4.fejezet

   Kris Pov

   A fenébe! Nem bírtam várni! Miért voltam ennyire türelmetlen? Suhonak is biztos leesett már. Csak egy ebéd. Mit izgultam? Egész nap, egészen a szünetig, fészkelődtem a székemben, Suho mellett. Ahogy közeledett a szünet úgy lettem egyre idegesebb és izgatottabb. Miért akartam ennyire találkozni vele? Amikor meghallottam az ebédszünet előtti óra becsöngőjét, csak feszültebb lettem. Nem figyeltem egyáltalán a tanárra, pedig nem szokásom. Mindig figyeltem. Jó tanuló voltam. Amit a suliban hallottam, azt megjegyeztem és így írtam jó dogákat. De ez most teljesen nem ide tartózott. Arra tudtam csak gondolni, hova is menjünk. Az udvar tökéletes. Nagyon jó idő volt reggel, most sem lehetett rosszabb. Nem tudtam, hogy történt, de már ki is csöngettek. Felkaptam a cuccomat és már rohantam is LuHan terméhez. Basszus! Melyik is a terme? Hogy felejthettem el megkérdezni? Mindegy. A tanár szerencsére még nem ment el, így megkérdeztem, hol találom a felsőbb évesek osztályát. Készségesen válaszolt nekem, és már rohantam is megkeresni. Mikor a megfelelő folyosóra fordultam már meg is pillantottam, amint az osztálya előtt várakozott. Milyen aranyos. Micsoda? Mire gondoltam? Odasétáltam mellé és megfogtam a vállát, mire tekintettünk találkozott. A Bambi szemeit sosem fogom tudni megszokni.
   - Mehetünk? – kérdeztem tőle, mire bólintott és elindultunk. Ahogy haladtunk, hallottam, amint mögöttünk összesúgtak az emberek. Miért furcsa, ha valakivel kisétáltam az udvarra? Biztos neki is feltűnt, de nem zavarta. Legalábbis nekem úgy tűnt.

   Jól gondoltam. Az udvar tökéletes lesz. Eléggé sokan voltak, mivel jó idő van, így próbáltam egy nyugisabb helyet keresni. Végül egy fa tövében meg is találtuk. Leültünk egymással szemben, tisztes távolságba. Nem akartam tolakodónak tűnni, így meghagytam neki a személyes terét. Megkérdeztem tőle, tetszik-e a suli, meg sikerült-e beilleszkednie. A válasz, amit kaptam kissé meglepett. Biztos, azt gondolta, most strébernek tartom, de ez nem így volt. Egyáltalán nem rossz dolog, ha az ember szeret tanulni. Én is szeretek.

   A szünet kellemesen telt. Annyira furcsa volt, mintha könnyebben beszélgettem volna vele, mint a haverjaimmal. Mintha a fal, amit magam köré építek eltűnne. Eltűnik, ha vele beszéllek. Ahogy beszélgettünk, semmi magánéleti dolog nem jött szóba, de nem is bántam. Nem lett volna kedvem, fecsegni a szüleimről, meg Róla.

   Hirtelen valami zúgást hallottam magam körül, és mikor épp felpillantottam már le is döntöttek a földre. Kinyitottam a szemem és érzékeltem, hogy fel akar tápászkodni LuHan, de megragadtam karját és nem engedtem. Nem is értem miért. Miért akartam, hogy maradjon? Ott tartottam magamon, csupán néhány centire van az arcunk egymástól. Nincs messze. Ahogy a levegőt vettem, biztos érezte ő is. Látszott rajta, hogy levegőt is alig bír venni, az ijedségtől. Gyönyörű Bambi szeméről az ajkára tévedt a tekintettem. Nem is értem miért. Miért néztem én egy srác ajkát? Vajon milyen lehet hozzá érni? Vagy megcsókolni? Szemem össze-visszacikázott szeme és ajka közt. Nem tudtam hova figyeljek. Miért éreztem, azt, hogy, ha most megcsókolom, akkor nem fog ellökni? Meg akartam tapasztalni milyen lehet. Talán el is indítottam arcomat felé, de hirtelen megszólalt a csengő, ő meg, mint egy idióta felpattant és rohant vissza az épületbe. Én meg még mindig ott feküdtem a fűben és az eget bámultam. Mi történt az előbb? Tényleg meg akartam csókolni? Mi volt ez? Elnyomtam magamban egy kisebb káromkodást, felültem és én is visszarohantam a terembe. Szerencsére a tanár késett, így nem lettem leszidva. Levágódtam Suho mellé, aki kérdően tekintett rám.
   - Mi történt? – kérdezte és közelebb hajolt hozzám, mire nem tudom milyen okból, de elpirultam.
   - Semmi – mondtam és a fejemet a padra tettem.
   - Ez nekem nem tűnik semminek –mondta és oldalba bökött, mire én ugrottam egyet a padban.
   - Ezt megkeserülőd – mondtam neki fenyegetően és elkezdtem csikizni, mert tudtam, hogy ez a gyengéje. Imádtam Suhot. Jobb barátot nem is kívánhatnék nála. Már gyerekkorunkban is állandóan együtt lógtunk és elkövettünk mindenféle csínyeket. Ez az én legjobb barátom.

