

Nem tudtam hova tartok, csak arra mentem amerre a lábam vitt. Nem figyeltem semmire, és senkire. Csak mentem bele a vakvilágba.

Hogy történhetett ez? Apám nem is az igazi apám. Az igazi apám halott. Végig titkolóztak előttem. Semmiről nem tudtam. De miért ma akarták elmondani? Miért ma, amikor annyi minden történt? Mikor épp sietek, hogy azzal a fiúval töltsem az időmet, akit szeretek, majd őt látom egy másik sráccal csókolózni, később bemos nekem, majd az igazgató kiszabja ránk a büntetést, mert megvertem a srácot. Most meg ez. Túlcsordul már az agyam ettől a sok… nem is tudom minek is nevezzem ezeket. Egyszerűen ennyi dolgot az nem tud feldolgozni, ilyen rövid idő alatt.

Kirázott a hideg. Már október volt, és az éjszakák kissé hűvösek. Előhalásztam a dzsekimet és úgy bandukoltam tovább. Nem tudom hova tartottam, de nem is érdekelt. De mikor megálltam és körülnéztem, hol is lehetek kissé meglepődtem.

A kis Bambi háza előtt álltam. Hogy kerültem én ide? Ide akartam jönni végig? Vagy teljesen öntudatlanul vezéreltek a lábaim? Nem tudom, de nagyon örültem, hogy itt állhatok most. Feltekintettem az égre, mely már sötét volt és egy-két csillag már ragyogott. Elmosolyodtam. Legalább ennyi jó legyen ebben a napban.

A bejárati ajtóhoz mentem és becsöngettem. Abban reménykedem, hogy LuHan nyit ajtót, ha az anyukája, akkor biztos kifaggat, miért is vagyok itt. Eltelik egy perc és semmi választ nem kapok. Talán nincs itthon senki? De hát Lulu körülbelül fél órája lépet be ezen az ajtón. Ismételten csöngettem, mire egy pillanatra nyílik is az ajtó.

Az én kis Bambim áll előttem. Szőke haja össze-visszaállt, mint aki most ébredt volna fel. Kikerekedett gyönyörű őzike szemeivel néz rám, melytől elalélok. Talán pizsamában lehet, de nem tudom eldönteni. Arca most is tökéletes, és ajka. Olyan gyönyörű ívben volt, hogy talán most rögtön megcsókolnám. Láttam rajta, hogy sokkolta az érkezésem, ezért én szólaltam meg elsőként.

- Szia! –kezdtem. Remek. A legjobb kezdés. –Esetleg nálad aludhatnék, ma este? Történt otthon egy kis zűr. –mondtam zavarodottan és félve rá mosolyogtam. Pislogott egyet-kettőt, mire felfogta mit is mondtam.

- P-persze. Gyere be! –mondta bátortalanul és nagyobbra nyitotta az ajtót. Levettem a cipőmet, majd a táskámat az előszobában hagyva beljebb léptem. Nagyon takaros kis ház. Kissé hasonlít a miénkre. Zsebre vágtam a kezemet és úgy néztem körbe, hátra pillantottam LuHanra, aki még mindig sokkos állapotban állt az előszobában. Valamit mondanom kéne neki, hogy felszabaduljon.

- Szép a házatok. –böktem ki. Jobbat nem is mondhattam volna. Szép volt Kris. Tízből tíz pont.

- Köszi… -mondta szinte suttogva.

- A szüleid nincsenek itthon?

- Apa üzleti úton van, anya meg későn végez, ha minden igaz. –mondta félénken és végül mellém lépet. –Mi történt?

- Nem akarok beszélni róla. –mondtam határozottan és lehajtottam a fejem.

Bólintott és bevezetett a konyhába, ahol leültem az asztalhoz.

- Kérsz valamit inni? –kérdezte.

- Kávétok van? –most arra van szükségem. Vagy nem tudom. Inni nem akarok. Annak sosincs jó vége, ha elkezdem.

Elmosolyodik, és már készíti is. Eltelik egy kis idő, majd elém tettem a bögrét, benne a gőzölgő kávét.

- Köszönöm. –mosolyodtam el kissé.

Nem mondott semmit, de tudom, hogy figyel. Végig. Amikor végzek a kávéval, leülünk a nappaliban és beszélgetni kezdünk. Láttam rajta, nagyon érdekli miért is jöttem el otthonról, de nem kérdezte meg.

