6.fejezet

Kris POV 

Ahogy egyre közelebb kerültem hozzá, ajka szétnyílt. Pont olyan formába, hogy megcsókoljam. Milyen furcsa, hogy nem ellenkezik. Tele van kihívással ez a srác. Érdekes. Talán meleg lenne, hogy nem lök el magától. Nem lenne bajom vele. Akartam. Érezni akartam. Ajkát ajkamon. Bőrét bőrömön. Mindenhol érezni akarom. Éreztem, ahogy a szívem egyre gyorsabban vert és a pulzusom is felszökött. Felhevült a bőröm. Miért teszi ezt velem ez az aprócska pillanat is?

Épphogy elértem ajkát, mikor megszólal a mobilom. Hogy az a rossz seb húzna el a fenébe!!! LuHan ijedten ugrott el tőlem és tett egy lépést hátra. A francba!

Előkotortam a mobilom, hogy mégis ki a fene kereshet ilyenkor. Suho. Mégis mi a fenét akarhat?

- Mit akarsz? –szóltam bele nem túl kedvesen.

- Neked is szia. –mondta a maga szokásos módján. –Hol vagy? Nincs kedves elmenni csajozni? LuHanra néztem, de épp felém dobot egy sziát és már rohant is a ház felé, és vágta be maga mögött az ajtót. Hogy az a!!! Ennek is most kellett történnie!

- Kris? Kris? Ott vagy haver?

- Itt vagyok. Csak épp a lehető legrosszabb pillanatban hívtál. –mondtam nagyot sóhajtva és LuHan házára tekintettem.

- Miért? Mit csinálsz?

- Semmit. Mit is kérdeztél? –mondtam és elkezdtem a tarkómat vakarni, miközben hazafelé vettem az irányt. Miért történik ez?

Nem is figyeltem arra, amit Suho mondott, gyorsan leráztam és amint hazaértem bezárkóztam a szobámba. Nem hiszem el. Tényleg hozzáértem az ajkához. Lehet csak egy pillanat volt, de akkor is tökéletes.

Rádőltem az ágyamra és a plafont nézve, gondolkodtam. Vajon ő mit érez? Egyáltalán meleg? Várjunk! Álljon meg a menet! Én most csókoltam meg egy srácot… akkor… akkor… Most meleg vagyok? Nem. Én. Vagy mégis? Lehetséges lenne? Meleg vagyok? Bár igaz, hogy mostanában egyre többet figyeltem Suhot, meg az osztálytársaimat. Lehet, hogy már egy ideje az lennék? Nem. Az nem lehet. Talán a kis Bambi tette ezt velem?

- A fenébe! –mondtam ki hangosan. Képtelen vagyok gondolkodni. Elővettem a telefonomat és zenét hallgattam. A házit képtelen lennék megcsinálni. Inkább kitisztítom a fejemet. Ahogy megy a zene úgy, merengek a gondolataimban. Mindegyiknek a főszereplője LuHan volt.

Ahogy először megpillantottam, mikor megmentettem az életét. Mi-kor először mosolygott rám. Az a mosoly. Olyan csodálatos. A szeme. Mint egy félénk kis Bambi, akit meg kellett védenem. És, amikor ma véletlenül ledöntött a fűre. Nem tagadom, de kívántam a pillanatot, hogy megcsókolhassam édes ajkát. Mikor elment azt, hittem ott fogok felrobbanni. De mikor ma, ahogy sétáltunk feléjük, egyre jobban megbántam, hogy nem tettem meg akkor. Meg kellett volna tennem. Viszont arra nem számítottam, hogy tényleg megtörténik. Mikor el akart menni, muszáj volt utána nyúlnom, mert ha nem teszem, mindennek vége lett volna. Legalábbis számomra. Ahogyan nekicsapódott, mellkasomnak, úgy lettem idegesebb. Amikor megláttam szétnyílt ajkát, le kellett csapnom rá. Amennyire csak lehetett, lassan nyúltam hozzá, hogy el ne ijesszem. Mindent lassan és megfontoltan tettem. Nem bántam meg egyetlen pillanatát sem. Ha változtatni kellene rajta, akkor előbb megettem volna. Már az udvaron meg kellett volna tennem.

Mit is beszélek? Hiszen, csak ma ismertem meg. biztos valami, idióta perverznek gondolna. Aki nem is gondolja ezt az egészet komolyan, csak játszadozik vele. Én nem akarom, hogy ennek higgyen. Én nem leszek ilyen. De mégis. Látni akarom. Legalább csak a hangját hagyj, halljam. Nekem az is elég lenne. Nem kell több. Nem szerethetek bele. Még túl korai lenne. De én egyáltalán bele tudnék szeretni?