   Mikor a tanár is megtisztelt minket a jelenlétével, békén hagytam és próbáltam az órára figyelni, de csak LuHan járt a fejembe. Amikor ledöntött a fűbe. Arca alig néhány centire az enyémtől. Ajka olyan tökéletesen ívben nyílt szét, mintha arra készülne, hogy megcsókoljon. Nem, az nem lehet. Elhessegettem a gondolataimat, de akárhányszor próbáltam elfelejteni mindig eszembe jutott. Ahogy kicsöngettek az utolsó óráról, elköszöntem Suhotól, a többiektől, és LuHan osztálya felé vettem az irányt. Remélem, ott van. Mikor befordultam a folyosójára, éppen akkor lépet ki az osztályából.
   - LuHan! – üvöltöttem oda neki, és a kezemmel intettem neki. Miért voltam ennyire lelkes? Elköszönt néhány osztálytársától, gondoltam, és felém vette az irányt. Mosolyogva. Mikor elém ért, viszonoztam mosolyát.
   - Van még órád? – kérdeztem. Megrázta a fejét. Csak jobb lett a kedvem. - Akkor mehetünk haza?
   - Igen – mondta és már indultunk is haza. A hazafelé vezető út felét néma sétával töltöttük, majd valahogy muszáj volt megtörnöm a csendet. Épp nyitottam a számat mikor megszólalt. - Sajnálom a mait – mondta és nem nézett rám.
   - Mire gondolsz? – néztem rá értetlenül.
   - Hogy az udvaron ledöntöttelek a földre.
   - Nem történt semmi – mosolyodtam el. Most tényleg ezért kért bocsánatot? Az út további részét nagy beszélgetésben folytattuk. Megint kihagytuk a magánéleti dolgokat, de örültem, hogy nem kellett egyből, a szüleimről, meg a szokásaimról beszélgetni. Jobban szeretek ilyen semleges témákat megvitatni, mert érdekesebbek. Legalábbis szerintem.

   Mire észbe kapok már el is hagytuk a kereszteződést, ahol reggel találkoztunk. Úgy tűnt, feléje tartunk. Annyira belemélyedtünk mind a ketten a beszélgetésbe, hogy nem is tűnt fel egyikünknek sem. Nem akartam szólni neki, mert remekül éreztem magam vele. Semmi kedvem nem volt hazamenni és hallgatni anyám idegesítő hangját, ahogy éppen szapult. Elegem volt már belőle és apám nemtörődömségéből is. Legszívesebben Suhonál aludnék, de az anyja biztos, felhívná anyámat és értem jönne. Én meg akármennyire is ellenkezem, esélyem sincs a maradásra. Zsebre vágtam a kezemet és úgy haladtam vele. Körülbelül öt perccel később megállt. Ránéztem mire ő is rám.
   - Kissé túljöttünk a kereszteződésen – mondta zavarodottan.
   - Igen – mondtam mosolyogva. Engem nem zavart. Így is vele lehettem. A szívem valamiért egyre gyorsabban vert és idegesség fogott el. Miért?
   - Köszönöm, hogy hazakísértél – mondta és már fordult is meg, de megragadtam csuklóját és magam felé rántottam. Túlságosan nagy volt a lendület így neki csapódott mellkasomnak. Arca a mellkasomnak préselődött. Úristen! Csak ne hallja mennyire vert a szívem.
   Letekintettem rá, mire ő is felnézett rám. Tekintetét az enyémbe fúrta és olyan érzésem volt, mint az ebédszünetbe. Arcát kezdtem el fürkészni. Azok a Bambi szemek, olyan gyönyörűek. Sosem akarom könnyek közt látni. Lejjebb vittem tekintetemet egészen ajkára. Ismételten szét nyílt, és vágyakozva hívogatott. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Kezemet arcára helyeztem. Lehet idősebb nálam, de valamiért én érzem magam mégis előnyben. Közeledtem arca felé. Egyre közeledve a célomhoz.

   Mit csináljak most?