Nem is tudom, mennyi időt töltünk lent a nappaliban, de valahogy felkerültünk a szobájába. Talán azért, hogy megmutassa, hol tudok aludni? Nem tudom, de nem is érdekel. Csak az számított, hogy velem volt végig.

Leülünk az ágyára és megkérdezte.

- Kris! Mi volt az oka, hogy otthonról eljöttél? –kérdezte félénken, de volt alatta egy határozottság és követelés. Mély levegőt vettem. Nem akartam emlékezni, miért is jöttem, ide, ha nem mondom el neki, akkor addig fog nyaggatni, míg nem kezdek beszélni.

- A szüleim… mikor Jinnel jártam. A volt barátnőm, akit láttál. Mikor kitudódott a kapcsolatunk, a szüleim addig fenyítettek, míg szakítottam Jinnel. Nem akartam belevinni semmibe, és nem akartam, hogy szenvedjen. Azóta a szüleim… anyám minden álló nap üvölt velem, hogy keljek fel. Mindig az ő hangjára ébredek, és egyből elveszi a kedvemet a naptól. Hozzám se szól, mikor találkozunk. Mintha levegő lennék, mintha nem léteznék. Reggelit sem készít, nem érdeklődik felőlem. Mintha állat lennék, aki elél egy bizonyos összegen. A pultra kitett pénzből kell a nap ételt beosztani. Azt hiszik, a pénz kitölti a velük töltött időt. Pedig csak ront a helyzeten. Azt hiszik… -itt gúnyosan elmosolyodtam –Azt hiszik, ők törődnek velem. Meg sem kérdezik, hogy vagyok, mi történt velem, mintha… púp lennék a hátukon. És a legszebb az egészben, hogy anyám erre, azt hozza fel mentségnek, hogy rengeteget dolgozik, fáradt, nyűgös és ezért kelt minden reggel így. Pedig szerintem ez nem így van. Utálnak. Én, nem kellek nekik. Jah, és a legjobb az egész sztoriban, amit ma közöltek velem. Akit eddig az apámnak hittem, nem az. Az igazi apám, a születésem után meghalt, ezek után ő befogadott minket anyával, aki meg beleszeretett és hozzá ment. Én csak rá emlékszem. Semmi emlékem nincs az igazi apámról. Semmi. Ezt mind ma kellett elmondaniuk. Ma mikor minden összejött. Téged megcsókolt, Kyungsoo. Akkor kaptam tőled egy pofont. Megtudtam mi a büntetésem a verekedés miatt. Akkor veled jöhettem haza, remekül éreztem magam, míg haza nem mentem. És erre. Mi történik? Közlik, hogy szánalmas vagyok, hogy az apám nem is az apám. Elméletileg ők törődnek velem. És én már ezt nem tudom feldolgozni. Elegem van már az életből. Elegem van, ebből az elcseszett napból. –mondtam ki mindent, ami a szívemet nyomta. Vettem egy mély levegőt és felsóhajtottam.

Hirtelen egy kezet érzek meg arcomon, amint megtörölte azt. Mit töröl le? Odakaptam a kezem és éreztem, hogy az arcom nedves. Sírtam? Elsírtam magam? Gyorsan letöröltem a könnyeimet, de nem ment. Csak még több jött a helyére. LuHan megragadta a kezemet és elvette onnan. Értetlenül néztem rá. A kis Bambi, pedig csak szorította a kezemet és nem engedte el.

- Hagyd, hogy kijöjjön. –mondta lágyan –Nem jó, ha magadban tartod a könnyeket. Csak magadnak ártasz. Ne tartsd vissza! Nyugodtan sírd ki magad! Itt nem láthat senki. –mondta és magához ölelt. Arcomat belenyomta mellkasába és simogatni kezdte hátamat. Lesokkolt a tette, de nem tudtam ezzel foglalkozni, mert a következő pillanatban kitört belőlem a zokogás. Nem szoktam sírni, inkább magamban tartom, de úgy tűnik Lulunak igaza volt. tényleg jobb kiadni magunkból a fájdalmat, mint bent tartani.

Szorosan magamhoz öleltem LuHant és a lehető legerősebben nyomtam arcomat mellkasába. A pólóját teljesen eláztattam, de úgy tűnik nem zavarja.

Életemben először sírtam el magamat valaki előtt. Sosem sírtam nyilvánosan. Nem akartam, hogy az emberek gyengének lássanak. De LuHan más. Neki meg merem mutatni, hogy gyenge is vagyok. Előtte nem szégyellem magam. Mellette más vagyok. Mellette, teljesnek tűnök, mintha a lelkem másik fele lenne.