Eddig csak lányokkal voltam együtt. Ha esetleg mi együtt lennénk, akkor… le is kéne feküdnünk? Hallottam már róla, hogy a fiúk, hogy… khm… csinálják, de mégis elképzelhetetlen. Nekem biztos nem menne. Hogy oda… bele gondolni sem merek. Én biztos nem engedem. Semmi pénzért.

Basszus! Miért gondolok ilyenekre? Csak a gondolatától, ég a bőröm. Felültem az ágyon, mikor érzékelem, hogy valami nincs rendben odalent. Letekintettem és egy nem is kis problémával állok szemben. Most komolyan? Beindultam egy srácra? Csak azért, mert rá gondoltam? Mi van velem? Ezt nem értem? Miért érzem magam így? Miért? Két kezem közé veszem a fejem és próbálok rájönni, mi is lehet velem, de előtte tennem kéne valamit a nem kicsi problémámmal. Nincs mit tennem. Irány a fürdőszoba.

Reggel ismételten anyám hangjára ébredtem. Remek. Máris rosszul kezdtem a napot, és ha még ez lenne a legkisebb problémám, ismételten nem kis problémával álltam szemben. Ezt nem tudom elhinni. LuHan volt az álmom fő témája, de nem nagyon emlékszem, mi is történt benne.

Gyorsan kitaláltam, mit is vegyek fel. Végül a tegnapi nadrágom, és egy fehér póló mellett döntöttem, de mivel mára rossz időt mondtak, kihalásztam még a bőrdzsekimet is és azzal indultam el… LuHanhoz.

Miért is megyek én LuHanhoz? Nem tudom, de látni akartam, amint felébredtem. Ahogy haladok feléjük, próbáltam kitalálni, hogy is oldjuk meg a dolgot. Megemlítsem a tegnapit? Bocsánatot kérjek? Vagy mit csináljak? Talán az lesz a legegyszerűbb, hogy megvárom őt mit mond.

Kint a kapu előtt megálltam és vártam. Nem is kellett sokat. Néhány perc elteltével, nyílt az ajtó és LuHan lépett ki rajta. Rögtön elmosolyodtam, ahogy megpillantottam. Nem nézett rám, de láttam, hogy elpirult. Szóval ő is így érez. Nem tüntetem el mosolyomat, még akkor sem mikor már előttem áll.

- Jó reggelt! Hogy aludtál? –kérdeztem meg tőle, mire csak elpirult, még jobban.

- Szia. É-én jól, és te? – kérdezte, de érezhető volt hangján, hogy nem így akarta mondani.

- Én is jól. Mehetünk? – erre biccentett és elindultunk a suliba.

Egész úton egyikünk sem szólt egy szót sem. Kínos a csend. Nekem kéne kezdeményezni? Vagy most mi legyen?

Ahogy a sulihoz értünk, ránéztem és megálltam vele szemben.

- Ma is ebédeljünk együtt. –mosolyogtam rá. Hátha ezzel sikerült felvidítanom.

- Rendben. –mosolygott rám. Végre. Megkönnyebbültem.

- Akkor ebédszünetben, ugyanannál a fánál? –tettem fel a kérdést, mire elmosolyodik.

- A fánál. –mondta, mire csak elmosolyodok, intettem neki, majd az osztályom felé vettem az irányt. Istenem! Mennyire is várom már azt az ebédszünetet. Az osztályba érve, hatalmas mosollyal az arcomon ültem le Suho mellé.

 - Történt valami, hogy ennyire mosolyogsz? –kérdezte és felém fordult a padban.

- Mondhatjuk, de inkább ne beszéljünk róla.

- Wu Yi Fan! Te nem akarsz elmondani nekem valamit, igazam van? –közelebb ült hozzám, mire az arca alig volt tőlem néhány centire. Döbbenten néztem rá. Végig fürkészte az arcomat, majd gyorsan körülnézett, és megfogta az arcomat. Most mit akar tenni? Méregeti arcomat és… megcsókolta arcomat. Zavarodottan nézek rá.

- Szerelmes vagy. –kacsintott rám és rendesen visszaült a székére.

- Mi? –kérdeztem értetlenül, de amit most tett. Az mi volt?

 - Szerelmes vagy. Biztos. Nem sugárzol ennyire, ha csak szimplán jó napod van. –mosolygott rám.

- Biztos. De mi volt ez az előbb? –kérdem tőle és kezemet az arcomra tettem.

- Jah az! Csak úgy kaptad. –mondta és előre fordult a székben.