Kibontakoztam ölelő karjai közül, megragadtam arcát és megcsókoltam. Erre van szükségem. Rá van szükségem. Csak rád édes, kis Bambim. Erőteljesen húztam magamhoz, erősen és szenvedésen csókoltam. Egy pillanatra sem engedtem el.

Éreztem, ahogy egy pillanatra meghökkent, de miután rájött mit is teszek viszonozta csókomat. Ez kell nekem, hogy elfelejtsem azt, ami ma történt. Csak Lulura kell koncentrálnom, az én kis Bambimra. Kezét karomra tette és erőteljesen megszorította. Egyik kezemet, elkezdtem lefelé vezetni, miközben karjával átölelte nyakamat és az ölembe ült.

Erősen megszorítottam csípőjét és húztam magamhoz. Egyre szenvedélyesebben csókoltam, míg nyelvemet el nem indítottam ajka felé. Mikor ajkához ért a nyelvem, rögtön folytathatta útját a szájába. Nyelvét egy pillanat alatt a birtokom alá vontam. Belemarkolt hajamba, szinte tépte, de nem törődtem vele. Kezemet oldalára helyeztem és simogatni kezdtem.

Ahogy sejtettem. Tökéletes az alakja. A ruhái alatt is kivettem tökéletes testét, de most ruha nélkül is tudni akarom, milyen. Kezét levette nyakamról és mellkasomon kezdett el fel s alá járkálni. Beleborzongtam az érzésbe, de mindennél jobban akartam a folytatást. Kissé erőteljesebben simogattam meg oldalát, mire ő belemarkolt a pólómba, így kissé a bőrömet is húzta. Mind a ketten felnyögtünk.

Ujjaim meg találták pólója szegélyét és nadrágja kezdetét. Benyúltam a pólója alá és megéreztem, puha és selymes bőrét. Tudtam, hogy ilyen lesz. Biztos voltam benne. Végig simítottam hasán, majd derekán, megtaláltam a feneke felett a két kis bemélyedést, melyek nagyon aranyosak. Látni akarom őket.

Érzem, amint combját kissé összeszorítja, de mivel én az útját álltam, nem járt sikerrel. Elkezdtem lassan felfelé húzni pólóját a szegélyénél fogva, és mikor a hóna aljához értem, készségesen felemelte a kézét, egy pillanatra elvált ajkamtól, de mikor a pólót épp hajítottam el, rögtön visszatapasztotta a megfelelő helyre ajkát. Kezemet most már meztelen felsőtestén mozgattam fel s le. Mennyire tökéletes. Hasa gyönyörűen kidolgozva, nem kockás, de határozottan izmos. Hátán is feszültek az izmok, karja is nagyon erős.

Egy pillanatig sem tétlenkedett, megfogta pólóm végét és elkezdte felfelé húzni. Mikor hónom aljához ért, felemeltem a kezemet, elváltam ajkától hagytam, had húzza le rólam a pólót. Amikor már a kezem szabad volt, megragadtam felsőtestét és ledöntöttem az ágyra, miközben erőteljesen megcsókoltam.

Visszacsókolt, de már nem bírtam magammal. Ajkamat levezettem nyakára és csókolgatni kezdtem, miközben kezemmel oldalát simogattam.

- Kris… -suttogta a nevem. Egyre jobban akartam őt.

Nem hagytam abba. Egyre lejjebb került ajkam, miközben kezem már az alhasán volt és a nadrágjával kezdett babrálni.

- Kris… ne… -mondta suttogva, de mintha nem akarná, hogy abba hagyjam. Épp sikeresen elkezdtem lefelé húzni róla a nadrágot, mire megragadja kezemet és nem mozdul. Felnéztem rá. Arca kétségbeesett volt? Nem tudom, mert megint könnyek szöktek a szemembe. Gyorsan felültem és törölni kezdtem őket. Egy idióta vagyok!

- Sajnálom. Hülye vagyok. Egy idióta. –mondtam, miközben a könnyeimmel küzdöttem. Hirtelen valaki magához ölelt és én rögtön belekapaszkodtam.

- Semmi baj. Tudom miért voltál ilyen. Nem történt semmi. –mondta és megcsókolta fejem búbját. Elkezdett a karjaival ringatni, mint egy kisbabát, de nem érdekelt. Most csak az számított, hogy itt van velem. Mit csinálnék nélküled LuHan? Talán így aludtam el, vagy nem tudom, de innen már nem emlékeztem semmire. Csak Lulu gyengéd szavaira.

Bambim, azt hiszem, én…