Ez fura volt! Mindegy. Egész nap azon járt az eszem, hogy mi legyen ebédszünetben. Vagyis, szóvá tegyem a tegnapi napot, vagy ne. Képtelen vagyok dűlőre jutni. Majd lesz, ami lesz. Végül ebédszünetben a fánkhoz vettem az irányt. Már ott volt és nézett ki a fejéből. Annyira csodálatos látvány. Rossz lenne elrontani. Végül odasétáltam hozzá és leültem mellé. Nem húzódott el, aminek nagyon örültem. Egy-két percig némán ültünk, majd megtörtem a csendet.

- Sikerült találnod barátokat? –persze a lehető legjobbat kérdeztem.

- Igen. Chennek hívják. Nagyon kedves és segítőkész. Odafigyel rám és ez boldoggá tesz. –mondta és kissé elpirult. Annyira édes.

- Az jó, ha olyan barátot szerzel, akivel jól érezd magad. –hátra tettem a kezem és a felhőket néztem az égen.

- Neked is van ilyen barátod, Kris? –kérdezte és kissé közelebb hajolt.

- Igen. Suho a neve. Kiskorunk óta barátok vagyunk. Mindenféle csínybe belevittük a másikat, és meg is kaptuk érte a büntetést, de jól mulattunk. Azok voltak aztán a szép napok. –mondtam mosolyogva és feléje pillantottam. De meghökkenek, attól, amit látok. Nagyon közel ült hozzám. Arca is közel volt. Most mit tegyek? Megint ez az érzés. Sosem fog elmúlni? Egyenesen a szemébe nézek, majd ajkára. Pontosan ugyan azt érzem, mint tegnap itt, vagy a házuk előtt. Mit tegyek?

Épp hajoltam volna közel, mire valaki LuHan nevét üvölti. Rögtön eltávolodtunk egymástól és keressük a hang tulajdonosát. Mire észbe kapok egy srác áll közvetlenül LuHan előtt és hatalmas mosollyal az arcán rá nézett.

- LuHan van kedved, suli után elmenni valahová? Van egy nagyon jó cukrászda az állomásnál. Beülhetnénk oda. –mondta lelkesen az ismeretlen srác. LuHan tétován rám pillantott, majd a srácra.

 - Milyen udvariatlan vagyok be se mutatkoztam. –mondta nekem szögezve a mondatot –Chen vagyok. LuHan osztálytársa.

- Örvendek. Kris vagyok. –mondtam egy mosollyal az arcomon. Szóval ő Chen.

- Sajnálom, ha megzavartalak titeket.

- Nem. Egyáltalán nem zavartál meg… semmit… -mondta LuHan. Mi az hogy semmit? Épp azon voltam, hogy megcsókoljalak! Mindegy.

- Ennek örülök. Akkor jössz, LuHan?

- Megyek. –mondta mosolyogva a kis Bambi.

- Csodás. Akkor órák után megyünk is. –mondta ujjongva –Nah, én visszamentem. Örültem a találkozásnak Kris. –ezzel hátat fordított és már el is tűnt.

- Érdekes egy barátod van. –mondtam neki.

- Úgy gondolod?

- Igen, de normális. –mondtam és kissé elszomorodok.

- Mi a baj? –kérdezte aggódva és kerek barna szemeivel rám néz.

- Azt hittem, ma is együtt megyünk haza. –mondtam csalódottan.

- Oh… jöhetsz velünk te is… -ajánlotta fel.

- Nem. Köszi. De ez kedves tőled. –mondtam, azzal a mozdulattal kezemet arcára tettem és megsimogattam arcát. Istenem! Pont olyan, mint tegnap. Elmélyülök arca simogatásában, és mikor már húznám magam felé arcát, hogy megcsókoljam. Rájöttem, nem tehetem meg. Elvettem kezemet és már pattantam is fel a helyemről. Értetlenül néz rám.

- Vissza kell mennem, mert… a tanár megkért, hogy szedjek össze néhány papírt… -mondtam neki, természetesen hazudtam. De muszáj volt, most eltűnnöm innen.

- Rendben… - Majd találkozunk. –intettem neki, majd már fordultam is el, és mentem egyenesen a mosdók felé.

A fenébe! Bevágódtam az első mellékhelységbe, mely útba esett és elfoglaltam az egyiket. Magamra zártam az ajtót és nekidőltem. Ez nem lehet igaz. Tényleg meleg vagyok. Lehet, hogy szerelmes is? Nem. Az nem lehetek. Már voltam szerelmes és az nem ilyen volt. Miért történik ez velem?

Mi van velem?